| A visszalépés nem új találmány | ← előző 2/2 |
P.: Jó döntésnek tartja, hogy az 52 évnél idősebbek számára megnyitnák a lehetőséget, hogy visszalépjenek a tisztán állami rendszerbe? B.G.: Ez egy nagyon összetett kérdés. 1998-ban, amikor indult a rendszer, nagyon erőteljes kommunikáció folyt az állam részéről, hogy akinek nincs már hátra 15 éve, az ne lépjen be. Néhány helyen elhangzott, hogy most azért nyitották meg a visszalépést, mert tavaly rosszak voltak a hozamok, azonban ne felejtsük el, hogy ezek az emberek semmiképpen sem töltöttek el elég időt ebben a rendszerben ahhoz, hogy megérje nekik. Ez azért van, mert amikor beléptek, lemondtak a múltbeli felhalmozási jogosultságukról, és 10 év nem volt elég ahhoz, hogy ezt kompenzálja. Akkor azt mondták, hogy 15 év talán elég. A mostani helyzetet legalább két egyéni döntés előzte meg, elsőként 1998-ban, majd 2002-ben, amikor a normajáradékot megszüntették, tehát már egyszer vissza lehetett lépni. Lehet azt kérdezni, hogy ezeket az egyéni rossz döntéseket kell-e kompenzálni a társadalomnak, vagy sem. Amennyiben ezeket a döntéseket kompenzálják, az azt jelenti, hogy lehetővé teszik, hogy azok, akik első generációként a vegyes rendszerben indultak el, ne csalódott tömegként kezdjék meg a nyugdíjas éveiket.
P.: Kinek érdemes visszalépni az állami rendszerbe? B.G.: Az 57 év felettieknek szinte biztos, hogy vissza kell lépniük. Az 57 év alattiaknak viszont érdemes ezt megfontolni. Lehetnek olyan életpályák, élethelyzetek, amikor nem feltétlenül éri meg visszalépni. Ez összességében nem érinti olyan negatívan a pénztárakat, mert az 57 év felettieknek be sem kellett volna lépnie a rendszerbe. Az 52 éves korhatárt viszont kicsit alacsonynak tartom, mert nincs semmi garancia arra, hogy a következő 6-8 évben nem történik változás az állami nyugdíjrendszerben. Ez azzal a következménnyel járhat, hogy rossz üzletet csinál, aki visszalép. Egyrészt előfordulhat, hogy az állami képlet romlik annyit, hogy rosszabbul jár a tag. Másrészt, még ha nem is romlik az állami képlet például a fellendülés miatt, akkor azért érdemes maradni, mivel a gazdaság magára találásával összhangban a magánpénztárak hozamai is megemelkedhetnek.
P.: A pénztárak garanciaalapja a jövőben garanciát is nyújtana, mit gondol az új lehetőségről? B.G.: A 0 százalékos reálhozamot tőkepiaci eszközökkel nagyon nagy eséllyel ki lehet hozni, elég hosszú távon ez igaz, de mint minden garancia, ha nincs jól átgondolva, akkor mindenféle arbitrázsra ad lehetőséget. Ha garancia van, akkor nincs szabad választás, hanem elő van írva, hogy mikor, hol, kinek, miben kell lennie. Igazából nehéz eldönteni, hogy mit eredményez ez a garancia. Az én értelmezésemben úgy működik, hogy ezt a garanciát a pénztárak garanciaalapja adja, eddig rendben is van, a probléma akkor jön, ha nincs elég pénz az alapban. Ha a pénztáraknak pótbefizetést kell előírni, akkor ez azt jelenti, hogy a pénztártagok között generációk közötti finanszírozás van. Ez bizonyos szempontból ellentétes a tőkefedezeti rendszerrel, ami azt mondja, hogy mindenki a magáét finanszírozza. Szerintem ez kicsit idegen a rendszertől, nem maga a garancia, hanem az a mechanizmus, ami a generációk közt átcsoportosítást teszi lehetővé.
P.: A pénztárakat mennyiben viselhetné meg a pótbefizetési kötelezettség? B.G.: Ha a pótbefizetést a működési alapból kell kigazdálkodni, akkor a pénztárak ellehetetlenülnek. Előfordulhat például, hogy azért jutnak csődbe, mert a garanciaalapnak fizetni tudnak, viszont a szolgáltatónak nem. Azonban a szolgáltatók sem érezhetnék magukat biztonságban, hiszen akár jelentős díjcsökkenésről is szó lehet, ha a garanciaalap díját felemelik például a kétszeresére. Ha arra lenne lehetőség, hogy ilyen esetben a fedezeti tartalékot csökkentsük a plafon alá, akkor a szolgáltató valamilyen szinten megoldaná ezt a dolgot, és akkor azt lehet mondani, hogy a mögöttes intézményeknek ezt a kockázatot nem kell beárazniuk.
P.: Mi lehetne a korrekt megoldás? B.G.: Amennyiben a pénzügyi szolgáltatók adnák ezt a terméket, nem tsz formában működne az életbiztosítási vagyonnál kétszer többet kezelő szektor, hanem zrt. formájában, akkor a garancia árát a szolgáltatók beépítenék a termék árába, mint a hagyományos biztosításoknál. Ez azt jelentené, hogy az adott portfolió minimális hozamcsökkenés ellenében kapna egy minimális lejárati összeget. Ez így konzisztens a tőkefedezeti típusú termékkel, az viszont nem konzisztens, hogy egy későbbi generáció csoportosít át a mostani generációhoz.
| | ← előző 2/2 |
| 1. A rendszer önmagában nem rossz |
| 2. A visszalépés nem új találmány |
Előző cikk
Küldés e-mailben
Nyomtatható verzió
