Néhány gondolat a végrehajtási rendszer átalakításáról

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Jogállami kérdés: hatékony végrehajtás, kisebb díjak és kamatok

Az ország életében az egyik legfontosabb jogállami tényező a végrehajtás hatékonysága.

Ha a végrehajtási eljárások nem hatékonyak, annak jelentős a társadalmi költsége, amelyet végső soron az állampolgárok fizetnek meg a hitelkamatokon keresztül.

Ha sok a nem vagy késedelmesen fizető adós, akkor a bankok emelik a kamatokat, hiszen a kockázat tükröződik a hitelkamat mértékében.

A bankok a hitelkamatok meghirdetésekor mérlegelik a nemfizetők arányát. Ha több a nemfizető, vagy csökken a visszafizetés mértéke és hatékonysága, a hitelkamatok emelkednek. Senki nem ad úgy kölcsön, hogy tudja: egyáltalán nem, vagy csak hosszú idő elteltével kapja vissza a pénzét. A végrehajtás hatékonysága azért is társadalmi kérdés, mert alacsony behajtási hatékonyság mellett magasabbak a kamatok, a magasabb kamatok miatt pedig tovább nő a nemfizetők aránya. A drága hitel pedig minden hitelfelvevőt érint.

Ugyanez igaz a parkolási vagy a telefonszolgáltatási szerződésekből adódó végrehajtási eljárásokra is. A mobilinternet- vagy telefonszolgáltatást nyújtó társaság is beárazza a kockázatokat. Alacsony hatékonysággal működő végrehajtás esetén a cégek egyszerűen kizárják az ügyfelek közül az alacsony jövedelműeket, vagy megszigorítják a szolgáltatás igénybevételét (például korlátozzák a készülékhitelhez való hozzáférést). Ha a parkolási pótdíjak behajtási hatékonysága csökken, az önkormányzatok alapdíjat emelnek, hiszen a bevételi oldalon fixen kalkulálnak a befolyó összegekkel. Kisebb behajtási hatékonyság esetén magasabb a parkolási díj, a magasabb díjak miatt pedig többen kerülnek végrehajtási eljárás alá.

Így könnyű belátni, hogy egy hatékony és olcsó végrehajtási rendszer működtetése közös társadalmi érdekünk. Tény, hogy egy rosszul működő végrehajtási rendszer akár a gazdaságot is bedöntheti. A jogbiztonság szempontjából sem mellékes az eljárások gyorsasága.

Jogrendszerünk visszatérő problémája az ügyek elhúzódása;

nem járható út, hogy a rendszer átalakításával az ország a végrehajtási eljárások további lassulásával szembesüljön. Persze megjegyzendő, hogy a bíróságok leterheltsége ezen a területen is tetten érhető.

Van olyan élethelyzet, amikor a felek a végrehajtást foganatosító bíróság döntésére várnak. A végrehajtó intézkedése ellen bármilyen címen előterjesztett megtámadást kifogásnak kell tekinteni. Ha bármely intézkedést az adós vagy a végrehajtást kérő vitatja, a végrehajtónak kötelessége a kérelmet a bíróság elé terjeszteni. (Ha nem teszi, fegyelmi eljárással szembesül.) A bíróság dönt a jogszerűség kérdésében, és egyes esetekben a végrehajtó intézkedését meg is semmisítheti. Nem köztudomású, de a bíróságok erős jogi kontrollt gyakorolnak a végrehajtók felett. A végrehajtóké az ország egyik legszigorúbb ellenőrzési és követelményrendszere. A fluktuáció egyik oka, hogy a kinevezést követő hetedik évben a hatóság elnöke dönt a szolgálat további hét évvel történő meghosszabbításáról. Ám kizáró ok, ha a kérelem benyújtásáig, annak évében és az azt megelőző két évben a bíróság a végrehajtót – akár csak három alkalommal is – pénzösszeg megfizetésére kötelezte. Vagyis, ha háromszor hibázik, és háromszor kötelezik mondjuk 5000 forint megfizetésére a fenti időszakban, a praxisa hét év elteltével megszűnik. A szakma szerint ezen a szabályon lehetne finomítani, mert a pénzbeli marasztalás nincs arányosítva az ügyszámhoz (az ügyérkezéshez). Aki több eljárást folytat le, annál statisztikailag nagyobb a hibázás esélye is. Szakmán belül vitatéma az ügyérkezési aránytalanság is: van olyan végrehajtó, akihez évi 350 ügy érkezik, míg egy másik végletnél ez a szám a 6000-et is elérheti. Ennek megoldása egyértelműen törvényalkotási feladat.

A követeléskezelő piacra gyakorolt hatás

A követeléskezelő piac az egyik utolsó, valódi piaci verseny által szabályozott gazdasági részterület. Lényege röviden, hogy a gazdasági társaságok, bankok eladják a követeléseiket az erre szakosodott szervezeteknek, az adós pedig már a megvásárlónak törleszti a tartozást. A követeléskezelők által realizált megtérülés nem akkora, hogy a haszon elbírná a végrehajtási rendszer hatékonyságromlását. Egy rosszul sikerült reform így egy több százmilliárd forintos piacot döntene romba.

Jogbiztonsági kérdés, hogy a követeléskezelő egy múltbeli megtérülési rátára alapozva vásárolta meg a portfóliót.

Egy drasztikus állami beavatkozás hatására ezek a számítások érvényüket vesztik, a társaságok pedig csak veszteséggel tudnának kiszállni az üzletből. A stabilitás minden gazdasági szereplő alapvető érdeke.

Sokszor az adóst terhelik a költségek az államháztartás helyett

Szintén kevéssé ismert tény, hogy az adósok által befizetett összegek jelentős része a magyar költségvetést gazdagítja. Vannak eljárások, ahol a behajtott összeg 20-25%-a az államé vagy az állam nevében eljáró szervé. A végrehajtónak nincs mérlegelési jogköre a végrehajtási jog földhivatali bejegyzésekor. A társadalmi szolidaritás megkövetelné, hogy a bejegyzéséért és törléséért az állam ne szedjen igazgatási szolgáltatási díjat. Egy tulajdoni lap letöltése 4800 forint, a végrehajtási jog bejegyzése és törlése együtt 21 200 forint. És akkor még nem beszéltünk arról az esetről, amikor a végrehajtást kérő az adós több ingatlanára is kéri a bejegyzést.

Az állam felügyeletet gyakorol a végrehajtók felett, az ehhez kapcsolódó általános költségátalányt azonban az adós fizeti meg.

Ennek mértéke 600 000 forintot meg nem haladó ügyérték esetén ügyenként 6000 forint, afölött pedig az ügyérték 1%-a. Ezt a végrehajtó hajtja be az adóstól az egyéb költségekkel együtt, majd fizeti be a Karnak. Az elesettek támogatása elve alapján a felügyeleti költségeket az államháztartásnak kellene viselnie.

Az adós fizeti meg a postai és a behajtással kapcsolatos bankköltségeket is. A végrehajtónak a hivatalos iratokra vonatkozó általános szabályok szerint kell kézbesítenie. Egy 100 000 forintos követelés esetén a postaköltség elérheti, sőt egyes esetekben meg is haladhatja a követelés 5%-át. A postaköltség mértéke részben politikai, részben szabályozási kérdés. Politikai akarat kellene ahhoz, hogy az állam részben vagy egészben átvállalja ezeket a terheket az adósoktól, és jogszabályi módosítás ahhoz, hogy a végrehajtási törvény merev rendszere teret engedjen az elektronikus kapcsolattartás szélesebb körű használatának.

Visszatérve a Kar ellenőrzési szerepére: az államigazgatási alrendszerek között szinte egyedülálló módon az önálló bírósági végrehajtónak minden egyes tértivevényes levél kiküldésének szükségességét alá kell támasztania. Jogosulatlanul tehát nem lehet költséget generálni az adós terhére.

Az adóst terhelik a fizetési meghagyásos és a végrehajtási eljárással kapcsolatos közjegyzői költségek is. Pedig a világon szinte mindenhol a végrehajtás elrendelésével kapcsolatos eljárás és költség a végrehajtónál jelentkezik. Ez az aránytalanság a közjegyzői kiürítési nyilatkozatnál és a kilakoltatásnál mutatkozik meg leginkább. A közjegyzők által okiratba foglalt kiköltözési nyilatkozat közvetlenül végrehajtható. Jobb lenne, ha a végrehajtó a kilakoltatás előtt találkozhatna a felekkel, és nem csak egy olyan szereplő lenne, akivel a bérlőt riogatják („ha nem fizetsz vagy nem költözöl ki, jön a végrehajtó”).

Lakáshelyzet – összedőlő mítoszok

Egyetlen végrehajtó sem szereti a kilakoltatásokat. Ez az a pont, ahol a végrehajtónak semmilyen mérlegelési lehetősége nincs, a határidőket nem módosíthatja. A kilakoltatásról a bíróság dönt, és felügyeli a teljes folyamatot – mindezt minimális végrehajtói díjazás mellett. A politikai logika az, hogy ezt minél olcsóbban végezzék el a végrehajtók. Volt már olyan kilakoltatási eljárásom, ahol az óradíjam 1100 forintra jött ki.

A lakásbérlet szabályozása és egy új lakásbérleti törvény megalkotása az új kormány feladata. Ez a piac jelenleg egy abszolút szürkezóna. Ahogy az adóhatóságnak sincs pontos tudomása a bérbe adott lakások számáról, úgy a végrehajtó is ritkán találkozik magánszemély végrehajtást kérővel egy lakáskiürítési eljárás során. Saját becslésem szerint az ilyen eljárások aránya mindössze 3-5%. A lakáskiadók egyszerűen nem vállalják be az állami jogszolgáltatás akár 3 éves időtartamát. Részben ezért sincs itthon jól működő bérlakásrendszer: egy beruházó nem tud megtérülést számolni a bizonytalan lakáskiürítési időtartamok miatt.

Már-már toposz, hogy a végrehajtó az adós ingatlanát töredékáron értékesíti. Ez 10 évvel ezelőtt talán igaz volt,

amikor strómanok vásárolták fel az ingatlanokat. Az elektronikus árverési rendszer és a vaklicitek bevezetése óta azonban az ingatlanok sokszor bőven a becsértékük felett kelnek el. Ezen az úton továbbhaladva időszerű lenne az ingóságok helyszíni értékesítésének megszüntetése is, amit a szakma már régóta szorgalmaz.

Védtelen magánszemélyek

Megjelentek az ingatlanárveréseken a magánszemély vevők is, de a jogbizonytalanságból adódó kockázatok ellen ők sem voltak védve. A Covid-járvány alatt a kormány felfüggesztette a kilakoltatásokat, majd a nehéz helyzetbe került családok védelmében a moratóriumot meghosszabbították. A szabály generális volt, kivételt nem ismert. Így fordulhatott elő, hogy egy elvált, kétgyermekes édesanya, aki korábban 4 millió forintért megvásárolt egy volt ipartelepi szolgálati lakást, nem tudott beköltözni. A kormány ugyanis a volt tulajdonost védte – aki egyébként nem sokkal korábban szabadult a börtönből –, miközben az édesanya kénytelen volt tovább fizetni az albérletét.

A tartósan szünetelő ügyek helyett az öncsőd lehetne a megoldás

A szünetelő ügyek száma valóban magas, ami nagyrészt a nem megfelelő államigazgatási szabályozás számlájára írható.

A leggyakoribb szünetelési ok az, amikor a végrehajtó megállapítja: az adósnak nincs lefoglalható, értékesíthető vagyontárgya.

Ilyenkor a végrehajtási cselekmények szünetelnek, de a követelés nem évül el.

A természetes személyek adósságrendezéséről szóló törvény és az államigazgatás által bonyolított adósságrendezési eljárások nem érték el a céljukat. Ennek is köszönhető, hogy a végrehajtóknál ilyen nagy számban halmozódtak fel a szünetelő ügyek. A társadalomnak nem lehet célja, hogy a soha el nem évülő követelések miatt egy életre nyomorba taszítson hitelfelvevőket; az újrakezdés esélyét mindenkinek meg kell adni.

A végrehajtási eljárás során a végrehajtók vagyonkutatást végeznek. Ha az adósnak nincs munkahelye, bankszámlája, ingósága vagy ingatlana, megállapítják, hogy a tartozás „jelenleg” behajthatatlan. Innen már csak egy lépés lenne, hogy a végrehajtók megállapíthassák az öncsődöt. Ezt követően a felhalmozott adósság részben vagy egészben törölhető lenne, reális esélyt adva az adósnak az újrakezdésre. Az öncsőd intézményének bevezetése és a végrehajtókra való telepítése lenne a legcélszerűbb és társadalmilag a leghatékonyabb megoldás. A jogállami norma természetesen megkövetelné, hogy

az adósság törlését és az öncsődöt végül a bíróság hagyja jóvá.

A szerző önálló bírósági végrehajtó

Címlapkép forrása: seksan Mongkhonkhamsao via Getty Images