Sokakat érhet kellemetlen meglepetés a vagyonadóval - Jóval többen lehetnek érintettek, mint ahányan gondolják

Mennyire van pontos képük a magyaroknak a saját vagyoni helyzetükről? Előfordulhat, hogy egy vagyonadó bevezetésekor sokan meglepődnének, hogy az adó alanyává válnak?

Az általános tapasztalat az, hogy a tehetős családok többnyire érzik, hogy egy esetleges vagyonadó érintheti-e őket vagy sem. Az ügyfélkör egyik része nagyon tudatos: részletes nyilvántartást vezet, akár Excel-táblákban követi a céges részesedéseket, ingatlanokat, értékpapír-portfóliókat, külföldi számlákat és egyéb vagyonelemeket.

A másik csoport viszont jóval lazábban kezeli ezt. Náluk gyakran nincs egy egységes, naprakész vagyonleltár, hanem külön-külön vannak meg a céges, ingatlanos, befektetési információk. Sokszor maga a család sem látja egyben, hogy pontosan milyen eszközök vannak a birtokukban, azok kinek a nevén vannak, mennyit érhetnek, illetve ezek hogyan adódnának össze egy vagyonadó szempontjából. Ez azért különösen fontos, mert

az érintetteknél a teljes kép jóval összetettebb annál, mint hogy mennyi pénz van bankszámlán vagy értékpapírban. A központi elem sok esetben a családi vállalkozás, emellett jelentős az ingatlanállomány, és nagy szerepet kaphatnak az értékpapír-portfóliók is, akár magyarországi, akár külföldi számlákon.

A politikai kommunikációban az egymilliárd forintos küszöb sokszor úgy hangzik, mintha csak egy nagyon szűk milliárdos elit lenne érintett. Ön szerint valójában mekkora lehet ez a kör?

Az egymilliárd forintos küszöb első hallásra úgy tűnhet, mintha csak egy szűk, néhány száz fős elitet érintene, de a teljes családi eszközállományt nézve ennél jóval szélesebb lehet a kör.

Ha az adóalapba nemcsak a bankszámlán vagy értékpapírban tartott pénz, hanem a céges részesedések, ingatlanok és egyéb reáleszközök is bekerülnek, akkor több ezer, szélesebb családi egybeszámítás esetén akár tízezres nagyságrendű család is érintett lehet.

A felső tízezerbe tartozóknál az átlagos családi eszközállomány meghaladja a négymilliárd forintot: ebből nagyjából kétmilliárdot a vállalkozói részesedések, közel egymilliárdot az ingatlanok és egyéb reáleszközök adnak, miközben az itthon és külföldön kezelt likvid befektetések együtt valamivel több mint egymilliárd forintot képviselnek. Ehhez képest az egymilliárdos küszöb nem extrém magas határ, ezért félrevezető úgy beszélni róla, mintha kizárólag a köznyelvi értelemben vett szupergazdagokat érintené.

Több országban működik már vagyonadó, Magyarországon az utóbbi hónapokban leggyakrabban a svájci modellt emlegetik hivatkozási pontként.Mit lehet ebből reálisan átvenni?

Tágabb értelemben Magyarországon ma is léteznek vagyonadó-jellegű terhek, például egyes helyi ingatlanadók vagy a telekadó. Amiről azonban most szó van, az jellemzően egy általános, nettó típusú adó lenne, amely a magánszemélyek teljes eszközállományát venné alapul.

Elsősorban a logikát és a módszertant érdemes átvenni, nem magát a rendszert egy az egyben. Svájcban a vagyonadó régóta működik, ezért ott kialakultak azok a kapaszkodók, amelyek nélkül egy ilyen adó nagyon könnyen igazságtalanná vagy kijátszhatóvá válik. Az egyik legfontosabb elem a széles adóalap, vagyis az, hogy ne legyenek teljes eszközosztályok kivéve az adó alól, mert az rögtön adótervezési menekülőutat nyitna. A francia példa jól mutatja, hová vezethet, ha bizonyos eszközöket, például családi cégeket vagy műkincseket mentesítenek: a tehetősebbek ezekbe az irányokba tudják átcsoportosítani a tulajdonukat, miközben azok fizetnek, akiknek erre nincs lehetőségük. A másik, Magyarországon is hasznosítható elem a nem tőzsdei cégek értékelési módszertana.

Amit viszont érdemes kerülni, az a svájci szabályok mechanikus átvétele. A magyar gazdaság, a számviteli rendszer, az adminisztratív környezet és a cégek működési logikája eltér a svájcitól. Bizonyos szabályokat magyar viszonyokra kellene szabni.

Fontos ugyanakkor látni, hogy a svájci vagyonadó nem valamiféle költségvetési csodafegyver, a teljes adóbevételnek csak néhány százalékát adja. Régebbi hivatkozások szerint ez az arány 3,6 százalék körül volt, frissebb számítások inkább 5 százalék körüli értéket jeleznek, egyes források pedig 5,6 százalékos súlyt említenek. Vagyis a svájci példa elsősorban nem a bevételi nagyságrend, hanem a működtetési logika miatt érdekes.

Ha a vagyonadó a svájci modell logikáját követné, mennyire lehetne ezt kijátszani? Maradnának érdemi kiskapuk?

Nem. Ezért fontos a széles adóalap: ha nincsenek teljes eszközosztályok kivéve az adó alól, akkor sokkal nehezebb egyszerűen más típusú vagyonba "átmenekíteni" az értékeket.

Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lennének tudatos kedvezmények vagy legális vagyontervezési lehetőségek. Ilyen lehet például a saját lakóingatlan kedvezményes figyelembevétele, hiszen az nem termel jövedelmet, és likviditási szempontból sem egyszerű vele mit kezdeni. De ez más, mint teljes eszközkategóriákat kivenni az adó alól, utóbbi már könnyen adótervezési menekülőutat nyitna.

Mozgástér inkább a valódi családi és tulajdonosi struktúrák átalakításában lehet. Ilyen például a generációváltás.

Nem arra kell gondolni, hogy valaki papíron átír mindent a gyerekekre, hanem arra, hogy ha a nagykorú, önálló életet élő gyerekek ténylegesen belépnek a családi cég tulajdonosi vagy irányítási struktúrájába, az adott esetben külön adózási helyzetet eredményezhet. Ez nem klasszikus adóelkerülés, hanem olyan legális vagyontervezési lépés lehet, amelynek a másik oldalán valódi vállalati vérfrissítés és generációváltás áll. Hogy ezt a magyar szabályozás pontosan hogyan kezelné, az ma még nem látható, de a svájci logika alapján a cél inkább a mesterséges menekülőutak bezárása, nem pedig a valós családi tulajdonosi átrendeződések ellehetetlenítése lenne.

Egy vagyonadó bevezetésénél mi lenne a nagyobb gyakorlati probléma: az, hogy pontosan fel kell mérni az egyes vagyonelemek értékét, vagy az adó tényleges befizetése, hiszen a családi eszközállomány nagy része cégben, ingatlanban vagy más nehezen mozdítható formában van?

Az első lépés valóban az lenne, hogy össze kell írni, miből áll a család eszközállománya, és meg kellene becsülni a cégek, ingatlanok, értékpapírok és egyéb vagyonelemek értékét. Ez különösen a nem tőzsdei családi vállalkozásoknál bonyolult, mert ott nincs nyilvános piaci ár.

Erre ugyanakkor a svájci modell adhat használható mintát, mert ott egységes, képletszerű módszertannal közelítik a cégértéket. Ennek lényege, hogy a modell egyszerre veszi figyelembe, hogy mekkora érték van a cégben, és hogy a vállalkozás tartósan mennyi pénzt képes termelni, az így kapott értéket pedig korrekciókkal finomítják. Például kiszűrik az egyszeri, nem ismétlődő tételeket, ilyen lehet egy gyártelep eladása, és figyelembe veszik azt is, ha a könyv szerinti érték és a valós piaci érték között jelentős eltérés van. A módszer előnye, hogy kiszámítható kapaszkodót ad az adózónak és az államnak is: nem kell minden családi vállalkozásra teljes körű, egyedi cégértékelést készíteni. Magyarországon ezt nyilván nem lehetne egy az egyben átvenni, mert mások a számviteli és gazdasági szabályok, de maga a logika, vagyis a beszámolóadatokból kiinduló, korrekciókkal finomított, egységes cégértékelés adaptálható lenne.

A nehezebb kérdés azonban inkább az, hogy az adót végül pénzben kell befizetni. Márpedig a tehetős családoknál az érték jelentős része nem készpénzben vagy könnyen eladható értékpapírban van, hanem családi cégben, ingatlanban, telekben vagy más illikvid eszközben.

Ha a magánszemélynél nincs elegendő likvid forrás, akkor osztalékot kell kivenni a cégből, ingatlant kell eladni, értékpapír-portfóliót kell megbontani, vagy akár tartós befektetési számlát kell feltörni.

Ez azért különösen érzékeny, mert a vagyonadó a tervek szerint magánszemélyt terhelő adó lenne, nem céges adó. Vagyis hiába van az eszközállomány jelentős része egy vállalkozásban, a fizetési kötelezettséget a tulajdonos saját forrásaiból kellene teljesíteni.

A gyakorlatban azonban sokszor nem egyértelmű, kinél kell figyelembe venni az adott eszközöket. Hogyan lehetne ezt kezelni egy vagyonadó esetén például bizalmi vagyonkezelésnél, ahol elválhat egymástól a formális tulajdonos, a tényleges rendelkezési jog és a végső kedvezményezett személye?

Erre ma még nincs magyar törvénytervezet, de az alapelv az, hogy a vagyonadó jellemzően magánszemélyt terhelő adó. Vagyis nem a cég fizeti meg, hanem az a magánszemély, akinek az adóalapjához az adott eszközt hozzászámítják.

A nehézség ott kezdődik, amikor elválik egymástól a formális tulajdonos és a tényleges gazdasági érdekelt, tipikusan ilyen a bizalmi vagyonkezelés. A svájci logika szerint ilyenkor azt kell nézni, hogy a vagyonrendelő mennyi kontrollt tartott meg a vagyon felett.

Ha továbbra is leválthatja a vagyonkezelőt, módosíthatja a kedvezményezetteket, a kifizetések rendjét vagy a befektetési stratégiát, akkor adózási szempontból úgy kezelik, mintha a vagyon továbbra is az övé lenne, tehát az ő vagyonadó-alapjába számítják be.

Ha viszont a vagyonkezelés valóban visszavonhatatlan, és a vagyonrendelő érdemben lemondott ezekről a jogokról, akkor a fókusz a kedvezményezettekre kerül:

ha pontosan meghatározható, hogy a kedvezményezettek milyen arányban részesednek az eszközökből, akkor ezt az ő adóalapjukhoz lehet számítani.

Ha pedig a kedvezményezettek még nem is azonosíthatók, például jövőbeli, meg sem született leszármazottak javára hozták létre a struktúrát, akkor a nemzetközi gyakorlatban előfordul, hogy magát a kezelt vagyont tekintik adóalanynak. Hogy Magyarországon végül melyik megoldásra esik a választás, azt ma még nem lehet tudni, de a kulcskérdés biztosan az lesz, ki rendelkezik ténylegesen a vagyon felett, és kinél jelenik meg a gazdasági haszon.

Mit tanácsolna azoknak, akik úgy érzik, érintettek lehetnek? Mit lehet most tenni egy olyan helyzetben, amikor a végleges szabályozás még nem ismert?

Nem érdemes tétlenül megvárni a végleges szabályokat. A pontos paramétereket ma még nem ismerjük, de az már látszik, milyen irányba indulhat el a szabályozás, és a svájci modell alapján nagyjából fel lehet építeni egy előzetes becslést a várható adóalapról. Ez nem végleges számítás, inkább kiindulópont: segít összeszedni, pontosan milyen vagyonelemek vannak a családban, ezek nagyságrendileg mekkora értéket képviselnek, a család várhatóan a küszöb alatt vagy felett van-e, és mekkora forrásra lehet szükség az adó megfizetéséhez. Ez azért fontos, mert

a vagyonadó nem egyszeri tétel lenne, hanem évről évre visszatérő fizetési kötelezettség.

Vagyis nem elég azt tudni, hogy mennyi az adóalap, azt is végig kell gondolni, miből lehet majd likviditást teremteni. Kell-e osztalékot kivenni a cégből, érdemes-e átalakítani az értékpapír-portfóliót, szükség lehet-e ingatlanértékesítésre, vagy fel lehet-e építeni például olyan kötvényportfóliót, amelynek lejáratai igazodnak a várható adófizetési időpontokhoz.

A felkészülési idő ráadásul szűkös lehet. Ha a végleges szabályok csak ősszel derülnek ki, miközben az adókötelezettség már a következő év elejétől megjelenik, akkor nem elég október-novemberben elkezdeni ezt a munkát. Addig is érdemes legalább egy előzetes vagyonleltárt és likviditási tervet készíteni.

Ennek az adónak sok gyakorlati nehézsége van, de egy dolgot biztosan elér: ráirányítja a figyelmet a családi eszközök tudatos kezelésére. Sokaknál most derülhet ki igazán, mennyi ingatlan, üzletrész vagy befektetés halmozódott fel, ezek mennyit érnek, termelnek-e jövedelmet, és illeszkednek-e valamilyen hosszú távú családi tervbe. Ebből a szempontból az új teher akár tudatosabb tervezésre is ösztönözheti az érintetteket.

A cikket az APELSO Trust Bizalmi Vagyonkezelő Zrt. támogatta, amely hamarosan webináriumot tart a vagyonadóval kapcsolatban. Részletekért kattintson ide.

Címlapkép forrása: Portfolio