Háború után aranykor jöhet: kiszámolták, mennyit nyerhet Európa, ha összeomlik a közel-keleti rezsim

Szombaton az Egyesült Államok és Izrael támadást indított Irán ellen, míg a konfliktus következő napjaiban Teherán válaszcsapásként nemcsak a közvetlenül érintett feleket, hanem a térség több, a harcokban közvetlenül nem részt vevő országát is lőtte. Az országban viszont egyelőre polgárháborúnak nincs nyoma, így relatív stabilnak tűnik a politikai helyzet, noha Ali Hámenei ajatollahot is megölte az amerikai hadsereg egy légicsapással. A konfliktus okozta sokk biztonsági, energetikai és pénzügyi csatornákon ment át a nemzetközi piacokra: a befektetői kockázatkerülés és az ellátási félelmek a nyersanyagárakban és a szállítási kockázati felárakban is megjelentek, míg a devizapiacokon a feltörekvő piaci valuták, így a forint is a vesztes oldalra került.

Európából nézve az első reflexszerű elemzői értékelések arról szólnak, hogy mindez egy újabb energiaválság előszobája lehet.

A Közel-Kelethez kötődő geopolitikai prémium – különösen a tengeri útvonalak, a biztosítási díjak és a szűk keresztmetszetek fényében – már önmagában is elég ahhoz, hogy az energiahordozók és az energiaintenzív termékek árazása idegesebbé váljon. Ráadásul a konfliktus a régiót mint tranzittérséget is érinti, így a feldolgozóipari ellátási láncokban a „szállítás–biztosítás–idő” háromszög egyszerre drágulhat.

Az Európai Unió közben politikailag igyekszik távol tartani magát a konfliktustól, mégis egy olyan forgatókönyvben, ahol Iránban – a washingtoni szándékok szerint – rezsimváltás történik, majd az ország fokozatosan visszakapcsolódik a világgazdaságba, az EU a legnagyobb nyertesek között lehet – állítja a bécsi Wiener Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche (wiiw) friss elemzése.

A most publikált tanulmány szerint a rövid távú piaci sokk és az energiaár-emelkedés félelme mellett középtávon az európai gazdaság több csatornán is profitálhat abból, ha Irán szankciók nélküli, szabályalapú, nyitottabb pályára áll.

A surranópályán: Európa

A wiiw kiindulópontja, hogy Irán a régió egyik legnagyobb gazdasága, több mint 91 milliós népességgel, nagy szénhidrogén-vagyonnal és számottevő ipari bázissal, ugyanakkor a szankciók és a tartós alulberuházás miatt „gazdaságilag elfojtott” állapotban működik. A tanulmány a reintegrációt úgy definiálja, hogy a kereskedelmi, pénzügyi, energetikai és befektetési korlátozások érdemben megszűnnek, és Irán vissza tud kapcsolódni a normál nemzetközi kereskedelembe és értékláncokba, miközben termelékenységi felzárkózás is elindul. Így szerintük a legfontosabb kérdés az EU számára most nem hogy „akar-e” Iránnal üzletelni, hanem hogy mennyire van felkészülve arra, ha hirtelen megnyílik egy nagy, közeli piac, és ezzel párhuzamosan változik az energia- és szállítási kockázati környezet.

Bár most valószínűtlennek tűnik annak az esélye, hogy egy nyugatos rezsimváltás lesz Iránban, a piac megnyitásának ez nem kötelező feltétele. Donald Trump amerikai elnök Venezuela esetében enélkül is hajlandó volt eddig a kereskedelmi engedmények alkalmazására, ez a forgatókönyv pedig Teherán esetében sem kizárható, sőt.

A számok szintjén az elemzés első erős állítása az, hogy már a szankciók feloldása önmagában is jelentős, mérhető európai jóléti/reál-GDP nyereséget hozhat. A wiiw kereskedelmi gravitációs modelljében – amely 141 országot/régiót és 65 ágazatot vizsgál input–output kapcsolatokkal és szektoronkénti kereskedelmi rugalmasságokkal kalibrálva – a „szankciófeloldás forgatókönyve szerint

Irán reál-GDP-je a szankciók feloldása esetén 8,2%-kal nőhet, míg Németországban 0,32%, az EU27-ben 0,33 százalékpont körüli GDP-bővülési többlet adódna.

A wiiw ezt érdemi hatásnak tekinti: a tanulmány szemléltetésként hozzáteszi, hogy a német és az EU-s százalékos nyereség dollárban kifejezve éves szinten tíz- és több tízmilliárd dolláros nagyságrend, főleg exportlehetőségek, olcsóbb importinputok és hatékonyabb specializáció révén.

A második, kifejezetten EU-s szempontból fontos állítás a kereskedelmi visszapattanás szerkezete: a tanulmány szerint a szankciók kivezetése nem általános javulást hozna, hanem néhány nagy ágazat vinné a hátán a kétoldalú forgalom ugrását. A wiiw a korábbi, 2012-es iráni atomalkut előkészítő EU-s szankciók „kikapcsolásával” 2022-es adatokra súlyozva azt becsüli, hogy az EU–Irán kétoldalú kereskedelem nagyjából 12,6 milliárd dollár körüli szintre nőhetne. A növekményből négy ágazat egyenként is 1 milliárd dollár felett járul hozzá: vegyipar 4,6 milliárd dollár, mezőgazdaság 1,4 milliárd, elektronika 1,4 milliárd, fémek 1,3 milliárd. Ez azonnal kijelöli, hol a gyorsan monetizálható európai nyereség: vegyipari termékek és alapanyagok, agrár- és élelmiszerláncok, elektronikai komponensek és berendezések, valamint a fémipari beszállítói kör.

A harmadik elemzésük arra ad számszerű választ, hogy konkrétan mekkora exportnyereséget jelenthet az EU számára a piacnyitás a számítható általános egyensúlyi (CGE) modell alapján. A wiiw szimulációja szerint az Irán felé irányuló európai kivitel a szankciók feloldásával nem egyszerűen bővülne, hanem többszörösére nőhetne, részben azért, mert a jelenlegi bázisszintet a szankciók mesterségesen leszorították. A modell táblázatos eredményei szerint az EU27 Iránba irányuló exportja a 2017-es – vagyis az atomalku utolsó évében mért – 16 488 millió dolláros bázisról 325 848 millió dollárral emelkedne, ami nominálisan 20,8-szoros szintet jelentene.

Németország esetében a 4 888 millió dolláros kiinduló értékhez képest 75 899 millió dolláros növekményt jelez a modell, ami 16,5-szeres szorzónak felel meg. A magyar–német ipari kapcsoltság miatt ez hazánknál is növekedést okozhat.

A wiiw azt is részletezi, mely ágazatok okoznák ezt az ugrást: exportoldalon elsősorban a gépipar – ideértve az általános és speciális ipari berendezéseket –, a közlekedési eszközök gyártása, a vegyipar és a gyógyszeripar, valamint a magas hozzáadott értékű üzleti szolgáltatások. Ezekben a szegmensekben a szankciós évek alatt felhalmozódott, kielégítetlen kereslet alakult ki Iránban, amely a nemzetközi korlátozások miatt nem tudott európai kínálattal találkozni, a reintegráció viszont éppen ezt a „feltorlódott” igényt engedné a felszínre.

Jöhet az aranykor?

A tanulmány egyik fontos megállapítása, hogy az iráni gazdaság puszta felzárkózása – vagyis ha az ország termelékenysége gyorsan nőne – önmagában nem ugyanazt jelentené Európának, mint a szankciók feloldása és a teljes gazdasági reintegráció. A wiiw két lehetséges felzárkózási pályát modellez: egy visszafogottabb török mintát, ahol Irán egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számolt GDP-je a jelenlegi török szinthez közelít (ez ma 2,07-szerese az iráninak), illetve egy ambiciózusabb dél-koreai pályát, ahol ez az arány 3,15-szörös.

Ha csak a termelékenység nőne, és nem történne meg a kereskedelmi és pénzügyi korlátozások érdemi lebontása, akkor Irán reál-GDP-je a modell szerint 103–207 százalékkal is emelkedhetne hosszú távon. Európában viszont ennek alig lenne érzékelhető hatása: Németország és az EU27 esetében a változás gyakorlatilag nulla körüli, sőt Németországban minimálisan negatív (–0,03 és –0,06 százalék közötti) is lehet. Ennek oka, hogy ez a forgatókönyv elsősorban verseny- és cserearány-hatásokon keresztül működik, nem pedig új, többletpiacok megnyitásán keresztül.

A wiiw következtetése ebből az, hogy Európa számára nem az jelenti az igazi gazdasági nyereséget, ha Irán önmagában hatékonyabbá válik, hanem az, ha ezzel párhuzamosan ténylegesen visszakapcsolódik a világgazdaságba. A szankciók lebontása és a kereskedelmi, pénzügyi csatornák normalizálása teremti meg azt a konkrét exportpiacot és befektetési lehetőséget, amelyből az EU érdemi, mérhető többletet tud realizálni.

A legnagyobb európai nyereséget a wiiw szerint az a forgatókönyv hozná, ahol nemcsak a szankciókat oldják fel, hanem ezzel párhuzamosan Irán termelékenysége is érdemben javul, vagyis az ország valóban visszailleszkedik a világgazdaságba és modernizálja a gazdaságát. 

Ebben az úgynevezett kombinált szcenárióban a német reál-GDP hosszú távon 0,49–0,61 százalékkal, az EU27-é pedig 0,53–0,70 százalékkal lehet magasabb a kiinduló pályánál.

Ez nem csak statisztikai bűvészkedés a kutatók szerint, hanem a modelljük szerint a pozitív hatás több csatornán keresztül egyszerre érvényesülne: az európai export jelentősen bővülne az iráni piacon, az energia- és energiaintenzív inputok ára mérséklődne a globális kínálat bővülése miatt, és az általános árszint is csökkenne. A wiiw számításai alapján ebben a kombinált forgatókönyvben Németországban és az EU27-ben az árindex mintegy 4,2–4,3 százalékkal alacsonyabb lehetne, mint a bázispályán. Vagyis nem egyszeri exportlökésről, hanem egy több lábon álló, tartós versenyképességi javulásról lenne szó.

Lennének nagyon nagy nyertesek

Ágazati szempontból is nagyon izgalmas, hogy ki nyerne Európában egy nyugatosodó Iránon. A szinte magától értetődő győztes a klasszikus, exportra termelő ipar: a gép- és berendezésgyártás, ipari automatizálás, energetikai infrastruktúra, vasút és közlekedési eszközök. Irán a szankciók alatt nemcsak a fogyasztási cikkekből szorult ki, hanem a termeléshez szükséges köztes termékekből és tőkejószágokból is, ezért a reintegráció egyik fő csatornája éppen az, hogy az iráni vállalatok újra hozzáférnek importált alkatrészekhez, ipari szoftverekhez, berendezésekhez.

Ez tipikusan európai, különösen német és közép-európai (így többek között magyar) beszállítói kompetencia-terület: a wiiw az atomalku tapasztalatait is felidézi, amikor több nagy európai vállalat memorandumokat írt alá energia-, vasút-, autóipari, repülési és petro-kémiai projektekről, és Németország gyorsan visszaépítette pozícióját mint vezető európai tőkejószág-szállító.

A második kör a vegyipar és a hozzá kapcsolódó értékláncok lennének a tanulmány szerint, amely szerint a kereskedelmi visszapattanásban a vegyipar önmagában 4,6 milliárd dolláros tételként jelenik meg az EU–Irán forgalomban. Európának ez kétféle nyereség: egyrészt exportoldalon az iráni ipar modernizációja vegyipari alapanyag- és technológiaigényt generál (katalizátorok, műanyagipari és gyógyszeripari köztes termékek, ipari vegyszerek), másrészt importoldalon az iráni kínálat – a modell logikája szerint – csökkentheti az európai inputköltségeket olyan ágazatokban, ahol az energia és a vegyipari alapanyagok a versenyképesség kritikus elemei.

A harmadik kör az agrár és élelmiszer-gazdasági csatornája lehet: a wiiw számai alapján a mezőgazdaság 1,4 milliárd dolláros hozzájárulással a „top 4” nyertes közé kerül a kétoldalú kereskedelmi bővülésben. Ez nemcsak nyers agrártermékeket jelenthet, hanem a feldolgozott élelmiszeripari kínálatot, vetőmagot, inputanyagokat, élelmiszeripari gépeket és hűtési-logisztikai infrastruktúrát is – vagyis tipikusan olyan összetett csomagokat, ahol az EU-ban erős a technológiai és minőségi előny.

Az elektronikai, technológiai termékeknél a wiiw 1,4 milliárd dollár feletti tételt jelez a kétoldalú kereskedelmi növekményben. Irán digitális és kommunikációs infrastruktúrájának modernizációja a tanulmány egyik visszatérő motívuma, és a CGE-szimulációkban az iráni „kommunikáció” ágazat a leglátványosabban nő a szankciófeloldásos forgatókönyvekben. Ezt európai oldalról nemcsak hardverrel lehet megfogni, hanem a távközlési hálózatok, a hálózatbiztonság, a vállalati informatika, az ipari digitalizáció, szoftver és üzleti szolgáltatások irányából is.

A nyereség másik nagy blokkja az energiaár- és energiabiztonsági csatorna, ami rövid távon most a leginkább ellentmondásosnak tűnik: a konfliktus azonnal felfelé tolhatja az árakat, miközben a wiiw középtávon éppen lefelé mutató hatásokat számol. A tanulmány szerint Irán olajtermelési kapacitása a szankciók és a beruházáshiány miatt nagyjából 3,2–3,6 millió hordó/nap körül van, szemben a forradalom előtti 5,9 millió hordó/napos kapacitással. Ha a reintegráció FDI-t és technológiát hoz, és a kapacitás visszatér a történelmi szint közelébe, az a globális kínálatban körülbelül 2,5%-os pozitív sokk.

A wiiw egy egyszerű, rugalmasságokra épülő közelítéssel azt becsüli: ez a sokk 6–15% közötti olajár-csökkenést is jelenthet rövid távon.

A földgáz esetében a tanulmány még direktebb potenciált lát: Irán a világ bizonyított gázkészletének nagyjából 17%-át birtokolja, de LNG-exportkapacitás híján a nemzetközi piacokon alig van jelen. Politikai normalizáció mellett a wiiw 50–80 milliárd köbméter/év nagyságrendű többlet „kereskedhető” gázról beszél a középtávban, ami a globális LNG-piacon érdemi, a spot árakat akár 10–20%-kal lefelé húzó nyomást is adhat a modellben leírt rugalmasságok mellett.

A befogadó Európa a nyertes

Az EU-nak ez azért fontos, mert a tanulmány érvelése szerint a reintegráció nemcsak a kínálati oldalt bővítené, hanem a geopolitikai kockázati felárat is csökkentheti: kisebb kockázati prémium, kisebb volatilitás, kiszámíthatóbb energiaárak. Az európai feldolgozóipar szempontjából ez legalább akkora érték, mint az átlagár szintje, mert a beruházási döntések és a vállalati fedezeti stratégiák a volatilitásra különösen érzékenyek.

Végül van egy kevésbé „azonnal mérhető”, de üzletileg nagyon konkrét EU-s előny: a humán és vállalati hídkapcsolat a nagy létszámú, Nyugat-Európában élő iráni diaszpórán keresztül.

A wiiw szerint az iráni születésű emigránsok száma 2019-re hárommillió fölé nőtt a kontinensen, és a diaszpóra átlagosan magas képzettségű; a tanulmány 110 ezer külföldön dolgozó iráni származású kutatót is említ, ami a teljes iráni tudományos munkaerő nagyjából egyharmadának felel meg. Ennek európai olvasata az, hogy egy stabilizálódó, nyíló Iránban a korai piaci belépés és a beruházások „súrlódása” csökkenthető: információ, kapcsolat, menedzsmenttudás, kulturális közvetítés és akár visszaáramló szakértelem formájában. A tanulmány azt is hangsúlyozza, hogy a diaszpóra-kötődésű befektetések sokszor ellenállóbbak kockázatos környezetben, ezért a reintegráció első szakaszában katalizátor szerepet játszhatnak – ami európai vállalatoknak konkrét versenyelőny lehet a korai projektek megszerzésében.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images