Esélyt kapunk arra, hogy a forint ne végelgyengülésben múljon ki

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A gyors csatlakozás kudarca

Az Európai Unióba való belépéssel (2004. május 1.) a csatlakozó országok azt vállalták, hogy az eurót bevezetik, amint a szükséges feltételeket teljesítik. Az EU-csatlakozáskor a kormányzati szándék – és a szélesebb szakmai konszenzus – Magyarországon is úgy szólt, hogy az EU-ba való belépést mihamarabb kövesse az euró bevezetése. Az EU-csatlakozáshoz szükséges koppenhágai kritériumok után meg kellett ismerkedni az eurózónába való belépéshez teljesítendő maastrichti kritériumok mibenlétével is.

Ahhoz viszont, hogy a forint az euró által leváltható legyen, az inflációs rátát az eurózónás minimum közelébe kellett leszorítani, és ugyanez vonatkozott – alig különböző számítási módszerrel – a hosszú távú kamatokra. A versenybírák (a frankfurti EKB és a brüsszeli Bizottság) szigorúan ellenőrizték az államháztartási hiány szintjét (a GPD maximum 3 százaléka a plafon) és az államadósság szintjét. A feltételekről többnyire azt gondolják a szakértők, hogy azok teljesítése az euró bevezetése nélkül mindenkinek érdekünkben áll. Ez nagyjából igaz a 2 fiskális és 2 monetáris kritériumra, de nem feltétlenül igaz az ötödikre: legalább 2 évet eltölteni az árfolyam-mechanizmusban (ERM-2).

Az EU-csatlakozás időszakában a Magyar Nemzeti Bank (MNB) szakértői a csatlakozástól várható sok-sok pozitívumról értekeztek.

Viszont: a konvergenciát nem segítették azzal, hogy a meg-megugró államháztartási hiányra rendre a monetáris politika szigorításával válaszoltak, állandósítva az egyensúlyhiányt és a vele járó politikai instabilitást. Ebben a korai időszakban Magyarország arra szolgáltatott tankönyvi példát, hogy a fiskális és monetáris politika közötti összhang hiánya hogyan tudja akadályozni a gazdaságpolitika általános céljainak megvalósulását.

Az évkönyvekben mindezekből annyi marad fenn, hogy a Medgyessy-kormány eredetileg 2008-at tűzte ki céldátumként a forint euróra cserélésére. Ezt aztán később – a deficitcsökkentés elakadása miatt – 2010-re kellett változtatni, majd a 2008-9-es világgazdasági válság és a nyomában bekövetkezett jobboldali nacionalista fordulat az euróbevezetést hosszú időre levette a napirendről.

Stratégiai divergencia

Régiónkban jellemzően azok az országok választották a gyors csatlakozás útját, amelyek esetében a nemzeti valuta megléte és a monetáris politika önállósága tartalmi szempontból nem jelentett sokat. Szlovénia (2007) és Szlovákia (2009) szaladt előre, majd felzárkóztak a balti kisállamok. Hozzájuk csatlakozott idővel Horvátország (2023) és Bulgária (2025) is.

Az ellentétes póluson Lengyelország, Csehország és Magyarország található, amelyek hosszú időn át nem tartják sürgetőnek az euró gyors bevezetését. Magyarország megpróbálta, de nem sikerült. Lengyelországban pedig még 2008 szeptemberében (a Lehman Brothers havában) is arról vitatkozott a kormányfő és a jegybankelnök, hogy 2010-ben vagy 2011-ben vezessék-e be az eurót. Ezek az országok aztán a 2008-9-es nagy válság időszakában megtapasztalták a rugalmas valutaárfolyam előnyeit, és a Gazdasági és Monetáris Unióban (EMU) – legalább is egyelőre – nem találnak elegendő kompenzációt ennek az eszköznek a feladásáért.

A 2010-es évek döntéseiben tükröződtek a nagy pénzügyi válság tanulságai.

Az, hogy az EMU tökéletlen, és külső (aszimmetrikus) sokkok idején a deficites országok belső leértékelésre hagyatkozhatnak csak a stabilizációhoz. Ezeket a fogyatékosságokat az eltelt időszak reformjai csak részben küszöbölték ki. Igaz ugyan, hogy hosszú távon egy ország sem építheti versenyképességét a nemzeti valutája leértékelésére, de az is igaz, hogy egy fenntartható valutaunióban az árfolyamok rugalmasságát a tagok közötti kockázatmegosztásnak kell helyettesítenie.

Alkotmányos fék

A magyar kormány 2010 után nemcsak stratégiát váltott, de doktrínát is. A parlamenti többség 1991-ben a „gránitszilárdságúnak” nevezett Alaptörvénybe véste, hogy "Magyarország hivatalos pénzneme a forint." Mi több, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke 2019 novemberében kijelentette: hiba volt az euró bevezetése. Két évvel később, 2021 augusztusában az MNB egy 12 pontos kiáltványban (úgynevezett „Maastricht 2.0” rendszerben) azzal állt elő, hogy a maga által kidolgozott, reálgazdasági és versenyképességi feltételek teljesülésétől teszi függővé, hogy megfontolja-e a saját, nemzeti valuta használatát.

Ez a fordított tesztelés nem teljesen példa nélküli: az 1990-es évek végén Gordon Brown brit pénzügyminiszter öt kritériumot dolgozott ki ahhoz, hogy megállapítsa, érdemes-e a font sterlinget euróra cserélni. A monetáris politika önállósága azonban nem ugyanazt jelenti egy nagy ország (a világ ötödik legnagyobb gazdasága) esetében, mint az Európai Unió keleti perifériáján. Magyarország nemhogy nem Nagy-Britannia, de nem is Svájc, és még csak nem is Csehország.

A nagyobb bizonytalanság (esetenként elhatalmasodó trükközés) árát rendre megfizetjük magasabb kamatokon keresztül.

Vajon elmondható-e, hogy ezekhez, az eurót már közel két évtizede használó országokhoz képest Magyarország ki tudta használni a nemzeti valuta megtartását a reálkonvergencia meggyorsítására? A válasz egyértelmű: nem! Tény, hogy a magyar stagnálásban közrejátszott az EU-források elvesztése is (2022 után), de a fő ok mégsem ez volt, hanem a gazdaságot vezérlő ösztönzők eltorzítása, a gazdaságpolitika által támogatott hazai szereplők kontraszelekciója, valamint az emberi erőforrások újratermelésének elhanyagolása.

Míg két szomszédunk (Szlovénia és Szlovákia) számára az eurócsatlakozás egy sikeres sprint volt, a mi esetünkben egy maratonfutás lett belőle. Erre egy külső szemlélő talán azt mondaná: nem feltétlenül kudarc, hogy Magyarország még mindig a saját valutáját használja (a makrogazdasági stabilizáció és élénkítés 2012-15-ben alkalmazott koktélja nem volt sikertelen). Ez az értékítélet minden bizonnyal megfordulna, ha Románia lenne a következő befutó a csatlakozási maraton során. Ez sem csak 2-3 év kérdése, a fiskális helyzet ott is komoly kihívást jelent, viszont keleti szomszédunknak nem egy olyan kitérő után kell visszatérnie az integrációs pályára, mint amit Magyarország idén maga mögött hagyott.

Új időszámítás

A 2026 májusában hivatalba lépett új magyar kormány a legfontosabb tervei között említette az euró hazai bevezetését. Mivel ez a szándék már a választási kampány időszakában ismertté vált, a választások másnapjától a forint egy dezinflációs sokkot élt meg. Az eurózónához való csatlakozás feltételeit kellene négy év alatt teljesíteni, tehát a projekt egészét tekintve egy ciklusokon átnyúló célról lehet beszélni, ami így már nem irreális.

Az euró bevezetése az újraindított integráció horgonyának ígérkezik.

Hogy a forintot le kell-e váltani, az nem életkor kérdése. 80 év egy nemzeti valuta esetében nem is rövid idő. A franciák és az osztrákok ennél idősebb, a szlovének és a szlovákok ennél fiatalabb valutákat cseréltek euróra. Az euróba beolvadó valuták nem végelgyengülésben, hanem végmegerősödésben múlnak ki. Az erő itt nem a külső érték (felértékelődés) szinonimája, hanem arra a képességre utal, hogy a gazdaságpolitika keretek között tudja tartani az egyensúlytalanságokat, és az egyensúly elvesztése nélkül el tud bánni a gazdaságra leselkedő kockázatokkal, eseti sokkokkal.

Fontos azonban az is, hogy a monetáris reform ne csak egy új növekedési pályára támaszkodjon, hanem egy új társadalmi szerződésre is, amihez európai színvonalra kell emelni az érdekegyeztetést, a kollektív alku lehetőségének bővítésével, a munkaügyi kapcsolatok erősítésével. Ez volt a korai kudarc egyik tanulsága is. Akkoriban – az azóta megszüntetett Népszabadság (2003. szept. 27.) hasábjain – Oblath Gábor, Tóth András és Bruszt László hívták fel arra a figyelmet, hogy a valutareform nem pusztán monetáris kérdés, a konvergencia egyik pillére nem más, mint a társadalmi érdekegyeztetés, megállapodás az érintett szereplőkkel a bérek, nyugdíjak és juttatások középtávú alakulásáról.

Közben a hazai gazdasági és pénzügyi diplomáciának számításba kell venni azt is, hogyan változott a gazdasági kormányzás mechanizmusa az EU-ban, és ez hogyan hathat ki a csatlakozáson dolgozó országokra. Az eurózóna működésének fiskális szabályait a tapasztalatokat tekintetbe véve megreformálták, de a belépés kritériumait még nem reformálta meg senki. Legalább is névlegesen ugyanaz a lista van érvényben, amit három évtizeden keresztül használtak, de valójában mindig valamennyi rugalmassággal alkalmaztak (ERM-2 helyett például elfogadták a baltiak és Bulgária által alkalmazott valutatanácsot). Ennek a rugalmasságnak a feltérképezése és kihasználása lehet a következő évek egyik kardinális kérdése.

A jövő szimbólumai

Véletlen egybeesés, hogy az új magyar kormány éppen akkor hirdette meg újból az euróhoz való csatlakozás szándékát, amikor az EKB szavazásra bocsátotta, hogy nézzenek ki a jövőben az euróbankjegyek. Negyed századdal ezelőtt, az eredeti dizájnban az absztrakt illusztráció uralkodott. A tagországra utaló motívumok az euróérmék hátoldalán jelentek meg, például az osztrákoknál Wolfgang Amadeus Mozart arcmása, a franciáknál pedig egy életfát, amelyet körbe vesz a hármas jelszó: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség.

Most az EKB-ban inkább nyitnának a jól felismerhető történelmi személyiségek felé: Leonardo da Vinci, Ludwig van Beethoven, Maria Callas. Hogy a várható alakok között szerepel Marie Skłodowska-Curie is, az nemcsak a nemek közötti egyensúlyt erősíti (ez egyébként már elemi elvárás mindenütt), hanem arra is utal, hogy a mai eurózónán kívül születettekkel is számolnak, ami már csak azért is helyes, mert az euró a szerződés szerint az EU valutája, és nem az eurózónáé. Mi is szavazhatunk tehát, és mivel már több mint két évtizede tervezgetjük az euró bevezetését, arról is gondolkodhatunk, milyen magyar motívum díszítse azt az euróérmét, amelyre valamilyen nemzeti szimbólumot vihetünk fel.

A hat férfi, aki mai bankjegyeinken szerepel, egy szűk csoportból kerül ki: két középkori király (Szent István és Hunyadi Mátyás), két erdélyi fejedelem (Bethlen Gábor és II. Rákóczi Ferenc), valamint az 1848-as Batthyány-kormány két tagja (Széchenyi István és Deák Ferenc). Ha az elhatározás a forint leváltásáról komoly, akkor ezt a mintázatot már nincs értelme megbontani, főleg nem dezinfláció idején. Viszont a jövőről érdemes gondolkodni: mi az a történelmi tradíció, amelyet itthon közös platformnak gondolunk és a monetáris szimbolikába kívánkozik, és milyen jelképeken keresztül akarjuk, hogy Európa lásson bennünket.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images