szerző

Az elkerülhetetlen nyugdíjreformról

Simonovits András
2017. február 22. 11:18    
nyomtatás
 
Jelenleg szinte szélcsend van a magyar nyugdíjpolitikában. A politikai pártok csak abban versengenek egymással, ki ígér többet a nyugdíjasoknak. Csak az önző befektetési szakemberek figyelmeztetnek a hazai nyugdíjrendszert fenyegető veszélyekre, de ők annyira eltúlozzák a veszélyeket, hogy nehéz őket komolyan venni. Az utóbbi időkben azonban megjelent két alapos tanulmány (Bajkó-Maknics-Tóth-Vékás, 2015 és Reiff, 2016), amelyek a közgazdaságtudomány nemzetközileg elfogadott normái szerint előrevetítik a magyar nyugdíjrendszer fokozatos hiányát. A két cikk szerzői csak korlátozottan tekintik feladatuknak egy újabb nyugdíjreform felvázolását. Ezt a hiányt próbálom betölteni ebben az írásomban.

Az írás hosszabb, számításokkal is kiegészített változata letölthető itt (pdf).




Demográfia, munkapiac - és a nyugdíjrendszer helyzete

 1 2 következő oldal  >

Adottnak veszem a gazdaság általános fejlődési pályáját. Kiindulásként a demográfia, a munkapiac és a nyugdíjrendszer várható fejlődési pályáját kell röviden áttekinteni. Csak akkor kísérelhetjük meg az elkerülhetetlen nyugdíjreformok tartományának körvonalazását, ha ezt a bonyolult hármas folyamatot megértjük. (Tartományról írok, mert nemcsak egyetlen megoldás létezik, és a választás az ország vezetőinek, illetve állampolgárainak kezében van.) Távirati stílusban előrebocsátva a javaslataimat:
  • Rugalmas korhatár
  • Egyszerűsített nyugdíjképlet
  • A nyugdíjak értelmes árindexálása
  • Progresszív szja vagy degresszív nyugdíj
  • Fenntarthatóság és méltányosság

Akárcsak a környező országokban, Magyarországon is évtizedek óta alacsony a születésszám. A szülőképes korú női népességre jutó születések átlaga, a teljes termékenységi arány, jelenleg 1,45 a kívánatos 2,1 helyett. Bár sokáig alacsony volt a születéskor várható élettartam (különösen a férfiaknál), az utóbbi 20 évben mindkét mutató örvendetes emelkedett, például a férfiaknál az 1995-ös 66 évről 2015-re 72 évre. (Gyakori félreértést okoz a pontatlan kifejezés: a mutató csak változatlan halandósági valószínűségek esetén jelzi, hogy a 2015-ben született kisfiú átlagosan 72 évet fog megélni; de mi már tudjuk, hogy a halandósági viszonyok az utóbbi 20 évben javultak. E mutató - bizonyos korrekciók mellett - valójában a 2015-ben elhalálozott férfiak átlagos életkorát jelzi.)

A két folyamat eredőjeként a magyar népesség egyre jobban öregszik - a nyugdíjas korú (65 vagy fölött) lakosság létszámának aránya a munkaképes (19-64 év) lakosság létszámához képest,
az időskori függőségi hányad az 1992-es 22-ről 2016-ra 28 százalékra nőtt, és 2034-re 40 százalékra fog nőni.


Bár az általános nyugdíjkorhatár 1996 és 2009 között meredeken emelkedett (55/60-ról 62 évre), és 2022-re 65 évre nő, ettől folyamatosan és jelentősen elmaradt az átlagos nyugdíjéletkor emelkedése. Az öregkori függőségi hányados emelkedését az utóbbi emelkedése lassíthatná, de nehezen elképzelhető, hogy ne maradjon jelentős hézag a két korhatár között. Optimistán mégis az előbb már mi is a 2022-es általános korhatárral számoltunk, de a kivándorlás (közel félmillió kivándorló), a romló közoktatás és a stagnáló egészségi ellátás miatt ez a lehetőség messze kiaknázatlan marad.

A demográfiáról a munkapiacra térve, emlékeztetünk arra, hogy hazánkban rengeteg olyan férfi és nő van, akinek erősen töredezett a munkaviszonya (Augusztinovics-Köllő, 2007). Emiatt az ő munkanyugdíjuk nagyon szerény lesz, vélhetőleg kiegészítő nyugdíjra szorulnak majd. A kormánypropaganda szerint az elmúlt hat év alatt hatszázezerrel nőtt a foglalkoztatottak száma. Persze, ez a szám megtévesztő, mert benne felejtették a külföldön dolgozó és ott járulékot fizetők jelentős részét; valamint szerepel benne a közfoglalkoztatottak arányaiban világcsúcsot jelentő száma. Jellemző a közfoglalkoztatás pazarló voltára, hogy a közfoglalkoztatottakat is beleszámítva, 2010-2015 között az országos munkatermelékenység 4 százalékkal csökkent.

Nyugdíjrendszerünk problémái


Rátérünk nyugdíjrendszerünk problémáira. A propagandisták szerint a magyar nyugdíjrendszer stabil, és még két évtizedig hozzá sem kell nyúlni. Valóban, a nemzetközi pénzügyi szervezetek nyomására a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány két lépésben (2009-ben és 2010-ben) megszüntette a 13. havi nyugdíjat, a svájci indexálás helyett a végső soron a takarékosabb árindexálást vezette be, és az általános nyugdíjkorhatár 2013 és 2022 között 62 évről 65 évre emelését iktatta törvénybe. Szakítva a korábbi vajszívűséggel, 2010-tól kezdve ésszerű mértékben levonással sújtotta az előrehozott nyugdíjba menő dolgozókat.

További (bár látszólagos) megtakarítást jelent, hogy a 2010-ben a második Orbán-kormány egyik napról a másikra megszüntette az 1998-ban bevezetett kötelező magánnyugdíj-pénztárakat. Ezzel a GDP 9 százalékát jelentő egyszeri zsákmány megszerzésén kívül hosszú évekre megtakarította a GDP 1,3 százalékát jelentő áttérési költséget, amelyet a második pillérbe befizetett járulékok okoztak a költségvetésnek. (A tagok által a kötelező magánnyugdíj-rendszerbe befizetett járulékok egészen addig hiányoznak a tb-rendszerből, ameddig a monopillér utolsó tagja ki nem hal, illetve, amíg a tagok nem kezdenek el csökkentett tb-nyugdíjat kapni.)

Szintén látványmegoldásnak tekinthető, hogy a nemzetközi gyakorlattól eltérően a korhatár alatti rokkantsági és más nyugdíjasokat a nyugdíjrendszerből áttette a szociális szférába, s a szűkített nyugdíjrendszerben egyensúlyt mutathat ki.

Az Orbán-kormány az új nyugdíjak tekintetében ellentmondásos intézkedéseket tett. Egyrészt 2011-ben bevezette a Nők40 törvényt, amely a legalább 40 éves jogviszonnyal rendelkező nőknek lehetővé tette, hogy a korhatártól függetlenül bármikor, levonás nélkül nyugdíjba mehessenek. (A jogviszony elsősorban abban különbözik a nyugdíj-megállapításban szereplő szolgálati időtől, hogy az utóbbiban szerepelnek az 1998 előtti szakmunkás-tanulói és főiskolai évek.) Bajkó és szerzőtársai (2015, 1245. o.) helyesen hangsúlyozzák, hogy "a legfiatalabb (54 éves) korosztály ellátási szintje még több mint 5 százalékkal elmarad a korhatáron megállapított nyugdíjak átlagos szintjétől, míg ezzel szemben az éppen a korhatár előtt álló (61 éves) korosztály ellátási szintje több mint 15 százalékkal magasabb...".

Másrészt 2012-től kezdve gyakorlatilag megszüntette a korhatár alatti, előrehozott nyugdíjak rendszerét, és korlátozta a korhatár feletti továbbdolgozást.

Az első intézkedés feleslegesen kedvezményezte a hosszú jogviszonnyal rendelkező, nyugdíj előtt álló nőket. A másik intézkedés viszont feleslegesen megmerevítette a nyugdíjba vonulási kereteket (Czeglédi-Simonovits-Szabó-Tir, 2016).

Rövid távú költségvetési megfontolások miatta kormány megszüntette a korábban létező nyugdíjjárulék-alap plafonját. Ezáltal a legjobban fizetett dolgozók a járulékplafon fölötti keresetük után is fizetnek járulékot, de ezzel majdnem arányosan járadékot is fognak kapni. Ez a nemzetközileg is szokatlan eljárás feleslegesen bosszantja a korábbi járulékalap-plafon alatt keresőket (a járulékfizetők kb. 95-97 százalékát), korlátozza a plafon fölöttiek megtakarítási szabadságát, és a jóval átlag fölötti várható élettartamuk miatt az eljárás hosszabb távon akár jelentős hiányt okozhat a nyugdíjrendszerben.

Nehezebben érhető, de sokkal fontosabb a személyi jövedelemadó-kulcsok egységesítésének hatása a kezdőnyugdíjakra (Cseres-Gergely-Simonovits, 2011), mint a nyugdíjplafoné. Leegyszerűsítve, 2011 előtt három szja-kulcs volt: a nulla kulcs, az alsó kulcs (kb. 20 százalék) és a felső kulcs (kb. 38 százalék). Gyors átmenet után 2013-ra egy kulcs maradt: 16, majd 2016 óta 15 százalék. Egy dolgozó kezdőnyugdíjának értéke a szolgálati idő hossza mellett az 1988-tól (vagy ha későbbi, akkor a munkába állástól) számított valorizált nettó keresetének átlagával arányos. Emiatt adott bruttó kereset, illetve járulékkulcs esetén a kisebb keresetűeknek egyre kisebb nettó bérük és a kezdőnyugdíjuk, és a nagyobb keresetűeknek egyre nagyobb a nettó bérük és a kezdőnyugdíjuk. Ha figyelembe vesszük, hogy a 60 éves korban várható hátralévő élettartam is nő a keresettel és a nyugdíjjal (különösen a férfiaknál, lásd Molnár D.-Hollósné Marosi, 2015), akkor belátható, hogy

e nyugdíjpolarizációs folyamat nemcsak a társadalmi jólétet csökkenti, de tovább terheli a nyugdíjkasszát.


Nem túl fontos, de zavaró, hogy a kötelező magánnyugdíj-rendszer megszüntetése miatt leállt a nyugdíjképlet amúgy is túlzottan elhúzódó átalakítása (Rézmovits, 2015). A szolgálati időskála teljesen diszfunkcionálisan cikkcakkos (az első 10 évben minden újabb szolgálati év az életpálya átlagos nettó keresetének 3,3 százalékát adja, de 25 és 36 között csak 1 százalékát, 36 és 40 év között 1,5 százalékot, egyébként 2-t). A járulékalap-plafon megszüntetése miatt újra életre kelt a kihalásra ítélt degresszió: a 372, illetve 421 ezer forint fölötti havi nettó életpálya keresetből 10 és 20 százalék levonása.

A nyugdíjak zöme az ún. már megállapított nyugdíj, amelyet évről évre a kormány indexál, a 2010 óta érvényes törvény szerint a várható infláció szerint. Részben érhető, részben érthetetlen okok miatt a Fidesz-kormány 2013-2016 között következetesen felülbecsülte az áremelkedések tényleges ütemét, s ezért a nyugdíjak reálértékben és átlagban a minimális előírás fölött 8-10 százalékkal emelkedtek. (Szerencsére ez a hatás folyamatosan elcsendesedik, mert a 2016 után nyugdíjba vonulók már nem részesednek ebben az adományban.)

A járadékszabályok mellett a járulékszabályokról is részletesebben kell beszélnünk. Mint a legtöbb országban, Magyarországon is a bruttóbérre vetített tb-járulék megoszlik egyrészt a munkavállaló és a munkáltató között (2016-ban 17 és 27 százalék), másrészt a nyugdíj és az egészségügy között (2016-ban 10+7=17 és 22+5=27 százalék). A korábbi kormányok (de szóban még Orbán Viktor is) legalább elvben törekedtek arra, hogy a nyugdíjjárulék fedezze a nyugdíjkiadásokat, és az egészségügyi járulékok az egészségügyi kiadásokat. Ez biztosítja a költségvetés és a nemzedékek közti újraelosztás átláthatóságát.

A jelenlegi kormány szakított ezzel a hasznos elvvel, például 2011 óta szociális hozzájárulási adónak (szocho) nevezte át a munkáltatói járulékot. Jellemző a kormány lazaságára, hogy a 2017-ben bevezetendő 5 százalékpontos szocho-csökkentést csak utólag bontotta fel nyugdíj- és egészségügyi részre: 21,45 százalékról 15,75-re. Ezáltal a nyugdíjjárulék-kulcs (a 10 százalékos munkavállalói nyugdíjjárulékkal együtt) 31,45-ről 25,75 százalékra csökken. Tehát még változatlan nyugdíjkiadás esetén is csak irreális mértékű, 22,1 =100(31,45/25,75-1) százalékos béremelés biztosítaná a szűkített nyugdíjkassza egyensúlyának fennmaradását.

A már említett cikkek (Bajkó és szerzőtársai, 2015 és Reiff, 2016) a demográfiai, munkapiaci és nyugdíjpolitikai folyamatok modellezésével az egyensúly felbomlását vetítették előre.

Bajkó és szerzőtársai 2025-re teszik a hiány megjelenési időpontját, s e hiány 2035-re már a mai GDP 1 százalékát is elérné. (Évi 2 százalékos gazdasági növekedéssel számolva, ez a hiány az akkori GDP-re vetítve, 1,02-20 = 0,7 százalék lenne.) Érdekes, hogy a szerzők a fenntarthatóság feltételei között megemlítik
  • a járulékkulcs rögzítését (amelyről az imént írtuk le, hogy épp 2017-től csökken 5+2+... százalékponttal),
  • a túlindexálás elkerülését,
  • az egészségügy javítását,
  • és bemutatják egy folyamatos nyugdíjkorhatár-emelés pozitív hatását: ha háromévente fél évvel emelnék az általános korhatárt, azaz 2035-re már akkor 67 év lenne, akkor a rendszer még 2035-ben is egyensúlyban lenne.

Furcsa, hogy a tanulmány nem említi meg, hogy

rugalmas korhatár nélkül ilyen magas általános korhatár nem lesz elérhető,


még meg sem közelíthető - nem csak Magyarországon, de máshol sem.

A korábbi szerzőtársaival írt modelljüket Reiff [2016] nagyon érthetően foglalja össze. A súlyos problémák Reiff szerint éppen 2035-től jelennek meg, ahol Bajkó és szerzőtársai leállítják az elemzést. Az előző tanulmánnyal ellentétben 2080-ig meghosszabbítja a vizsgálatot.
  • Az általános korhatáremelés csak annyit ér el, hogy 2060-ban a hiány nem haladja meg a GDP kb. 3 százalékát.
  • A cikk ritka bátorsággal és némi optimizmussal nemcsak azt mutatja be, hogy a magán-nyugdíjpénztárak megszüntetése csak eltolja a tb-hiány megjelenését,
  • de hosszabb távon károsnak mutatja be az államosítást.
  • Az előrehozott nyugdíjazás megtiltása a GDP 0,3 százalékával javítja a nyugdíjkassza egyenlegét.
  • A Nők40 viszont a GDP 0,5 százalékával rontja ezt az egyenleget
.

Ez a cikk folytatódik:

1. Demográfia, munkapiac - és a nyugdíjrendszer helyzete
2. Egy értelmes reform irányai
 1 2 következő oldal  >

Előző cikk  Előző cikk Következő cikk  Következő cikk

F?rum
 
 
X
Jogi nyilatkozat
A jelen oldalon található információk és elemzések a szerzők magánvéleményét tükrözik. A jelen oldalon megjelenő írások nem valósítanak meg a 2007. évi CXXXVIII törvény (Bszt.) 4. § (2). bek 8. pontja szerinti befektetési elemzést és a 9. pont szerinti befektetési tanácsadást.

Bármely befektetési döntés meghozatala során az adott befektetés alkalmasságát vagy megfelelőségét csak az adott befektető személyére szabott vizsgálattal lehet megállapítani. Az egyes befektetési döntések előtt éppen ezért tájékozódjon részletesen és több forrásból, szükség esetén konzultáljon személyes befektetési tanácsadójával!

Az előbb írtakra tekintettel az előadás szervezője, az oldal üzemeltetője, szerkesztői, és szerzői valamint előadói kizárják mindennemű felelősségüket az oldalon esetleg megjelenő információra vagy adatra alapított egyes befektetési döntésekből származó bármilyen közvetlen vagy közvetett kárért vagy költségért.
Bővebben...

Friss hírek
20 hír 30 hír 40 hír


 

hirdetés
Állásajánlatok
Kötvényportfólió-kezelő
 
Rovatnavigátor
EZT OLVASTA MÁR?
11
22
33
44
55
Prémium