Miért emelkednek a bérek?

Németh György
2018. február 11. 14:35    
nyomtatás
 
A közgazdaságtan az a tudományág, melynek művelői hajlamosak homokra építeni felhőkarcolót, melynek terve lehet önmagában kiváló, sőt valóságos mérnöki csoda, szilárd alap híján mégis összedől. Ha az sem mindig egyértelmű, hogy melyek az alapvető közgazdasági tények és a közöttük lévő okozati kapcsolatok sem kőszikla-szilárdságúak. Ha még azt se tudjuk például, hogy valójában mi is az a versenyképesség. Melyik ország versenyképesebb: az ahol (a leg)alacsonyabb, vagy ahol (a leg)magasabb a munkaerőköltség? A vállalattól tulajdonosai magas(abb) profitot, míg dolgozói magas(abb) jövedelmet várnak - s ennek teljesülése esetén beszélnek versenyképesebbről, miközben ez csak egymás rovására teljesülhet. A vállalatnak a(z élő)munka leszorítandó költség, míg a munkavállalónak a vállalatnak eladott speciális termékéért (ui. munkavégző-képességéért) kapott ár (vagy inkább bérleti díj), melyet az elérhető legmagasabbra kíván feltornázni. A vállalatok a maguk mikroszintjén nulla munkaerőköltségben érdekeltek, miközben a gazdaság makroszintjén termékeik nagy tömegben csak akkor adhatók el, ha a fogyasztói kereslet alapja a profitjövedelmek mellett a vállalatok által fizetett munkajövedelmek is.


Sőt léteznie kell a profit- és munkajövedelmek olyan arányának, melyben a lehető legtöbb az előállított és általánosan jólét növelően vásárlóra talált termékek és szolgáltatások tömege. A vállalatgazdaságtan szempontjából e kérdés indifferens, érdektelen, sőt zavaró. Ez nem probléma, ha az olvasó számára nyilvánvalóvá tesszük, hogy közgazdaságtant (makroszint) vagy vállalatgazdaságtant (mikroszint) művelünk. Utóbbi esetén csak a profit(abilitás) számít, előbbi esetén a gazdaságot létrehozó társadalom jól meghatározható vonatkozásai: a munkavállalói jövedelmek szintje, annak munkavállalók közötti eloszlása (melynek egyenlőtlensége elérhet egy olyan szintet, mely joggal ad okot aggodalomra). S hogy a munkavállaló korúak mekkora hányada dolgozik; nem dolgozik, ám keres, de talál munkát; vagy már nem is keres. A közgazdaságtan szempontjából a vállalati profitok összessége csak akkor érdekes, ha nagysága túl van a nyilvánvalóan optimálison (éppen ez a kérdés korunk nagy tudományos talánya: nem éppen a túl magas profitszint a gazdasági növekedés gátja azzal, hogy leszorítja a fogyasztói keresletet, s ha igen, mit tehet ellene a gazdaságpolitika?). E szint alatt indifferens, míg olyan alacsony nem lesz, hogy a társadalom tagjai, mint munkavégző-képességüket a vállalatoknak áruba bocsátók meg nem érzik.

Semmi meglepő nincs abban, ha a vállalati gazdaságelemző nézőpontja vállalatgazdasági. A vállalat az általa elérendő (magasabb) profit érdekében alkalmazza és fizeti, ahogy minden más munkavállalóját is. De súlyos tévedés volna, ha azt, ami mikroszinten igaz, makroszinten is annak vélnénk. Vagy fordítva.

A szakirodalom jellemzően úgy szokta megragadni a dolgot, hogy egy tiszta, a láthatatlan kéz vezérelte piacgazdaságban a termelékenység növekedése magával húzza a bérek emelkedését.


- írja a Portfolio-n Virovácz Péter.

A szerző az úgynevezett határtermelékenység-elméletre utal, mely szerint a profitmaximalizáló vállalatok addig vesznek fel újabb - a vállalat profitjához (vagy veszteségei csökkentéséhez) szükségképpen egyre kisebb mértékben hozzájárulni tudó - dolgozót, míg az képes a vállalatnak magasabb jövedelmet termelni annál, amennyibe foglakoztatása kerül. Mivel az utolsóként felvett dolgozót az "egyenlő munkáért egyenlő bér" elve alapján ugyanakkora bér illeti, mint a régebben felvetteket (illetve a régebbieket is megilleti az, amit az utolsóként felvett kap, ha az a magasabb), a bérek megegyeznek az egy dolgozóra jutó határtermékkel. S ahogy nő a vállalat termelékenysége (vagyis az egy dolgozóra jutó határtermék szintje), úgy és azzal arányosan nőnek a bérek is. Ez az alapja azon (vélt) gazdaságpolitikai bölcsességnek, miszerint a gazdaság egészében a bérek nem emelkedhetnek jobban, mint a termelékenység, annyival hosszabb távon pedig biztos emelkednek, így a bérhányad közel állandó. Tipikus hiba: a mikroszint igazságát makroszinten is igaznak vélik.

A béreket nem a láthatatlan kéz, hanem kényszer emeli. A vállalat termelékenysége nem a béreket, hanem az általa fizethető bérek maximumát határozza meg. De ez az állítás sem pontos, mert a termelékenység képzett (közvetett) és nehezen számszerűsíthető, pontosabb profitabilitásról beszélni. A profitnak létezik egy minimális szintje, mely alá tartósan nem kerülhet, ha megtörténik, a vállalat tönkremegy, vagy a tulajdonosok számolják fel, hogy kivont tőkéjüket magasabb hozam reményében másutt fektessék be. E minimális szint felett vállalatgazdasági szempontból a határ a csillagos ég, miközben közgazdasági szempontból a gazdaság növekedését visszafogóan alacsony lesz a bér-, és magas a tőkehányad.

Ha egy vállalat új munkavállalót kíván alkalmazni, azt két forrásból teheti: Az egyik a munka nélkül lévők, a másik az állásban lévők csoportjából. A munka nélkül lévőknek nagyjából ugyanakkora bért kell fizetni, mint az állásban lévőknek, vagy - kihasználva szorult helyzetüket - valamivel kevesebbet. Az állásban lévőknek azonban érzékelhetően többet kell fizetni, ezzel téve vonzóvá számukra a munkahely-változtatást. Minél alacsonyabb a munkanélküliség, annál inkább emelkedik az állásban lévők, mint munkaerőforrás fontossága. Ez a helyzet a munkaerő-állományukat megőrizni kívánó vállalatok védekezésre kényszeríti, s ezt a bérek emelésével teszik. Nem emelnek annyival, amennyit a "csábítók" ajánlanak, de csökkentik azok bérajánlatának érzékelhető többletét. Ez a béremelések piaci mechanizmusa, melynek csak annyi köze van a termelékenységhez, hogy azok a cégek dobják be előbb a törülközött a munkavállalókért folyó piaci versenyben, melyek kevésbé termelékenyek (helyesebben: profitabilisabbak), hogy a gazdaságból vagy kiselejteződjenek, vagy emeljék termelékenységüket. A vállalatok ajánlatukat profitjuk rovására, annak minimális szintjéig tudják fokozni. Ezzel a bérarány a tőkearány rovására növekszik, ami önmagában nem ok arra a kétségbeesésre, amit a mikro- és makroszintet összekeverő közgazdászokat jellemzi amiatt, mert a bérek növekedése felülmúlja a termelékenység növekedését.

"Valóban igaz, hogy zajlik a bérfelzárkózás" - mondja Virovácz Péter -, aminek bizonyságául azt hozza fel, hogy 2012 és 2016 között a magyar versenyszektorban (nem beleértve a mezőgazdaságot és az állami szférát) dinamikusabban nőtt munkaerőköltség, mint az Európai Unió 28 országában. Magam a bérfelzárkózás terminus technicust szakszerűtlennek gondolom, használatát jobb volna kerülni, mivel üzenete az, hogy a gazdaság jövedelemtermelő-képességétől elszakítható, miközben a bérkiegyenlítődés szükséges, ha nem is elégséges feltétele.

Míg az EU-28 esetén 7,7%-kal, addig Magyarországon 18,3%-kal, de Lengyelország (15,6%), Szlovákia (14,2%) és Csehország (10,8%) sem teljesített rosszul, sőt Románia még nálunk is jobban, 32% felett. Az egy órára euróban számított órabér az EU-ban 2000 és 2016 között 16,5 euróról közel 26 euróra nőtt, míg nálunk 3,8 euróról 8,6 euróra. Ezzel a 4,3-szoros különbség 3,1-szeresre csökkent.

Magam az Eustat tábláiban némileg más adatokat látok. A versenyszektor egy munkaórára eső munkaerőköltsége 2012-2016 között az EU-28-ban 6,3%-kal nőtt, míg Magyarországon 12,2%-kal, ami elmarad a szlovák 16,9%-tól, de felülmúlja a lengyelek 8,9%-át, s még inkább a csehek 2,0%-át, mely jóval elmarad az EU-átlagtól. A románok 34,1%-kal mindenkit előznek.

Ám ha a 2008-2016 időszakot nézzük, vagyis a gazdasági válság előtti utolsó "békeévtől" a jelenig tartó időszakot, akkor csupán Szlovákia (42,5 %) és Románia tudott (31,0 %) tudott faragni hátrányán, mivel ezen időszakban az EU-28 növekedése 18,1 %-os volt. Ezt se a lengyelek (13,2 %), se a csehek (10,9 %), se mi magyarok (6,4 %) nem értük el. Vagyis e három ország hátránya a gazdasági válság előtti időszakhoz képest nőtt, bár az utóbbi négy évben sikerült a válság (2008-2011) idején begyűjtött hátrányból valamennyit ledolgozni.

Az igazán jó időszaknak a 2004-2008 közötti évek bizonyultak, az EU-ban töltött első évek. Akkor az EU-28 növekedése 8,6 % volt, miközben a románoké 121,1 %, a szlovákoké 78,0 %, a lengyeleké 61,7 %, s a sor végén a magyaroké 32,2 %. Ezek olyan pazar számok, melyek módszertani aggályokat vetnek fel, de különösebb vizsgálódás nélkül is állítható, hogy komoly szerepet játszott benne a nemzeti valuták euróban mért árfolyamának alakulása.

Eddig felzárkózást-lemaradást mutató százalékokról volt szó, most térjünk az abszolút számokra, hogy lássuk, "ki mennyit ér". 2016-ban az EU 28 tagországában az versenyszektor egy munkaórára eső átlagos munkaerőköltsége 25,4 euró, az eurózóna 18 tagországában 30,0 euró. A posztkommunista országok éllovasa Szlovénia 16,2 euróval (ez egyelőre becsült adat, mely egy-két tizedet változhat), majd erősen lemaradva Észtország (10,9 euró) következik. A lábnyomába szinte egyszerre lép Szlovákia (10,4 euró - p), Csehország (10,2 euró) és Horvátország (10 euró). Közülük a legelképesztőbb teljesítményt Szlovákia nyújtotta, mely 2000 óta több mint megötszörözte munkaerőköltségét, ezt senki nem tudta még csak megközelíteni sem (2000: 2 euró; akkor Csehország 3,7 euróval, Magyarország 3,6 euróval volt jellemezhető). E hármastól kissé lemaradva található Lengyelország (8,6 euró), őt Magyarország követi (8,3 euró), a sor végén Lettország (7,5 euró), Litvánia (7,3 euró), Románia (5,5 euró - p) és Bulgária (4,4 - p) található.

Mindebből nyilvánvaló, számomra legalábbis, s akkor is, ha az utóbbi években jó időket élünk, hogy valahol utat vesztettünk. A válasz nem triviális. Jó volna még azelőtt rájönni, mielőtt elsodorna minket egy gazdasági 1944-1945.



A szerző közgazdász, szociológus.



Előző cikk  Előző cikk Következő cikk  Következő cikk


F?rum
 
 
×
×
Jogi nyilatkozat
A jelen oldalon található információk és elemzések a szerzők magánvéleményét tükrözik. A jelen oldalon megjelenő írások nem valósítanak meg a 2007. évi CXXXVIII törvény (Bszt.) 4. § (2). bek 8. pontja szerinti befektetési elemzést és a 9. pont szerinti befektetési tanácsadást.

Bármely befektetési döntés meghozatala során az adott befektetés alkalmasságát vagy megfelelőségét csak az adott befektető személyére szabott vizsgálattal lehet megállapítani. Az egyes befektetési döntések előtt éppen ezért tájékozódjon részletesen és több forrásból, szükség esetén konzultáljon személyes befektetési tanácsadójával!

Az előbb írtakra tekintettel az előadás szervezője, az oldal üzemeltetője, szerkesztői, és szerzői valamint előadói kizárják mindennemű felelősségüket az oldalon esetleg megjelenő információra vagy adatra alapított egyes befektetési döntésekből származó bármilyen közvetlen vagy közvetett kárért vagy költségért.
Bővebben...



Friss hírek
20 hír 30 hír 40 hír



hirdetés
Állásajánlatok
Pricing Specialist
Tőzsdei adatszolgáltatás Üzletágvezető
 
Rovatnavigátor
EZT OLVASTA MÁR?
11
22
33
44
55
0
Prémium