Az adóinga túloldalán, avagy üres zsebből nehéz takarékoskodni

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Zsiday Viktor, bár több ponton egyetértett írásommal, továbbra is amellett érvel, hogy olyan adórendszer a kedvező, mely előnyben részesíti a megtakarítást a fogyasztással szemben. Az előzőekben, és most is amellett érvelek, hogy a magyar adórendszer szélsőségesen kilengett 2010 előtt, és - mint egy inga - most éppen a másik irányba leng ki. A korábbi kilengés ténylegesen fékezhette a gazdasági ösztönzőket és ezáltal az aktivitást, „büntette” a középréteget, növelte az adókerülést.

A mostani viszont jelentős jövedelmi-vagyoni egyenlőtlenségeket szül, gyengíti a fogyasztást,

és (persze egyéb okok miatt is) a hazai vállalkozói tőke nem fekteti be újra a jövedelmét, mely végül társadalmi feszültségekhez és gyenge növekedéshez vezet.

Az előző írásomban bemutattam, hogy a tőkejövedelmek nemzetközi szempontból is alacsony hazai adóztatása nem növeli a hazai tulajdonú vállalati körben a beruházásokat. Egyetértve Zsiday Viktorral, ez természetesen nem csak adózási kérdés. A sok esetben piactorzító, verseny ellen ható, kiszámíthatatlan hazai gazdaságpolitika is fontos szerepet játszik ebben.

Degresszív adózás

Ezúttal a két fő jövedelem típus (munka és vállalkozói tőke), valamint a fogyasztás rétegződését és az ehhez kapcsolódóan az adórendszert szeretném bemutatni. A kérdés:

Ki fizet és mi után, illetve ez hogyan hathat a fogyasztásra, gazdasági növekedésre?

2020-tól a KSH megváltoztatta az egy főre eső jövedelem és fogyasztási kiadások szerinti adatszolgáltatását, a jövedelemi tizedek helyet áttért az ötödök szerinti vizsgálatra. Ha a magyar társadalmat ötödök szerint vizsgáljuk, az sok mindent elfed. Ezért maradok a tizedek szerinti vizsgálatnál, viszont így a KSH adatok esetében csak a 2010 és 2020 közötti időszakot tudom bemutatni.

Megállapítható, hogy a legfelső és legalsó jövedelmi tized esetében az egy főre eső bruttó jövedelem tekintetében a 2010-es közel nyolcszoros különbség ötszörösre csökkent. Ebben a csökkenésben nagy szerepe volt a minimálbéremeléseknek. Az egy főre eső nettó jövedelem tekintetében a legfelső és legalsó tized közötti különbség változatlan – hétszeres – maradt. Tehát amíg bruttó jövedelem alapján csökkentek a különbségek, a nettó alapján nem. Azaz

az új adórendszer bevezetése degresszív hatású volt: a magasabb jövedelműeknek jobban kedvezett (relatíve többet vesz el az alsó decilisektől, mint 2010 előtt).

Az egy főre eső fogyasztási kiadások kevésbé egyenlőtlenek a legfelső és legalsó jövedelemi tized között. A 2010-es 4,1-es érték mindössze 4,6-ra növekedett 2020-ra. Ennek fő oka, hogy az alsó decilisekben (=szegényebbek) a jövedelmet szinte teljesen elfogyasztják (tehát igen kevés megtakarítás képződik, ha egyáltalán van), míg a legfelső decilisben (=gazdagabbak) a jövedelem jelentősebb része megtakarítássá válik.

Kinek kedvez a rendszer?

A következőkben a magyar háztartások pénzügyi megtakarítási rétegződését mutatom be. A lakásvagyontól eltekintek.

A lakásvagyon ugyan nagyon jelentős, a háztartások több, mint 91,6%-a saját tulajdonú lakásban lakik Magyarországon (ez az arány EU-ban csak Romániában és Szlovákiában nagyobb az Eurostat adatai alapján). De egyrészt ez nagy többségében alapvetően a lakhatást szolgálja, nem befektetés. Másrészt, nem lehet mobilizálni és újrabefektetni (akár közvetítőkön keresztül) a gazdaságba. A gazdasági növekedés szempontjából gyakorlatilag holt tőkének tekinthető (új lakásépítésnek és felújításoknak természetesen van növekedési hatása, de ez az összes vagyon kis részét érinti). A lakáskeresletet élénkítő nagy általános állami programok gazdasági hatása ezért is kétséges, viszont az áremelkedésen keresztül ezek is növelik a vagyoni egyenlőtlenséget. Az adórendszer erre is ráerősít. Természetes személyek esetében az 5 éven túli ingatlanértékesítésből származó jövedelem (lakásáremelkedésből származó nyereség) adómentes az összegtől függetlenül. A vidéki kádárkockán nyert pár millió és a budapesti lakás több tízmilliós nyeresége egyaránt adómentes. Egyébként korábban 15 év után vált adómentessé az egyéb ingatlan (garázs, telek, nyaraló), de ezt is leszállították 5 évre.

Az MNB „Miből élünk” elnevezésű átfogó háztartási vagyonfelmérése alapján a hazai háztartások 80%-a egy főre vetítve gyakorlatilag semennyi pénzügyi megtakarítással sem rendelkezik. Érdemi megtakarítása csak a felső 10%-nak van, de az nagyon dinamikusan növekszik (jövedelem-decilisenként nagyon hasonló eloszlást és trendet kapunk). Ez egy nagyon fontos statisztika, hiszen ebből gyakorlatilag az is következik, hogy

a megtakarítások nagyobb adóztatásával a felső 20%-ot adóztatná inkább az állam, a fogyasztással jelenleg pedig sokkal inkább az alsó 80, de mindenképpen 50%-ot.

Ismét kiemelem: relatív fogalmakról beszélünk, tehát az ÁFA és az SZJA rátája nyilván mindenkinek ugyanaz, csak az nem mindegy, hogy a fogyasztás-megtakarítás aránya mekkora az adott rétegnek.

2023-ban a pénzügyi vagyon 69%-a tartozott a legfelső jövedelmi decilisbe. A szűken vett vállalkozói vagyonnak (részesedések) azonban már a 89%-a! A tőkét terhelő kedvező adózás előnye így potenciálisan csak egy nagyon szűk körnél csapódik le. Nem mellesleg, a pénzügyi vagyon és azonban belül a vállalkozói részesedések területi egyenlőtlensége is szembetűnő: nem meglepő módon Budapest, Közép- és Nyugat- Magyarország a meghatározó.

Adózásról, részletesen

Térjünk vissza az adózásra. Az alábbi táblázat foglalja össze a három fő adótípusból származó bevételek GDP-arányos mértékét. A táblában azt láthatjuk, hogy 2023-ban a teljes magyar adóterhelés jobban elmarad az EU 27 átlagtól, mint 2010-ben.

Az adókon belül a fogyasztást terhelő adók - már 2010-ben is magas aránya – tovább növekedett. A fogyasztási adók nem tesznek különbséget az alacsonyabb és magasabb jövedelműek fogyasztása között. Az ÁFA kulcsa ráadásul nálunk a legmagasabb az EU-ban (27%).

Így ez az adó összességében regresszív: a jövedelem növekedésével csökken a fogyasztás súlya, vagyis csökken az adóterhelés.

A Budapest Intézet (2022) számítása szerint a legalsó jövedelmi ötöd áfaterhelése a jövedelemhez viszonyítva mintegy 5,3 százalékponttal nagyobb, mint a legfelső jövedelmi ötödé.

Bár elvileg vállalati különadó kategória, de fontos megemlíteni a kiskereskedelmi adót, melyet a cégek beépítenek az árakba. Mivel az alacsonyabb jövedelműek jövedelmük nagyobb részét költik alapvető fogyasztási cikkekre, ők arányaiban többet adóznak ezeken keresztül is, mint a tehetősebbek. Ezen az ársapka rendszere sem segít, inkább csak az inflációt növeli.

A munkát terhelő adók csökkentek (2020 óta tovább csökkentek). De az egykulcsos személyi jövedelemadó az egyenlőtlenségeket természetesen nem csökkenti. A gyermekes családok esetében pedig a kedvezmények kifejezetten a magas jövedelműeknek kedveznek.

A lakosság tőkejövedelemből (osztalék, kamat, árfolyamnyereség, bérleti díj) származó adózása nemzetközi viszonylatban kedvezőnek tekinthető: 15%-os SZJA és esetenként 13% szociális hozzájárulási adó terheli. Ez utóbbi több esetben maximalizált, tehát degresszív. Az előbbiek alól az állampapírokból származó kamatjövedelmek kivételt jelentenek, melyek 2019-től adómentesek. A másik ilyen jelentősebb kivétel a magántőkealapok több ezer milliárd forintos állománya. Ezzel kapcsolatban egy 2023-ig fennálló adózási kiskapura szeretném még a figyelmet felhívni. Magántőkealapok esetében a magánszemélyek tőkenyeresége mentesült a fenti SZJA-tól és szociális hozzájárulási adótól. 2023-ban ezt a kiskaput úgy zárták azonban be, hogy aki még időben (jól informálva) felértékeltette és magántőkealapba rakta a vállalati részesedését, az a jövőben sem fog adót fizetni a kezdeti vagyoni hozzájárulásához képesti tőkenyeresége után.

A tőkét terhelő adók szerepe összességében közel változatlan maradt Magyarországon. A nagyon kedvezőre csökkentett társasági adókulcs (EU-ban a legalacsonyabb) hatását részben ellensúlyozza az iparűzési adó és a szektorális adók.

Ezek mindegyike ellentmond annak az adózás alapelvnek, hogy legyen minden adózó egységes és ne legyen ágazatdiszkriminált.

Itt egyáltalán nem mellékes az a tény sem, hogy a szektorális különadók egy részét a szereplők át tudják terhelni a fogyasztókra, így az egyfajta fogyasztási adóvá válik. Darák Péter és Lovas Dóra (2023) tanulmányában találó metaforát talált a különadókra. Az adórendszer „deszantosai”-nak nevezték el ezeket. Utalva arra, hogy a „deszantosokat” egy konkrét feladat megoldásra, ideiglenesen szokták bevetni, a gazdaságban pedig válságkezelési helyzetekben. Sajnos politikailag egy nagyon előnyös adófajta, pedig az adórendszer átláthatóságát egyértelműen rontja. A választók nagy többsége számára láthatatlan, pedig nagyrészt végső soron ők fizetik, mert beépülnek az árakba és az általános inflációba. Az egyéb piactorzító hatásokról nem is beszélve.

Összefoglalva, a lényeg:

a tőkét terhelő effektív adók jóval elmaradnak az EU átlagtól.

Ráadásul a magánszemélyek tőkejövedelménél (osztalék, tőzsdei árfolyamnyereség) a szociális hozzájárulási adó plafon degresszív hatású (ismételten az alacsony megtakarítással és ebből származó jövedelemmel rendelkezőket terheli relatíve jobban). Az EU-ban – ezzel párhuzamosan - átlagosan más folyamatok zajlottak: a munkát és fogyasztást terhelő adók súlya átlagosan valamivel csökkent, míg a tőkét terhelők aránya növekedett az adórendszeren belül.

Fájó következmények

Az alábbi táblázatban foglalom össze a fő hatásokat adónemenként. Azt már bemutattam, hogy az adórendszer potenciális pozitív hatásai (beruházásokon keresztül) nem jelentkeznek, míg a negatív hatások a gyenge fogyasztáson keresztül igen. A hazai fogyasztás lassan nem tér magához az Európabajnok inflációs sokkból.

Összességében a kívánt GDP hatásokat láthatóan sem feltétlenül éri el a jelenlegi, úgymond fogyasztást adóztató, megtakarításokat „előnyben részesítő” adórendszer.

Mit lehet tenni?

A fogyasztást terhelő adókat csökkenteni kellene, valamilyen elérendő paraméter alapján,

például egészségmegőrzés (lsd. a zöldségek, gyümölcsök, egészséges élelmiszerek ÁFÁ-ját), vagy a szegényebben fogyasztói kosarával szembeni méltányosság mentén. Természetesen nem fűnyíró elv alapján, hanem átgondoltan, szociális, jövedelem- és gazdaságpolitikai célok mentén, versenypolitikailag is ügyelve, hogy a csökkentés döntően a fogyasztókhoz kerüljön.

Érdemes lenne megfontolni egy legalább két kulcsos SZJA rendszert.

Akár egy nulla százalékos kulcs a minimálbér estében, vagy egy magasabb kulcsot, pl. havi egy millió forint fölött. Az alábbi ábra a régiós országok SZJA adókulcsait mutatja. A fejlettebb országok (Csehország, Lengyelország és Szlovénia) mind többkulcsosak. Vajon tényleg az egykulcsos SZJA lenne a valódi kitörési pont, versenyképességi tényező? Vagy csupán egy jól kommunikálható politikai eszköz?

Megjegyezzük, hogy a régiónkban – a rendszerváltást követő két évtizedben – több ország is bevezetett egykulcsos SZJA rendszert, de többségük (Csehország, Lengyelország, Litvánia, Lettország, Szlovákia) a 2010-es évek végére visszatért a többkulcsos megoldáshoz. Érdemes lenne az ottani tapasztalatokat becsatornázni.

Az alacsonyabb jövedelműek magas fogyasztási rátája miatt a fenti átalakítás (minimálbér vagy bérminimum környéki SZJA csökkentés, élelmiszer ÁFA csökkentés) egyértelműen növelné a fogyasztást. A fogyasztás (kereslet) serkentése egyébként akár kiválthatna egyéb kormányzati programokat is, például a nemrég bejelentett vendéglátó egységeknek nyújtandó csomagot. Nem is beszélve arról, hogy a leginkább érintetteknek akár még pénzügyi megtakarításuk is képződhetne.

A tőkét terhelő adók esetében a nemzetközi szempontból kimondottan alacsonynak tekinthető (EU-ban a legalacsonyabb) társasági adókulcs (9%) könnyen növelhető. Ez a nemzetközi működőtőke vonzást nem rontaná érdemben. Tekintettel arra, hogy a nagyobb külföldi beruházások jelentős részét, az alacsony kulcsok ellenére, a kormányzat jelentős egyedi támogatásokkal és adókedvezményekkel vonzza be (EKD, egyedi kormánydöntésen alapuló támogatásokkal). Ezenkívül a régiónkban a TAO tekintetében nálunk a legalacsonyabb az adókulcs.

A magánszemélyek tőkejövedelmeiknek (osztalék, kamat, árfolyamnyereség, bérleti díj) adóztatásánál kiskapukat, azok indokoltságát felül lehetne vizsgálni. Például a szociális hozzájárulási adó plafont ki lehetne vezetni. 

Ami az adórendszer „deszantosait” illeti, a különadók tartósan velünk maradtak.

Időszerű lenne, ha a „deszantosok” nagy része lassan visszatérne a bázisára.

Zsiday Viktor tehát – amellett, hogy egyetértett sok mindennel – válaszában tulajdonképpen ugyanazt írta le, mint az első bejegyzésében, hiszen, ha a megtakarítások helyett inkább a fogyasztást kellene adóztatni, akkor (tekintve, hogy Magyarországon a többségnek alig van releváns megtakarítása), gyakorlatilag változatlan mondás: fizessenek inkább a szegényebbek.

Nem amellett érvelek, hogy az ingát vissza kellene lökni, a 2010 előtti állapotokba, de a mostani szisztéma túlságosan szélsőséges. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi, sok csatornán keresztül, erősen a legmódosabbakat leginkább támogató adórendszer helyett érdemes lenne valamilyen középutat találni.

És ez ma már nemcsak a társadalmi igazságossági kérdés, hanem a fenti makrogazdasági adatok alapján a gazdasági növekedéssel is jól érvelhető.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images