A migráció vagy a robotok mentik meg Európát?

Lovászy László
2016. október 26. 13:00    
nyomtatás
 
Vajon az európai munkaerő-piacnak szüksége-e van a mostani migránsokra? Röviden: igen. Részletesebben: nincs. Nem ellentmondásos ez? Részben igen. Hosszabb távon megoldást kínál a jelenlegi európai politika a demográfiai helyzetre és a jövőbeni gazdasági kihívásokra? Nem.



Külső vagy belső migráció?

 1 2 3 következő oldal  >


Nézzük az első kérdést! Hosszú évek óta halljuk, hogy a csökkenő gyerekszám egyrészt fogyó népességet jelent az EU-ban, miközben a nyugdíjrendszerek recsegnek-ropognak. Ráadásul a magyar Ratkó-gyerekek, és a nyugat-európai, az 1950-es években született társaik éveken belül, különösen a 2020-as években kezdenek el ténylegesen nyugdíjba vonulni. Másrészt 2020 és 2030 között több, mint 13%-kal csökken a munkaképes korú európai fiatalok száma az ENSZ adatai szerint. Ez annyit tesz, hogy a mostani becslések szerint 2060-ig akár 50 millióval is csökkenhet a munkaképes korú népesség Európában (különösen Kelet-Európában). Vagyis az Európai Unió és még tagjelölt, vagy társult státusszal rendelkező európai országok népessége is folyamatosan csökken, tehát önmagában az európaiak utánpótlása az EU számára véges. Ebből a szemszögből nézve szükséges a migráció támogatása a korábban gyarmatokkal is rendelkező nyugat-európai országok esetében, ahol az elmúlt 50 évben egyébként jelentős mértékű bevándorlás növelte a népességet.

Ugyanakkor szükséges megérteni, hogy migráció és migráció között vannak különbségek.


Nem véletlen, hogy a belső, EU-s állampolgárok által kifejtett migráció a legtöbb nyugat-európai országban növelte a versenyképességet és a GDP-t. A lényegesebben olcsóbb (kelet-)európai munkaerő azonban részben "elvette" a munkahelyeket a fogadó országokban. Ennek leglátványosabb példája a brit eset, ahol a több százezer lengyelre is mondtak nemet a brit választók idén tavasszal úgy, hogy a kelet-európaiak nagy része nem a képzettek munkahelyét vette el és a bevándorlók körében kisebbséget alkottak. A magasabb státuszú munkahelyek vonatkozásában pedig a kelet-európaiak eleve versenyképesebbek is voltak olyan munkahelyeknél, amelyek világpiaci és a regionális kitettségekkel is rendelkeztek, mert például a brit népesség idegennyelv-tudása jóval alacsonyabb, mint a többi európaié. (Egy 2012-es európai bizottsági felmérés szerint a brit fiatalok kevesebb, mint 10%-a rendelkezett használható idegennyelv-tudással, szemben a 42%-os európai átlaggal). Mindeközben a brit fiatalok tömegei hagyták el a szigetországot még 2013 előtt, részben az angolul beszélő és jóval nagyobb társadalmi mobilitást is biztosító (és részint nagyobb vagyoni egyenlőtlenségeket is toleráló) térségek felé (USA, Új-Zéland, Ausztrália, stb.). Olyannyira felerősödött az angolok mobilitása, hogy minden ötödik 40 év alatti már a Brexit előtt is kivándorolni szándékozott, ami azóta 50%-ra nőtt.

A felerősödött, szociális demagógián alapuló nyugat-európai ellenérzések (például a Kelet-Európából legálisan, szerződés alapján kiküldött munkavállalók elleni szakszervezeti fellépések) ellenére az európai munkaerő-piaci mobilitás még mindig töredéke az amerikainak, de még a japánénak (!) is a Világbank egyik átfogó elemzése szerint. (Sőt, az Egyesült Királyságban élő kelet-európai munkavállalók 12%-kal többet fizettek be adóként, mint amennyi pénzügyi támogatást kaptak. Az is igaz viszont, hogy 11%-kal magasabb a foglalkoztatottsági mutatójuk is, mint a briteké.)

Mindezek ellenére az európaiak még mindig nem eléggé mobilak, s ennek részben a nyelvtudás is az akadálya. Ezért is tapasztalható az osztrák és német munkaerőpiacok megnyílásával párhuzamosan erősödő kivándorlással egyidejűleg egy visszaáramlási folyamat is hazánkban is. Például a hivatalos német statisztikák szerint az erősödő magyar kivándorlás hullám mellett 2013-ban már 34 681 fő költözött Németországból Magyarországra, az egy évvel korábbi 28 619 fő után. Annak ellenére, hogy kivándorlásról beszélünk, a magyarok utalják haza a legtöbb pénzt, ami évről-évre nő (2015: kb. 900 milliárd forint). Ez nem egy tipikus, vagy egyértelmű kivándorlási stratégia, mármint az újrakezdés és letelepedés tekintetében. Ezzel szemben a lengyelek, akik a Lengyel Nemzeti Bank szerint 2015 első felében közel 2 milliárd eurót küldtek haza, már 5 millióval kevesebbet utaltak, mint egy évvel korábban és lényegesebben kevesebbet, mint 2011-ben (kb. 4 milliárd euró).

Mindez jó beleillik a nemzetközi trendekbe is, hiszen a világ különböző részein élő migránsok már 2012 előtt is évi 530 milliárd dollárt küldtek haza családjuknak. Ez a pénzmennyiség háromszor annyi volt már ekkor, mint a 2000-es évek elején, és háromszor több, mint amennyit a fejlett államok egyébként külföldi segélyekre költöttek a Világbank szerint.

Csakhogy ezzel párhuzamosan az elmúlt évtizedekben a szociális vívmányok folyamatosan erősödtek, bővültek az EU-ban.


Ennek egyik első és leglátványosabbnak tekinthető lépése az volt, hogy a nyolcvanas években Mitterrand francia elnök kormányzata 65-ről 60 évre szállította le a nyugdíjkorhatárt úgy, hogy a várható élettartam akkor is és azóta is folyamatosan nőtt (kb. 75 évről 80 évre). 1965-höz képest 2007-ben a franciák a megnövekedett életkor és a nyugdíj korhatár csökkentése okán már 15 évvel többet töltöttek ténylegesen nyugdíjban, mint a dél-koreaiak, a németek, vagy a csehek, ahol valóban és ténylegesen emelkedett a nyugdíjkorhatár. (A mostani, szintén szocialista kormányzat próbálja "visszacsinálni" ezt valahogy, de ahogy az utcai megmozdulások is mutatják, óriási ellenállásba ütközik, ami kihathat a jövő évi választásokra is.) Magyarország szintén dobogós a maga 10 éves "fejlődésével" a nyugdíjrendszer vonatkozásában, ugyanis ennyivel csökkent fokozatosan az elmúlt évtizedekben a tényleges nyugdíjba menetel kora, legalábbis a Világbank 2012-es adatai szerint.

A jelenlegi migrációs válság alapja az, hogy gyakorlatilag és a 2008-2009-es világgazdasági válság ellenére

az EU még mindig a világ "legjobb helye", ha az életszínvonalt és a magas szintű szociális és munkavállalói vívmányokat nézzük.


Az Európai Unió a világ összgazdasági (fogyasztói) teljesítményének 18,6 százalékát adja a vásárlóerő paritást vizsgáló (azaz egy nemzetközi életszínvonal-számításon) alapuló statisztika szerint, amellyel még megelőzi az USA-t és Kínát is. Mindeközben egy új elemzés szerint egy átlagos európai dolgozó 19 százalékkal kevesebbet dolgozik, mint amerikai társa. (Az olaszoknál ez a mutató már 29%!) Sőt, az Egyesült Államokban sokkal több 65 év feletti dolgozik, mint bármikor az elmúlt 50 évben (bár az EU-ban is nő ez a mutató), ennek ellenére még Németország se éri el az amerikai dolgozók termelékenységét (90%). És ne felejtsük el, hogy az EU népessége mindössze 7%-a a világ népességének, tehát több milliárd ember racionálisan áhítozhat egy európai polgárságra!


Ez a cikk folytatódik:

1. Külső vagy belső migráció?
2. Elvesző paradicsom
3. Új kihívások jönnek - Kinek kell itt még munkaerő?
 1 2 3 következő oldal  >

Előző cikk  Előző cikk Következő cikk  Következő cikk


F?rum
 
 
×
×
Jogi nyilatkozat
A jelen oldalon található információk és elemzések a szerzők magánvéleményét tükrözik. A jelen oldalon megjelenő írások nem valósítanak meg a 2007. évi CXXXVIII törvény (Bszt.) 4. § (2). bek 8. pontja szerinti befektetési elemzést és a 9. pont szerinti befektetési tanácsadást.

Bármely befektetési döntés meghozatala során az adott befektetés alkalmasságát vagy megfelelőségét csak az adott befektető személyére szabott vizsgálattal lehet megállapítani. Az egyes befektetési döntések előtt éppen ezért tájékozódjon részletesen és több forrásból, szükség esetén konzultáljon személyes befektetési tanácsadójával!

Az előbb írtakra tekintettel az előadás szervezője, az oldal üzemeltetője, szerkesztői, és szerzői valamint előadói kizárják mindennemű felelősségüket az oldalon esetleg megjelenő információra vagy adatra alapított egyes befektetési döntésekből származó bármilyen közvetlen vagy közvetett kárért vagy költségért.
Bővebben...



Friss hírek
20 hír 30 hír 40 hír



hirdetés
Állásajánlatok
Elemző
 
 
Rovatnavigátor
EZT OLVASTA MÁR?
11
22
33
44
55
0
Prémium