Simonovits András: Mítosz lengi körül a kötelező magánnyugdíj-rendszert

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A tb-nyugdíjrendszer és kötelező magánnyugdíj-rendszer

1945 és 1997 között tisztán társadalombiztosítási (tb)-alapú kötelező nyugdíjrendszer működött hazánkban (az 1993-ban induló önkéntes rendszerrel itt nem foglalkozunk, a 2011 után visszatérő rendszert később elemezzük). Ennek lényege az volt, hogy a mindenkori dolgozók, illetve munkáltatóik járulékként befizették a bruttó keresetük meghatározott százalékát, és a mindenkori nyugdíjasok uniszex és részben indexált havi életjáradékot kaptak. (Bár a munkáltatói járulékot 2011 óta szociális hozzájárulásnak hívják, közgazdaságilag ez is járulék, amely szoros kapcsolatban van a járadékkal.)

1993 óta az induló nyugdíjak egyre jobban igazodtak az életpálya-keresetekhez, és a már megállapított nyugdíjakat teljesen indexálták, az emelés általában százalékos volt. Amikor a reálbérek tartósan csökkentek, akkor a bér szerinti indexálás miatt a nyugdíjak reálértéke is párhuzamosan csökkent (1997-ig). Amikor viszont a reálbérek növekedtek (1998-tól), akkor a nyugdíjak reálértéke lassabban növekedett (vegyes indexálás) vagy változatlan maradt (árindexálás, értéktartó emelés). A tb-rendszer népszerűtlen volt, mert a dolgozók sokallták a járulékokat, a nyugdíjasok pedig kevesellték a járadékukat, amely időnként reálértékben zuhant.

A félreértést elkerülendő, le kell szögeznünk, hogy minden fejlett országban (Amerikában is) működik a kötelező nyugdíjrendszer, amelynek egyik pillére a fent leírt tb-rendszer. Számos fejlett országban a kötelező tb-pillért részben vagy egészben kötelező magánpillér egészíti ki: az USA-ban, az Egyesült Királyságban, Svájcban, Hollandiában, Skandináviában stb. a dolgozók jelentős része köteles keresete adott hányadát saját nyugdíjszámlájára időskorára befektetni. Ezek a magánrendszerek hosszú évtizedek alatt fejlődtek ki, és nem a tb-pillérből különítették el őket.

Voltak és vannak olyan fejlett országok, amelyek kötelező nyugdíjrendszerében a tb-pillér dominált, a kötelező magánrész elhanyagolható volt vagy nem is létezett. Ezek számára 1994 után a Világbank egy csodafegyvert javasolt: a részleges nyugdíjprivatizálást. Eszerint a kötelező nyugdíjaknak csak egy része maradjon tb-alapú, másik része legyen tőkésített és magántulajdonú. A tőkésítés azt jelenti, hogy a befizetett járulékokat kamatoztatva tőke halmozódik föl, és ezt a nyugdíjas egy összegben vagy életjáradékként fölveheti. (Furcsa módon ez tb-rendszereknél is előfordul, például az amerikai és a svéd társadalombiztosítási rendszerben.) A magántulajdonú helyett pontosabb lenne azt mondani, hogy az egyéni tőkeszámlákon felhalmozott tőke a nyugdíjba vonuláskor életjáradékot fizet.

Persze a szakértők tudták, hogy a privatizált vegyes rendszer tagjainak a magánszámlákra fizetett járuléka évtizedekig hiányozni fog a tb-bevételekből, de ezt adósságfinanszírozással akarták megoldani: az állam állampapírokat ad el a pénztártagoknak, s a bevételből fedezik a reformált tb-rendszer hiányát. Feltételezték még, hogy a kötelező magánnyugdíj-rendszer sokkal hatékonyabban működik, mint a tb, ezért a járulékkulcs is csökkenthető lesz.

A magyar kormány a tiszta tb-nyugdíjrendszerű országok közt elsőként vezette be a vegyes rendszert. Elhúzódó átmenet után az 1998-ban induló reform kereken a teljes nyugdíjjárulék háromnegyedét terelte továbbra is a tb-be, a maradék egynegyed ment a saját számlákra. Több okból csak az 1997 után pályára lépőket kötelezték a vegyes rendszerbeli részvételre, a már dolgozó egyének 1998. január 1-je és 1999. szeptember 30-a között választhattak: a) maradnak a tiszta tb-rendszerben (100%-os tb-nyugdíjjal), b) belépnek a vegyes rendszerbe (s a 75%-os tb-nyugdíjat megfelelő magánnyugdíj egészíti ki). Talán ez a választhatóság akadályozta meg, hogy a magánnyugdíjpénztárakat a kötelező jelzővel különböztessék meg a szintén magánjellegű önkéntes pénztáraktól. (Szépséghiba: a vegyes rendszerbe önként átlépők elvesztették az 1998 előtt szerzett tb-jogosultságuk egynegyedét, mintha 1998 előtt is magánszámlára fizették volna a járulékok egynegyedét.)

A rendszer nagyon népszerű lett, a körülbelül 3 millió jogosult közül 2 millió önként átlépett (főleg a fiatalabbak), 1 millió új munkavállaló pedig kötelezően (de jó kedvvel) lépett be. (2001 körül a Fidesz-kormány megszüntette a kötelező belépést, de ezt a visszatérő MSZP–SZDSZ-koalíció visszaállította.) 2010 végére a kötelező magánnyugdíjrendszer vagyona a GDP 10%-ára rúgott, és az éves áttérési költség a GDP 1,5%-ára duzzadt. A magánpénztárak működési költségeit nem szabályozták megfelelően, emiatt (és a beköszönő nemzetközi pénzügyi és gazdasági recesszió miatt) a számlákon keletkező 13 éves reálnyereség nagyon szerény volt, körülbelül a záróvagyon 7%-a. Megemlítjük, hogy a Bajnai-kormány 2009-es döntése, hogy az idősebb pénztártagok visszaléphetnek a tiszta tb-be, már ezt a kudarcot tükrözte.

Annak idején kevesen akadtunk fönn azon, hogy az 1997-es törvény megoldatlanul hagyta az uniszex indexált életjáradék kérdését. Valóban, ha az egyik pénztárban a női-férfi arány nagyobb, mint a másikban, akkor ott adott tőkéből kisebb életjáradékot lehetett volna kifizetni. A vegyes indexálás előírása a kötelező magánnyugdíj-rendszer számára teljesíthetetlen követelés volt.

Ismert, hogy 2009-ben a Gyurcsány- és különösen a Bajnai-kormány milyen népszerűtlen megszorításokra kényszerült: többek között

• megszüntette a 13. havi nyugdíjat,
• feltételhez kötötte a vegyes indexálást,
• és 2013 és 2022 között 62-ről 65 évre emelte az általános korhatárt. 

Államosítás

2010 májusában új korszak kezdődött: a Fidesz kétharmados parlamenti többséget szerzett. Az Orbán-kormányzat szándékosan félrevezette választóit a folytatásról. Azzal rágalmazták a kötelező magánnyugdíj-pénztárakat, hogy eltőzsdézték a tagok nyugdíjvagyonát, és különösebb program nélkül egyszerűen jobb nyugdíjrendszert ígértek. Talán Orbán Viktor maga is elhitte, hogy az EU vezetése megengedi, hogy laza költségvetési politikával őrizze meg népszerűségét.

Amikor 2010 nyarán kiderült, hogy az EU nem engedélyez Magyarország számára költségvetési lazítást, Orbán kényszermegoldásként a kötelező magánnyugdíj-rendszer államosításához folyamodott.

Orbán nem merte nyíltan vállalni, hogy államosítja a kötelező magánnyugdíj-rendszert, és a befolyó vagyont az államadósság csökkentésére fordítja. Ehelyett cselhez folyamodott: elvben meghagyta a lehetőséget, hogy a pénztártagok a pénztárukban maradjanak, egy évi kihagyás után a 10%-ra emelt munkavállalói járulékokat 2011 után saját számlájukra fizessék, „cserében” lemondanak jövőbeli tb-nyugdíjjogosultságuk növeléséről (azaz a munkáltató által fizetett 24% egyszerű büntetőadóvá fajul). Az engedelmesek automatikusan visszakerültek a tiszta tb-rendszerbe, rész tb-nyugdíj helyett teljessel, sőt, felvehették a magánszámlájukon keletkező pozitív reálhozamukat (a záróvagyon átlagosan 7%-át).

Nem csoda, hogy csak a tagság 3%-a (a vagyon 10%-ának birtokában) vállalta a maradás kockázatát, és perelte a kormányzatot. Majd 2011 végén a Fidesz „nem ér a nevem” alapon „módosította” az ajánlatot: a pénztártagok 2011 után sem fizethetnek saját számlájukra, de 2010 után teljes tb-nyugdíjjogot szereznek. Azóta a pénztártagok zöme (a nyugdíjazáshoz közeledve) felvette a reálhozamot, és visszalépve a tiszta tb-be ment nyugdíjba.

Értékelés

Nem mennék annak apró részleteibe, hogy milyen statisztikai bonyodalmak követték a kötelező magánnyugdíj-rendszer vagyonának államosítását, de

semmiképp sem lehet azt mondani, hogy a Fidesz „ellopta a nyugdíjvagyont”!

Ez hamisan azt sugallja, hogy a csellel visszaterelt pénztártagok semmilyen kárpótlást sem kaptak számlájuk elvesztéséért. Ismétlem: a visszalépők rész tb-nyugdíj helyett teljes tb-nyugdíjat kapnak (vagy már kaptak).

Sokkal súlyosabbnak tartom a nyugdíjrendszer szempontjából, hogy az Orbán-kormány 2012-ben megszüntette a feltételes bérindexálást, utat engedve a korábban megállapított nyugdíjak relatív leszakadásának. Ezt a kedvezőtlen folyamatot csak a 13. és a 14. havi nyugdíj bevezetésével kísérelte meg lassítani (2021/2022-ben és 2026/2029-ben). Bár a Nők40 engedélyezésével a nők felének megkönnyítette a korhatár előtti visszavonulást, a másik felének és az összes férfinak ezt megtiltotta.

Mi lett volna más, ha megmarad a vegyes tb-rendszer? Nehezebb lett volna a tb-nyugdíj szabályainak önkényes változtatgatása. A 13. havi nyugdíj újra bevezetése ismét méltánytalan helyzetbe hozta volna a vegyes rendszer tagjait a tiszta tb-részvevőivel szemben. A Nők40 abszurditása világossá vált volna: a korhatár előtt 5 évvel korábban nyugdíjba vonulók magán életjáradéka látványosan lemaradt volna a korhatárosoké mögött, hiszen 5 évvel hosszabb időszakra kellett volna elosztani a tőkét. Az áttérési költség miatt fegyelmezettebb költségvetési politikára kényszerült volna a kormányzat, ez különösen a 2020 óta eltelt időszakban lett volna fájdalmas.

Egyébként a többi volt szocialista ország közül

• a két legfejlettebb, Csehország és Szlovénia lényegében meg sem kísérelte a vegyes rendszer bevezetését.
• A többi ország bevezette a vegyes rendszert, majd többé-kevésbé csökkentette a magánpillér súlyát,
• a Magyarországhoz hasonló nyugdíjrendszerű Lengyelország lényegében megszüntette a magánpillért.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images