"Elmúlt4év" A Portfolio.hu az "Elmúlt4év" sorozatának keretében üzletembereket, egyetemi oktatókat, piaci elemzőket, gazdasági szereplőket kért fel, hogy mondják el, milyennek látták a mögöttünk hagyott kormányzati ciklus négy évét, illetve értékeljék a kilátásainkat. Mindezt műfaji megkötöttség és szorosabb témamegjelölés nélkül. Az írások ezen az oldalon olvashatók.
A magyar gazdaságpolitikát az elmúlt időben többször érte az a kritika, hogy intézkedéseivel kiszakítja az országot a nemzetközi gazdasági folyamatokból. Valóban, az Európai Unióval kapcsolatos fellépés, az Nemzetközi Valutaalappal folytatott viták, a külföldi hitelek erőltetett visszafizetése, a bankadó vagy az előző kormányzati ciklusokhoz képest nagyszámú törvény vagy rendeletmódosítás - hogy csak néhány példát említsünk - tényleg nem szolgálják az ország jobb integrálását a világgazdaság életébe. Mi értelme van akkor az ilyen lépéseknek? Egyik válasz persze az lehetne, hogy amikor a gazdaság a jelenleginél lényegesebben nyitottabb volt, amikor tehát a külföldi kereslet szinte közvetlenül a termelőknél jelent vagy jelenhetett meg, akkor sem figyelhettünk meg a mainál erőteljesebb termelési tevékenységet, vagyis a nyitottság ösztönző szerepe jóval kisebb volt a vártnál. Akkor pedig miért tegyük ki az országot nemzetközi kockázatnak - teszi fel a kérdést (joggal?) a gazdaságpolitikusok egy része.Egy másik, véleményem szerint megalapozottabb válaszhoz pillantsunk vissza egy kicsit a történelembe. Látni fogunk, hogy az ilyesfajta "elzárkózási politika" nem mai találmány, hanem ehhez hasonló lépésekre már korábban is elszánták magukat különböző kormányok - több-kevesebb sikerrel. Így például 1676. május 7-én I. Lipót császár "mindenfajta francia termék behozatalát" tiltotta meg az akkor a bécsi udvar irányítása alatt álló Német Birodalom egész területén. Ennek az ún. birodalmi merkantilizmus néven említett gazdaságpolitikának az volt az alapgondolata, hogy a Harmincéves Háború pusztításaiból még nem felépült Birodalom sem a kézművesség, sem a mezőgazdaság területén nem bizonyult versenyképesnek az akkor lényegesebben fejlettebb technológiát alkalmazó és nem felparcellázott területen működő francia gazdasággal szemben, és a korábbi importot helyettesítő iparágak ily módon kikényszerített fejlesztésével megpróbálták a német gazdaságot - mai kifejezést használva - növekedési pályára állítani. A végeredmény csúfos kudarc volt. Ennek egyik oka az volt, hogy az észak-német Hanza-városok ebben az időben a Franciaország és Svédország közötti közvetítőkereskedelemből gazdagodtak meg, vagyis a császári rendelet aláásta jólétük további növelését, sőt magát a jólétet is. Rögtön interveniálták is az udvarnál, ez utóbbi elküldte képviselőjét az érintett térségbe, ahol meggyőződhetett a császári határozat várható, illetve részben már bekövetkezett negatív következményeiről. Végül a Hanza-városok kikerültek a rendelet hatálya alól, ami egyrészt biztosította jólétük további növelésének lehetőségeit, másrészt viszont precedenst jelentett, amelyet rövid időn belül más hasonló kivételek követtek - először a birodalom keleti határán, utána délen, míg a meghirdetett gazdaságpolitika az 1720-as évekre teljesen össze nem omlott.
Valamivel több, mint 100 évvel később született egy újabb javaslat az "elzárkózási politika" bevezetésére. Ennek szerzője Friedrich List volt, akit a korábbi császári rendelethez hasonlóan szintén a német ipar és mezőgazdaság ideiglenes védelme motivált. I. Lipóttól eltérően List azonban nem magának a termelésnek az ösztönzését tartotta intézkedésének legfontosabb céljának, hanem az egyes ágazatok versenyképességének - List megfogalmazásában: termelési potenciáljuk - növelését, amit nemzeti innovációs programok segítségével, és nem utolsósorban a vasúti közlekedés erőteljes fejlesztésével kívánt elérni. Ami Németországban a 19. század második felében történt, az lényegében Listet igazolta: az 1834 és 1871 között létező Német Vámunió egyrészt védelmet biztosított a fejlődő német ipar számára, másrészt pedig az államot olyan bevételekhez juttatta, amelyekkel a gazdaság szükséges szerkezetátalakítását tudta finanszírozni. Ez, valamint a kiterjedt közlekedési, elsősorban a származékos keresletet eredményező vasúti hálózat vezetett ahhoz, hogy a Német Birodalom a 19. század végére nemcsak az élen járó országokhoz zárkózott fel, hanem vetélytársai zömét a gazdaság fejlettsége tekintetében meg is előzte.
Ha a fenti példák tanulságait kellene megfogalmazni, akkor ezek között minden bizonnyal szerepelnének a következők:
- a fentiek értelmében vett ideiglenes elzárkózás nem feltétlenül és eleve rossz - ha van a gazdaságnak termelési potenciálja, ami aktivizálható;
- védővámok időleges alkalmazása nem eleve elvetendő - feltéve, ha az ebből származó bevételeket a gazdaság fejlesztésének, az ehhez szükséges szerkezeti átalakításoknak a
- szolgálatába állítják;
- az akár csak rövid ideig tartó elzárkózás sikertelensége szinte biztos, ha a döntés a belső és külső gazdasági szereplők érdekeivel ellentétes, mert az utóbbiak mindig utat törnek maguknak.
Ezek után térjünk vissza a korábban felvetett kérdéshez: van-e értelme annak, hogy a magyar kormány egy akár rövid ideig tartó elzárkózási politikát folytasson. A válaszadáshoz azt kell megnézni, hogy
- melyek azok az ágazatok, amelyek már vagy még mindig versenyképesek a nemzetközi konkurenciával (gyógyszeripar, az elektronikai ipar egyes területei, a mezőgazdaság egyes ágazatai?);
- melyek azok a területek, ahol létezik már vagy az elmúlt években tapasztalható reál és humántőke elvándorlása ellenére még mindig termelési potenciál, hogy ennek aktivizálásával gyorsan felzárkózhassanak az élenjárókhoz (oktatás, egészségügy?);
- mire fordították a "védővámok" (bankadó, Robin-Hood-adó, stb.) alkalmazásával szerzett költségvetési bevételeket, illetve - mik is tulajdonképpen a politikai elit érdekei, mennyire tekintik (még mindig) a politikai életben való részvételt a meggazdagodás egyik alapvető eszközének és ezek az érdekek mennyire differenciálódnak az elit tagjainak politikai színezete szerint;
- egyáltalán érdekeltek-a a belföldi gazdasági szereplők - élén a termelőkkel - abban, hogy létező termelési potenciáljukat kiaknázzák vagy talán már rég arra rendezkedtek be, hogy jóindulatú állam vagy a jóindulatú EU vonatát potyautasként használják, illetve - adottak-e azok az intézményi feltételek, amelyek a belföldi termelőket erre ösztönzik (adórendszer, a pénzintézetek hitelpolitikája, minimálbérek szintje és dinamikájuk?).
Nyilvánvaló, hogy nincsenek egységes, általánosan elfogadott válaszok a fenti kérdésekre; ez rendben is van, hiszen - szerencsére! - nem "homo oeconomicus"-okból áll a társadalom, igenis különbözőek vagyunk. Többek között azért is van - kell - kormány, hogy ilyen helyzetekben stratégiájával a válaszadásnak legalább az irányát megadja. Legalább annyira kézenfekvő azonban az is, hogy a stratégia sikerességére csak hosszú idő után derülhet fény, azaz széles konszenzus alapján történő cselekvéssel érhető el, vagyis a politikai és gazdasági élet alakításában ilyen vagy olyan pozíciót betöltő személyek csapatjátéka nélkül nem valósítható meg a stratégia - legyen ez a nyitás vagy éppen az ideiglenes elzárkózás.
NÉVJEGY Meyer Dietmar 1979-ben szerzett közgazdász oklevelet. Utána az MTA aspiránsa volt, 1984-ben szerezte meg a közgazdaságtudományok kandidátusa címét. Ugyanebben az évben kezdett a Közgázon dolgozni, ahol 1992 és 2000 között a Makroökonómia tanszék vezetője volt. 2003 óta a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen a Közgazdaságtan tanszék vezetője, 2009 óta a Közgazdaságtudományi Intézet igazgatója. Kutatási és oktatási területei a gazdaságelmélet, a dinamikus és evolúciós közgazdaságtan, a közgazdasági elmélettörténet, a térséggazdaságtan.
