szerző

Vége az áloméveknek! Nem száguldhatnak úgy a magyar bérek, ahogy eddig

Virovácz Péter, ING
2018. február 1. 16:02    
nyomtatás
 
Napjainkban - nem meglepő módon - egyre több szó esik arról, hogy milyen dinamikusan emelkednek a bérek. Természetesen az átlagbérek emelkedésének az átlagpolgár örül, míg az átlagos vállalat talán kevésbé nevezhető ettől boldogabbnak. Különösen akkor, hogyha ennek a béremelkedésnek egy jelentős része külső kényszerből ered: a minimálbér emeléséből.


Egyre többet szoktunk azzal is foglalkozni, hogy a mi lesz így a magyar gazdasággal, hogy elveszíti az eddigi talán legnagyobb versenyelőnyét: az olcsó munkaerőt. Ezzel kapcsolatban érdemes azért egy-két dolgot átgondolnunk. Jó az nekünk egyáltalán hosszútávon, ha még így közel három évtizeddel a rendszerváltás után és túl jó néhány kormányváltáson is még mindig azzal próbáljuk eladni magunkat, hogy "a magyar munkaerő olcsó"? Ez a fajta gondolkodásmód talán nemrégiben kezdett el kikopni a közbeszédből, a politikai szótárakból. Nem meglepő persze.

Ma Magyarországon már nem olyan olcsó a munkaerő, sőt nem is áll bőséggel rendelkezésre, ráadásul már messze nem olyan képzett (legalábbis nem a mai kor követelményei mellett).


Jelen írásom terjedelmi keretei nem engednek meg egy komplex, mindenre kiterjedő vizsgálatot, ugyanakkor kutatásaim során felleltem két igen érdekes ábrát, amelyet úgy gondolom, hogy érdemes bemutatni a bérfelzárkózás-termelékenység vitában.

Kezdjük rögtön a legelején. Valóban igaz, hogy zajlik a bérfelzárkózás, hiszen az elmúlt években Magyarországon dinamikusabban bővültek a bérek, mint átlagosan az Európai Unióban, vagy mint akár a régióban. Például, ha megvizsgáljuk, hogy 2012 és 2016 között mennyivel nőtt a munkaerő költsége a magyar versenyszektorban, akkor azt tapasztaljuk, hogy 18,3 százalékos az emelkedés. Ez az EU-28 esetében csupán 7,2 százalék, míg Lengyelországban, Szlovákiában és Csehországban rendre 15,6, 14,2 és 10,8 százalék. Romániában egyébként 32 százalék feletti növekedés látható (Labour cost index, Eurostat). Összességében tehát valóban zajlik a bérfelzárkózás, ugyanakkor a hazai helyzet nem nevezhető kirívónak. Vélhetően tehát még mindig nem feltétlenül ez a legfontosabb kérdés a betelepülni kívánó vállalatok számára.

Amennyiben megvizsgáljuk az euróban számított órabéreket (Labour cost levels, Eurostat), azt tapasztaljuk, hogy míg 2000-ben ez Magyarországon csupán 3,8 euró volt, 2016-ban már 8,3. Hogy áll az Európai Unió? Nos, 16,5-ről közel 26 euróra nőtt az átlagos órabér.

Azért van itt még versenyelőny, bár tény, hogy már nem 4,3-szeres a különbség, "csupán" 3,1-szeres. Ráadásul a régiós országok tekintetében ezen mutató alapján nem is feltétlenül romlott a helyzetünk.


A szlovákokkal való összevetésben például fordult a kocka: az ezredfordulón még a magyar órabér volt a magasabb (közel 50 százalékkal), 2016-ban a szlovák adat 29 százalékkal múlja felül a hazait. Ezen számok alapján már az is érthető, miért döntött úgy sok honfitársunk, hogy új munkahelye helyszínéül az északi szomszédunkat választja.

Arra a kérdésünkre tehát már megkaptuk a hevenyészett választ, hogy valóban zajlik egyfajta bérfelzárkózás, de ez önmagában még nem elég arra, hogy azt mondhassuk, romlik a versenyképességünk. A béremelkedés ugyanis önmagában még nem jelenti azt, hogy rosszabb a helyzetünk. Amennyiben a bérek emelkedésével a munkaerő termelékenysége is nő, úgy ez érdemi kockázatot nem hordoz. Felvetődhet a kérdés, hogy mi van abban az esetben, ha a jelenlegi béremelkedést más tényező húzza.

Általában azt szoktuk felhozni példaként, hogy a kormányzat jelenleg a minimálbér és a garantált bérminimum emelésével kikényszeríti a vállalatokból a bér emelését, amely majd talán húzza magával a hatékonyság, a termelékenység javulását. Ez különösen igaz lehet egy olyan esetben, amikor munkaerőhiány alakul ki. Mindezek fényében érdemes megvizsgálni, hogy vajon a magyar gazdaságban mindenkor tapasztalt bérmozgás mennyiben köszönhető önálló piaci döntéseknek vagy tényleg igaz az, hogy a mostani kormányzati intézkedések miatt emelkedik csak a bér.

A legkézenfekvőbb vizsgálati lehetőségünk az, ha megnézzük, a munkaerőhiány (amely nagyban függ a gazdaság ciklikus helyzetétől) miként mozog együtt a bérekkel. Az általunk kalkulált munkaerőhiány-index megmutatja számunkra, hogy a nemzetgazdaság egészében miként alakul azon vállalatok relatív aránya akik a munkaerőhiányra, mint a növekedésüket korlátozó tényezőre panaszkodnak. Az arányszám azt mutatja meg, hogy jelenleg mennyivel nagyobb a historikus átlagnál a panaszkodók aránya.

Vége az áloméveknek! Nem száguldhatnak úgy a magyar bérek, ahogy eddig


A fenti ábrán is jól látható, a munkaerőhiány és a reálbér meglehetősen szorosan együttmozog. A 2008-as válság előtt ha lassan is de emelkedésnek indult a munkaerőhiány, miközben folyamatosan emelkedtek a reálbérek. Nem meglepő módon a válság megfordította a trendeket. Az is egyértelműen kiderül az ábrából, hogy 2014 vége óta tart egy igen kiemelkedő béremelkedési ciklus, ám akkor még nem beszélhettünk komoly állami beavatkozásról. A piac - érzékelve a munkaerő kezdődő szűkösségét - maga reagált béremelésekkel. Az egyedüli komolyabb eltérés azonban jól észrevehetően 2017-re tehető. A meredeken emelkedő reálbér görbe egy nagyjából stagnáló, talán enyhén emelkedő LSI mutatóval párosul. Az együttmozgás szorossága tehát jelentősen mérséklődött, melyben meghatározó szerepe lehet a minimálbér drasztikus emelésének.

Az tehát nyilvánvaló, hogy a munkaerőhiány és a béremelkedés szorosan együttmozog, így amennyiben pusztán ebből fakadóan (és nem kormányzati intézkedés miatt) emelkednek a dolgozói keresetek, addig várhatóan hosszú távon strukturális problémák nem lépnek fel, működik egyfajta belső automatizmus. Van azonban egy másik fontos aspektus, amit gyakran emlegetnek a bérfelzárkózás fenntarthatósága kapcsán. Ez pedig a termelékenységgel való kapcsolata.

A szakirodalom jellemzően úgy szokta megragadni a dolgot, hogy egy tiszta, a "láthatatlan kéz" vezérelte piacgazdaságban a termelékenység növekedése magával húzza a bérek emelkedését. A következő kérdés tehát, amire választ kellene kapjunk, hogy miként alakult ez a két mutató Magyarországon.

Vége az áloméveknek! Nem száguldhatnak úgy a magyar bérek, ahogy eddig


Egészen a válságig bezárólag meglehetősen egyértelmű a kép: a termelékenység és a reálbér emelkedése kéz a kézben járt egymással. A válság hatására ugyanakkor komoly leépítések következtek, a termelékenység is visszaesett. Érdekes azonban megfigyelni, hogy a termelékenység esetében meglehetősen gyors volt a kilábalás és már 2010-ben visszatért a mutató a válság előtti szintjére. Mindeközben a laza munkaerőpiac, vagyis az elérhető munkaerő bőségessége a reálbéreket sokáig nyomottan tartotta, így komoly olló nyílt a termelékenység és a reálbér között. A 2012 után megindult reálbéremelkedés tehát gyakorlatilag nem másról szólt, mint az olló zárulásáról, vagyis ez esetben nem mondhatjuk azt, hogy ez a folyamat bármiféle aggodalomra okot adna. Sőt azt is tudjuk, hogy mindeközben a termelékenység változatlansága gyakorlatilag a munkaerőpiac rohamos fejlődésének a következménye volt. Emelkedő aktivitás, növekvő foglalkoztatottság, csökkenő munkanélküliség és a válság előtti reálbérszint. Mindez megteremtette a lehetőséget arra, hogy a vállalatok kibocsátásukat ne tőkéből vagy technológiai haladásból, hanem munkaerőből fejlesszék. Mindez ugyanakkor a hatékonyságukat nem növelte, a befektetések ugyanis eközben elmaradtak.

Itt talán szintén érdemes lehet egy nagyon rövid kitérőt tenni és megemlíteni a gazdaságpolitika szerepét. A vállalatok egyrészt valóban úgy gondolhatták, hogy amíg olcsó a munkaerő, addig érdemes ezt felhasználni a növekedés táptalajának. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy számos ágazat, melyek rendkívüli összegeket költöttek, költenek innovációra, technológiai fejlesztésre, tőkefelhalmozásra, ágazati különadókat kaptak a nyakukba. Az első reakció pedig ezeken a területeken a beruházási és K+F költések visszavágása volt. Lényegében tehát a fejlődésre nem nagyon maradt más út, mint a munkaórák növelése (létszámbővítéssel). Az új adópolitikának tehát vélhetően lett egy nem szándékolt ám végülis kedvező eredménye: bezárult a reálbér és a termelékenység közötti olló.

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, 2017-ben a reálbér utolérte a termelékenység trendjét. A minimálbéremelés és munkaerőhiány okozta sokk azonban láthatóan ismét eltérítette egymástól a két mutatót. Ez az eltérés pedig úgy gondolom, hogy a két eshetőség közül a kevésbé fenntartható. Ugyanakkor jól látható, hogy miért nem érdemes talán aggódnunk azon, hogy a bérfelzárkózás tartós károkat okoz a gazdaságban. Közel hét évnyi stagnálás után a termelékenység emelkedésnek indult. A vállalatok tehát egyből reagáltak a megdráguló és szűkössé váló munkaerő helyzetére: beindultak a beruházások. Megnyugodhatunk, a piaci automatizmusok még mindig működnek.


A szerző Virovácz Péter, az ING Bank vezető közgazdásza



(Címlapkép forrása: Kisbenedek Attila / Afp)

Előző cikk  Előző cikk Következő cikk  Következő cikk


F?rum
 
 
×
×
Jogi nyilatkozat
A jelen oldalon található információk és elemzések a szerzők magánvéleményét tükrözik. A jelen oldalon megjelenő írások nem valósítanak meg a 2007. évi CXXXVIII törvény (Bszt.) 4. § (2). bek 8. pontja szerinti befektetési elemzést és a 9. pont szerinti befektetési tanácsadást.

Bármely befektetési döntés meghozatala során az adott befektetés alkalmasságát vagy megfelelőségét csak az adott befektető személyére szabott vizsgálattal lehet megállapítani. Az egyes befektetési döntések előtt éppen ezért tájékozódjon részletesen és több forrásból, szükség esetén konzultáljon személyes befektetési tanácsadójával!

Az előbb írtakra tekintettel az előadás szervezője, az oldal üzemeltetője, szerkesztői, és szerzői valamint előadói kizárják mindennemű felelősségüket az oldalon esetleg megjelenő információra vagy adatra alapított egyes befektetési döntésekből származó bármilyen közvetlen vagy közvetett kárért vagy költségért.
Bővebben...



Friss hírek
20 hír 30 hír 40 hír



hirdetés
 
 
Rovatnavigátor
EZT OLVASTA MÁR?
11
22
33
44
55
0
Prémium