Az egy főre jutó GDP és fogyasztás különbségének okairól

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Óhatatlanul merül fel a kérdés, miért állunk ilyen rosszul a fogyasztás tekintetében nemzetközi összehasonlításban? Miért marad el az egyéni fogyasztásunk az amúgy sem túl magas egy főre jutó bruttó hazai terméktől? Erre a kérdésre próbálunk választ találni a következőkben.

A GDP és a belföldi felhasználás viszonya

Első lépésként azt kell megvizsgálni, hogy a végső fogyasztás alapját képező belföldi felhasználás miként alakult a GDP-hez képest. Ha ugyanis a belföldi felhasználás jelentősen elmarad a GDP-től, akkor valószínűleg a fogyasztás is el fog maradni tőle. A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy ez csak akkor áll fenn, ha a fogyasztás–felhalmozás arány nem változik jelentősen. (A jelző nélküli fogyasztás alatt ebben a részben a nemzeti elszámolási rendszerben alkalmazott végső fogyasztást értjük.)

A GDP és a belföldi felhasználás közötti különbség az exporttöbblet, vagyis: ha nem hazai körben történik a megtermelt javak (és szolgáltatások) teljes felhasználása, akkor az szükségképpen exportra kerül. Fordított esetben viszont, amikor a hazai felhasználás meghaladja a létrehozott GDP-t, akkor a többletfelhasználást import fedezi. Ilyenkor a fogyasztás akár jobban is nőhet, mint a GDP, jóllehet az export feletti importot valamilyen módon finanszírozni kell.

Az elmúlt években többnyire exporttöbbletet realizált a magyar gazdaság, vagyis a megtermelt GDP meghaladta a felhasználtat, a nettó export pozitív volt. Önmagában már ez is magyarázza azt, hogy a GDP-hez képest miért alakult kedvezőtlenebbül a fogyasztás, hiszen az exporttöbblet mérsékelte ez utóbbi növekedési esélyeit.

Érdemes megnézni azt, hogy miként alakult a végső fogyasztás a GDP-hez, illetve a belföldi felhasználáshoz képest, egy hosszabb időszakban, 1995 és 2024 között. A végső fogyasztás GDP-hez és a belföldi felhasználáshoz viszonyított arányának az alakulását az 1. ábra mutatja.

Az ábráról már első ránézésre is látszik, hogy két különböző karakterű időszakot jelez. Az 1995 és 2008 közötti időszakban a végső fogyasztás aránya a GDP-hez jelentősen magasabb (75,4 százalék), mint az egész vizsgált időszakra vonatkozó 73,2 százalékos arány (lásd az 1. táblázat utolsó oszlopában). Mind e közben ennél alacsonyabb a fogyasztás aránya a belföldi felhasználás viszonylatában. Ennek az a magyarázata, hogy ebben az időszakban jellemzően deficites volt a külkereskedelmi mérleg, vagyis a belföldi felhasználás többnyire nagyobb volt, mint a GDP (lásd az 1. táblázat második oszlopában a mínusz 0,93-as átlagos exporttöbblet/GDP értéket).

Egyszerűen fogalmazva a 2010 előtti időszakban többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk.

A 2009-10-es adatok nem illenek bele ebbe a képbe, mert itt már markánsan magasabb a fogyasztás aránya a belföldi felhasználáshoz, mint a GDP-hez, de ez alapvetően a gazdasági válságnak tudható be, amikor is a beruházások csökkenése miatt alakult ki jelentős mértékű külkereskedelmi aktívum és így növekedett ugyan a fogyasztás részaránya a belföldi felhasználáshoz képest, de a GDP-hez képest csökkent.

A 2010 utáni években az volt a meghatározó, egészen 2020-ig, hogy a fogyasztás aránya a belföldi felhasználáshoz képest viszonylag magasabb volt, mint a GDP-hez képest (73,7 százalék versus 70,6 százalék átlagos értékek az 1. táblázat negyedik és ötödik oszlopa). Ez a reláció abból ered, hogy ebben az időszakban a belföldi felhasználás általában alacsonyabb volt, mint a GDP, vagyis a külkereskedelmi mérleg többnyire aktivummal zárt. A végső fogyasztás GDP-hez viszonyított aránya igen jelentősen alatta maradt a 2010 előtti időszak értékének (70,6 százalék versus 75,4 százalék).

S nyilvánvalóan ez a csökkenés jelentős magyarázó tényező lehet abban, hogy miért marad el a fogyasztásunk nemzetközi összehasonlításban.

Az időszakra vonatkozó átlagos exporttöbblet GDP-arányosan 4 százalék volt (lásd a táblázat vonatkozó értékét). 2021-től azonban ez a tendencia megtört, köszönhetően a 2022-es választások miatti kormányzati kiköltekezésnek. Ebben az esztendőben jelentősen elszaladt a belföldi felhasználás és így komoly külkereskedelmi mérleg deficit alakult ki. Emiatt csökkent a belföldi felhasználás-arányos fogyasztás, miközben nőtt a GDP-hez viszonyított aránya. 2023–24-ben azonban nem ez a tendencia folytatódott, itt a fogyasztás részaránya azért nőtt mindkét reláció tekintetében, mert a felhalmozás igen nagy mértékben visszaesett, az újabb magyar gazdasági válság miatt.

Miként értékelhetjük a vonatkozó makroadatok tükrében az elmúlt harminc év két, markánsan különböző időszakát, a 2010 előtti és az azutáni időszakot? Elsőként azt kell megállapítani, hogy a makroegyensúly szempontjából kedvezőbbnek ítélhető meg a Fidesz-kormányok 14 esztendeje, mint a megelőző 16 esztendő. Egyszerűen azért, mert a külkereskedelmi mérleg többnyire jelentős aktívummal zárt, tehát nem nyújtózkodtunk tehát tovább, mint ameddig a takarónk ért. S így a végső fogyasztás GDP-hez mért aránya szignifikánsan kisebb lett, mint volt a megelőző időszakban. Az nem mondható el, hogy csak a fogyasztás rovására történt a belföldi felhasználás egyensúlyi alkalmazkodása, mert a végső fogyasztás aránya ugyan csökkent a belföldi felhasználáshoz, de mindössze csak egy százalékponttal (74,7 százalékról 73,7 százalékra).

A 2010 utáni egyensúlyi alkalmazkodást azonban nem tekinthetjük úgy, mint az Orbán-kormány erős elköteleződését a makroegyensúly megteremtése és fenntartása mellett. És itt érvként nemcsak a 2020-es év és az utána következő évek történéseit hozhatjuk fel, hanem a Fidesz-kormányok újraiparosítási gazdaságpolitikáját is. Ugyanis a külföldi tőkére alapozott járműipari fejlesztés alacsony hozzáadott értéktermelést eredményezett, amelynek egy jelentős részét a külföldi tulajdonosok ki is vitték az országból. A kialakult sajátos iparfejlesztésben tehát a külföldi tőke döntött az export nagyságáról és arról is, hogy a megtermelt profitjának mekkora részét hagyja itt. Ez utóbbi azt is jelenti, hogy a rendelkezésre álló jövedelem alakulására is komoly befolyása lett.

A makroadatok azt mutatják, hogy a rendelkezésre álló jövedelem elmaradása a GDP-től 2010 után is jelentős maradt (lásd az 1. táblázat harmadik oszlopában a rendelkezésre álló jövedelem és a GDP közötti százalékos különbségek átlagát), annak ellenére, hogy az EU-s csatlakozásunknak köszönhetően igen jelentős mennyiségű európai forrás áramlott be. S mivel rendelkezésre álló jövedelem bővülése sem tette lehetővé a nagyobb fogyasztást, ezért ez az egyensúlyi alkalmazkodás tekinthető egy kényszerű alkalmazkodásnak is, amelyet az elhibázott gazdaságpolitika, nevezetesen a külföldi tőkére alapozott extenzív növekedési politika idézett elő.

A végső fogyasztás belső szerkezetének az alakulása

A megelőző részben a fogyasztás alatt következetesen a végső fogyasztást értettük. Azt a nagy egységet, amely a felhalmozással együtt a belföldi felhasználást alkotja. Azonban a végső fogyasztás maga is több részből tevődik össze. A nemzetgazdasági számlák integrált rendszerében négy részből áll:

1. A háztartások fogyasztási kiadásai
2. Természetbeni társadalmi juttatás a kormányzattól
3. Természetbeni társadalmi juttatások a háztartásokat segítő nonprofit intézményektől
4. Közösségi fogyasztás

Az első három elem adja a Háztartások tényleges fogyasztása kategóriát. Ez a kategória azért fontos, mert ez mutatja az egyének (háztartások) fogyasztását, s ez az a kategória, amelyet az Eurostat is használ az egy főre jutó egyéni fogyasztás számításánál. És ez az a kategória, amely tekintetében a 69 százalékos 2024-es értékkel sereghajtók lettünk az Európai Unióban. A különböző kategóriák vonatkozó, GDP-hez viszonyított átlagértékeit a három időszak bontásában, a 2. táblázat tartalmazza.

Az adatokból jól látszik, hogy a háztartások GDP-hez viszonyított tényleges fogyasztása jelentősen elmarad a végső fogyasztás értékeitől. Amint az a számokból kiderül, ez azért van így, mert igen jelentős, 10 százalék körüli a közösségi fogyasztás aránya. S ezzel a közösségi fogyasztással az EU listavezetője vagyunk, hiszen a magyar egy főre jutó közösségi fogyasztás az EU-s átlag 130 százalékára rúg.

De térjünk most vissza a háztartások tényleges fogyasztására, illetve annak alkotó részeire. A legnagyobb részt jelentő Háztartások fogyasztási kiadásai azt mutatja, amit a háztartások a jövedelmeik révén megvásárolnak. Ez a teljes GDP-nek alig felét teszi ki (2. táblázat második oszlopa). A 2010 utáni időszakban még a felét sem teszi ki (48,6 százalékát). Ehhez képest a 1995–2010 közötti időszakban majdnem 4 százalékponttal nagyobb volt a vásárolt fogyasztás részaránya a GDP-ből (52,4 azázalék). Mi ennek a jelentős eltérésnek az oka, kevesebb jövedelem jutott a háztartásokhoz, vagy csak kevesebbet akartak fogyasztani a háztartások?

A vonatkozó makroszámok (lásd a 3. táblázatot) azt mutatják, hogy a markánsan alacsonyabb vásárlási kiadásokat a 2010 utáni időszakban két dolog okozta. Egyfelől a rendelkezésre álló jövedelmek GDP-hez viszonyított arányának a csökkenése, nevezetesen a megelőző időszakhoz viszonyított több mint másfél százalékpontos csökkenése (58,5 százalékról 56,8 százalékra). De ez nem magyarázza a vásárlások majd négy százalékpontos elmaradását. Itt az is komoly szerepet játszik, hogy háztartások 2010 után a jövedelmeiknek kisebb részét akarták elkölteni, mint korábban, tehát minden bizonnyal emelkedett a megtakarítási ráta.

Valóban ez történt, a számok is ezt igazolják: a 2010 előtti 10,3 százalékos átlagos megtakarítási rátát több, mint négy százalékponttal haladta meg a 2010 utáni időszak rátája (14,5 százalék). Ez igen komoly változás, amely mögött nagy valószínűséggel nem a háztartások általános megtakarítási hajlandóságának jelentős növekedése húzódik meg. Hiszen ilyen rövid idő alatt ez nyilván nem változik ilyen nagyot, hanem sokkal inkább szerkezeti okok játszanak szerepet. Jelesül az, hogy az elmúlt tizenöt esztendőben jelentősen növekedett a jövedelemegyenlőtlenség a háztartások között. A magas jövedelműek pedig tudvalevőleg nagyobb részét takarítják meg a jövedelmeiknek, mint az alacsony jövedelműek.

Az empirikus adatok is ezt mutatják. A KSH háztartások életszínvonala felméréséből kiderül, hogy a hazai megtakarítások zömét a vagyonosok adják. A magyar háztartások pénzügyi vagyonának 72 százaléka a legfelső tizednél van, a legalsó öt tized (vagyis a lakosság fele) a pénzügyi vagyonnak mindössze öt százalékát birtokolja. A háztartások egyharmadának gyakorlatilag semmilyen megtakarítása sincsen. 

A természetbeni társadalmi juttatások tekintetében is van lemaradás 2010 után, közel két százalékponttal alacsonyabb GDP arányosan ez a hozzájárulás a háztartások jólétéhez, mint volt a megelőző időszakban. Ezt kismértékben korrigálta az, hogy a nonprofit intézmények fél százalékponttal túlteljesítettek (valószínűsíthetően az egyházi intézmények intenzív kormányzati támogatása következtében).

Mindezt összevetve azonban az állapítható meg, hogy a háztartások tényleges fogyasztásának relatív (GDP-hez viszonyított) csökkenésében döntő szerepet a vásárolt fogyasztások részarányának csökkenése okozta. S ennek a csökkenésnek az okozója pedig az Orbán-kormány elitista gazdaságpolitikája volt, amely szisztematikusan a magas jövedelműeknek kedvezett (egykulcsos szja, adókedvezmények stb.) az alacsony jövedelműek kárára. Hiába szerettek volna az alacsony jövedelműek többet fogyasztani, de nem volt miből.

Amint már említettük, a közösségi fogyasztás tekintetében listavezetők vagyunk az Európai Unióban. A masszív 10 százalék feletti GDP-arányos részesedés végig fennmaradt a vizsgált időszakban. 2010 után még egy egészen kicsit nőtt is, bár nyilvánvalóan ez semmiképpen sem kompenzálta az egyéni fogyasztás arányának a csökkenését. De nem, hogy nem kompenzálta, hanem egyenesen rontotta az egyéni jólétet.

Székely Sarolta 444-nél publikált (Ezer milliárdokat vett el Orbán Viktor a jóléti kiadásokból 2010 óta) cikkéből kiderül, hogy a társadalombiztosítás és a jóléti szolgáltatások részaránya a 2010-es 34 százalékról 2024-re lecsökkent 30 százalékra a költségvetési kiadásokon belül. Reálértéken számolva ez mindössze 20 százalékos növekedést jelentett, összevetve a költségvetési kiadások egészére vonatkozó 38 százalékos reálnövekedéssel. Az oktatásra fordított kiadások részaránya ugyancsak csökkent 11,6 százalékról 9,5 százalékra (reálértéken mindössze 13 százalékos volt a növekedés). Jelentősen növekedett ugyanakkor a gazdasági funkciókra fordított kiadások részaránya és a rendvédelemre fordított kiadások részaránya. 2010-hez képest 2024-re a rendvédelmi kiadások reálértéken 41 százalékkal emelkedtek, és még ennél is jelentősebb mértékben, 48 százalékkal emelkedett a gazdasági feladatokra fordított állami pénzek reálértéke.

A szerző közgazdász, statisztikus, országgyűlési képviselő.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images