Magyarországon már régen nem beszélhetünk arról, hogy megfelelően működne a közoktatás. Az általános iskolákban vadásszák a napközis nevelőket, az osztályfőnököket csereberélik, vagy éppen nem szakos helyettesítésekkel oldják meg a hiányokat. A nem szakos helyettesek aztán silány könyvekből taníthatják a diákokat, hiszen a tankönyvpiac szétzilálásával eltűntek a minőségi tananyagok. A pedagógusok így egyre inkább kiégnek, hiszen európai összevetésben itt dolgoznak a legtöbbet – a legkevesebb fizetésért.
Nem csoda, hogy a keresetüket magánórákkal kell kiegészíteniük, hogy meg tudjanak élni. Az ilyen órákra jelentkező diákokból viszont van elég, hiszen az iskolában már egyre kevesebb a szaktanár, így egyre nagyobb szükség van a különórákra. Azokat tanítják, akik meg tudják fizetni a különórákat, felerősítve a már most is hatalmas szegregációt. Van olyan budapesti gimnázium, ahol már meg is mondták, hogy ha valaki ilyen-olyan természettudományi tárgyból érettségizne, az vegyen magánórákat, mert szaktanár híján vannak.
A fentiek tükrében már nem meglepő, hogy az alacsony bér és a nagy leterheltség miatti pályaelhagyás egyre súlyosabb tanárhiányt okoz. Lehetne hosszasan fejtegetni a helyzetet, de a folyamatokat mindennél jobban megmutatja egyetlen ábra:
Alig van olyan szektor Magyarországon, amelynek a hozzáadott értéke az elmúlt 10 évben ne nőtt volna érdemben. Csak az oktatás és az egészségügy számít fekete báránynak. A GDP háromszorozódott, szinte mindenhol kétszeres-négyszeres növekedést látunk ebben az időszakban. Az oktatásra azonban reálrétéken akkor sem szánt több pénzt a kabinet az elmúlt évtizedben, akkor sem hajtott végre érdemi fejlesztéseket, amikor a GDP-növekedés kifejezetten erős volt. Amikor viszont rosszabbul mennek a dolgok (Covid, háború), akkor még kisebb eséllyel növelik a forrásokat az államhoz köthető szektorokban.
A közoktatás várható pályáját, a tanári szakok népszerűségének visszaesését, illetve a lemorzsolódást determinálta, hogy a kormányzat 2014-ben életpályamodellnek álcázva befagyasztotta a pedagógusbéreket. Sokan örültek az egyszeri béremelésnek, de voltak, akik hamar látták, hogy a következő években bizony nőni fog a tanárok relatív bérlemaradása. Innentől fogva csakis a kabinet döntésén múlt, hogy mennyit keresnek a tanárok: nem függ sem a minimálbértől, sem az inflációtól a keresetük.
Ennek eredményeképp már nem meglepő, hogy 2019-ben a főiskolát végzett pedagógusok fizetése a garantált bérminimumra (közkeletű nevén szakmunkás minimálbérre) süllyedt. Miután a szakmunkásbér folyamatosan nő, miközben a tanárok bérét befagyasztották, így az néhány éve elérte a mesterdiplomás tanárok, majd a 3-5 év tapasztalattal rendelkezők, legutóbb pedig a több mint 10 éve pályán lévő tanárok illetményalapját is. Így ugyanannyi is lehet az alapilletménye egy pályakezdő és egy évtizedes tapasztalattal rendelkező pedagógusnak is (Pedagógus I. szinten): a garantált bérminimum.
A tanárok alapbére csak azért nem kevesebb ma, mint a bérminimum, mert a törvény szerint a diplomások nem kereshetnek kevesebbet a szakmunkásoknál (a bértáblájuk már érdemben a bérminimum alatt van, ki kell egészíteni a keresetüket erre a szintre). A pedagógusok fizetése a befagyasztás hatására pedig egyre inkább leszakadt az országos átlagtól, és a szegénység küszöbére taszította a pedagóguscsaládokat.
A kormány szerint háromszor 10%-os béremelés (vagy bérpótlék-emelés?) lenne a gyógyír, ám annyi biztos, hogy idén és jövőre az egész emelést – idén még többet is – elviszi az infláció, így a tanárok életszínvonala nemhogy nőne, hanem még csökken is. Nem véletlen, hogy a pedagógusok nem elégedettek ezzel az emeléssel, főképp, hogy a kabinet az EU-pénzek beérkezésétől teszi függővé az emelést. Vagyis nemzeti forrást aligha áldozna erre a kormány, miközben a befagyasztott uniós pénzek jogállamisági problémák miatt nem érkeznek be. Mivel a kormány és az EU közötti megegyezés igencsak kérdéses, és a kabinet hazai forrásokat nem is szánna a bérek rendezésére, nem lepődhetünk meg azon, hogy egyre többen hagyják el a pályát, illetve a fiatalok alig jelentkeznek pedagógusképzésre.
A tanári pálya akkor lenne vonzó, ha nagyon jelentős mértékben nőnének a fizetések – és inflációhoz vagy a minimálbérhez kötnék, hogy ne történhessen meg újra a bérleszakadás –, csökkenne az uniós szinten legnagyobb munkaterhelés, nőne az iskolák autonómiája, és a pedagógusoknak nem silány minőségű könyvekből kellene tanítaniuk. Mindez azonban láthatóan nem cél. A jó időkben, amikor a költségvetés szempontjából valójában nagyon könnyű lett volna megemelni a tanárok bérét, a kormány ezt nem tette meg. Most, amikor a költségvetési hiány elszállt, és azonnal vissza kell vágni a deficitet, égetővé vált a probléma. A munkaterhelésüket sem szeretné csökkenteni a kabinet, hiszen így is drasztikus a pedagógushiány. A helyzet érdekessége, hogy már a kormányhoz közeli szervek is kongatják a vészharangot. De amíg a kabinet olyan cinikusan beszél arról, hogy miért nem mennek majd el tömegesen a tanárok más munkát nézni maguknak, ne várjunk fordulatot az oktatásban.
Ebben a helyzetben a kabinet előtt több út is áll. Az egyik, hogy a tanárokkal folytatott tárgyalások során valóban kiegyezik velük a lehető legkisebb, de a pedagógusok egy részének elfogadható emelésben, hogy a rendszer valamiképpen működőképes legyen. Könnyen lehet, hogy nem a két valódi szakszervezettel, a Pedagógusok Szakszervezetével és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetével egyezik meg, hiszen ők nem lennének hajlandóak bármit aláírni, hanem a kormányközeli Nemzeti Pedagógus Kart használja majd fel, amely ugyan valódi felhatalmazással nem rendelkezik a pedagógusok részéről, de velük igyekezhetne legitimálni a döntést.
A másik út, hogy még a látszatra sem adnak, folyamatosan tovább romlik a tanárok életszínvonala, ami miatt még többen hagyják el a pályát. Az egyre súlyosabb munkaerőhiány miatt csökkentik a követelményeket a tanári pályán (alacsonyabb végzettséggel is lehessen oktatni) és/vagy bezárnak néhány kisiskolát. Az oktatás helyzete és a szektor kormányzaton belüli súlya alapján valójában egyik út sem lenne meglepő. De a közoktatás mai állapotát tekintve, illetve a mindössze 16 éves tankötelezettségi korhatár és a 25 év alattiak szja-mentességének továbbtanulást gátló hatásaival ne is álmodjunk arról, hogy elkerüljük a közepes jövedelem csapdáját. Amíg a szülők döntő többsége elégedett azzal, hogy 8 és 4 között vigyáznak a gyerekére, addig a diákok a rendszer romjai alatt is jól ellesznek.
Címlapkép: Getty Images
