eiffel torony franciaország
Globál

Franciaország élére törhet a muszlimüldözőnek, jogállamtiprónak és nőgyűlölőnek tartott meglepetésember

Francia politikai és média berkekben eluralkodott a pánik. Fél évvel az elnökválasztás előtt több közvéleménykutatás a második fordulóba várja Eric Zemmour konzervatív újságírót, számos politikai sikerkönyv szerzőjét, a rendre televíziós nézettségi rekordokat döntögető elemzőt, akinek markánsan bevándorlásellenes érvelése harminc év lankadatlan struccpolitikájának vet véget. Polgárháború lesz Franciaországban? Szerinte nem lesz, már zajlik. Mi másnak lehetne hívni azt, amikor tanárt fejeznek le, papot késelnek meg, rendőrt köveznek-égetnek, s az ország mind nagyobb területei válnak tiltott zónává a közhatalom számára? Idegengyűlölő volna? Mint mondja: senkivel semmi baja, csak éppen franciaként Franciaországban a – bármilyen bőrszínű, etnikumú – franciákat preferálja. A többiektől pedig elvárná, hogy ők alkalmazkodjanak a francia kultúrához-életvitelhez, ne pedig fordítva. Akármi legyen is a kampány kimenetele, az ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal Zemmour az egészet máris a feje tetejére állította.

Fékevesztett riadalom

Noha hivatalosan még be sem jelentette indulását, Eric Zemmour elnökjelöltségének egyre reálisabb eshetősége ellentmondó reakciók furcsa elegyét hozza: egyszerre próbálják utánozni és ontanak rá szitokszókat. Emmanuel Macron pártjának nagyágyúi szerint ő egy „újfajta vírus”, „állandó téboly”, „a bezárkózás és a fajgyűlölet kalandora”, Dupond-Moretti igazságügy-miniszter egyenesen „Holocaust-tagadónak” hívja (amit külön pikánssá tesz Zemmour zsidó származása). Eközben viszont – mit tesz isten – bevándorlás témában hirtelen mindenki megtáltosodik. A kormány pont most jelenti be, hogy a választásokig tartó fél évben jelentősen csökkenti az Algériába, Marokkóba, Tunéziába kibocsátott vízumokat. A radikálisnak nevezett jobboldalt eddig egymagában uraló Marine Le Pen, aki mindent megtett, hogy pártját a közép felé tolja, sebtében ráeszmél, hogy a Nemzeti Tömörülés (korábban: Nemzeti Front) DNS-ének alapja mégiscsak a bevándorlás megfékezése volna. A mérsékeltként elkönyvelt középjobb, az ún. Republikánusok esetleges jelöltjei is versenyt futnának Zemmourral: Michel Barnier korábbi EU-biztos például nem csupán bevándorlási moratóriumot ígér, de az EU-jog elsőségét is megkérdőjelezné lengyel példára.

S hogy mi a nagy ijedelem oka? Zemmour egyedül van, pártapparátus nélkül, a közmédia folyamatos céltáblája, s egyelőre a választók 59 százaléka kerek-perec elutasítja – mégis van egy komoly szövetségese: a francia mindennapok valósága. A Zemmourt úton-útfélen helyesbítő „fact-checkerek” adatai szerint is évi 200 ezerre tehető a legális bevándorlók száma. Ehhez jönnek az illegálisan bejutók, valamint évente 80-90 ezer alaptalanul menedéket kérő, akiknek 92 százaléka a kiutasítás után is az országban marad. Az egyik legnagyobb közvélemény-kutató intézet igazgatója azt állapította meg, hogy napjainkban a francia újszülöttek közel egy ötöde kap arab-muzulmán keresztnevet. Valéry Giscard d’Estaing korábbi elnök már 1990-ben „migrációs inváziót” emlegetett. Afrika és Európa demográfiai görbéit látva viszont utódja, Nicolas Sarkozy a minap úgy fogalmazott, hogy a valódi migrációs válság még csak ezután jön.

Zemmour szerint a többnyire Afrikából, többnyire iszlám kultúrából érkező tömeges bevándorlással a legnagyobb gond az, hogy Franciaország tőlük nem követelte meg a korábban az idegeneket kulturálisan franciává gyúró „asszimilációt”, s így lassan idegen lojalitású államok alakultak ki az államban. A miniszterelnök alá tartozó France Stratégie elemzőközpont idén nyári jelentése kettős folyamatot azonosít. Az évtizedek óta a bevándorlás fő célpontjait képező városrészekben a fiatal lakosság akár 75 százaléka mára „Európán kívüli eredetű” (a Zemmour által sokat idézett „nagy népességcsere” ott tehát lényegében megtörtént). Egyúttal mind több vidéki kis- és nagyváros kerületeiben is beindult ugyanez a folyamat, s követi a jól kitaposott utat.

Az európai származású lakosokat elűzik: egy középjobbos polgármester, a Republikánusok alelnöke nemrég egyenesen „etnikai tisztogatásról” beszélt.

A maradék, többségében muzulmán lakosra óriási nyomás nehezedik, aki „francia módra” szeretne élni, azt árulónak tekintik. Az óvodákban egyre több gyerek fogja be a fülét, ha zenét hall, az iskolai menzán követelik, hogy rituális módon készített hús legyen (ún. halal), a lányok a szemérmetlennek tartott úszásórákat elkerülendő rendszeresen „otthon felejtik” a fürdőruhájukat, a dzsihádista öldökléseket követően teljes osztályok bojkottálják a tiszteletadást az áldozatoknak. A rendőrség már be sem merészkedik ezekbe a városnegyedekbe, a helybéliek a kábítószerkereskedők és az imámok felügyelete alatt élnek. De a hatás már az iszlamizálódott területeken kívül is érződik: írók, ügyvédek, az Instagramra rosszkor rosszat posztoló tinilányok szorulnak folyamatos rendőri védelemre; főműsoridőben muszlim TV-személyiségek „ezért egy nap még megfizettek” figyelmeztetést vágnak beszélgetőpartnereik fejéhez; s a cégvezetőknek mindinkább aszerint kell sakkozniuk a munkaerővel, hogy női vezető ne kerüljön az ilyesmit nem toleráló alkalmazott mellé – sok esetben női kollegával már a kézfogás is túl nagy kérés.

Zemmour pedig mindezt kérlelhetetlenül a nevén nevezi: itt bizony invázió, területfoglalás és civilizációs háború zajlik.

Hókuszpók horogkereszttel?

Első ránézésre Zemmour igazán könnyű céltábla. Nehéz nem észrevenni, hogy külsőleg a Hupikék törpikék gonosz figurájára hajaz, ráadásul bizonyos kijelentései időnként még legbuzgóbb hívei számára is elképesztően vadul hangzanak. Ellenfelei pedig tesznek róla, hogy ezek a mondatok évek, évtizedek múlva is előjöjjenek újra és újra, természetesen az eredeti gondolatmenetből kiragadva. Mint például, amikor a nácikkal kollaboráló Vichy-rezsim kapcsán Zemmour azt mondja: a francia vereség utáni helyzetben, német megszállás alatt megvolt a maga funkciója – amíg de Gaulle Franciaországot, addig Pétain marsall a franciákat próbálta védeni, beleértve a francia állampolgárságú zsidókat (cserében a külföldi zsidókat viszont átadta a megszállóknak). Ezzel persze egy pillanatig sem „menteni” próbálja e cselekedeteket, hanem a francia állam folyamatos bűnbocsánatért esedezését utasítja el, egyébiránt de Gaulle és Mitterrand mintájára. Az ő olvasatukban ugyanis az állandó önostorozás – hol a gyarmati múlt, hol Vichy miatt – gyengíti a francia nemzetet, és az önfeladás egyik legbiztosabb útja. Lehet ezzel egyet nem érteni, akár kimondottan ízléstelennek találni, de ettől még Zemmour nem lesz „fasiszta”.

Hasonló helyzetbe egyébként számtalan alkalommal belefut. Óriási felháborodást és gúnyolódást váltott ki, amikor azt nyilatkozta, hogy a szülők jobban tennék, ha csemetéiknek francia keresztneveket adnának. Mármint újra: 1993-ig ugyanis ez törvénybe volt foglalva. Ő úgy látja, nem véletlen, hogy a muzulmán közösségekben most sokszor a második-harmadik generáció is inkább visszatér „ősei keresztnevéhez” – ezáltal is egy másféle hovatartozást sulykolva. Ugyanezzel a logikával Nicolas Sarkozy elnöknek is a szemére vetette, hogy Carla Bruni modellel közös lánya az olasz Julia (és nem a Julie) nevet kapta. A Jordan, Bryan, Kevin, Jennifer nevek terjedésében pedig az amerikai kulturális befolyás túltengését látja. Antifeminizmusát is gyakran a szemére vetik Zemmournak, s tény, hogy első könyvei egyikében a nyugati társadalmak „elnőiesedését”, s a nemek közötti szerepek elmosódását kritizálja. Ugyanakkor nem téved nagyot, amikor azt mondja, hogy jelenleg – egyik oldalon az ilyen-olyan gender-érzékenységek kímélése címén a nőket „vaginával rendelkező személyekként” emlegető, Amerikából érkező „woke” nyomás, a másikon az iszlamizált francia területeken a szoknyát a prostitúcióval azonosító (viselőjét ekként is kezelő) szemlélet harapófogójában –

a francia hölgyek számára messze nem az ő szimpla régimódisága jelenti a legnagyobb kihívást.

A bíróság egyébként két ízben elítélte faji gyűlölködésre, diszkriminációra való felbujtás vádjával. Első esetben azt próbálta elmagyarázni egy TV-műsorban, hogy a rendőrség nem véletlenül igazoltat gyakrabban feketéket és arabokat, hanem azért, mert tudják, hogy közülük kerül ki a kábítószerkereskedők java (ezt egyébként a bűnügyi statisztika alátámasztotta). Másodszor amellett érvelt, hogy a muzulmán vallású franciáknak választaniuk kell Franciaország és az iszlám között (lévén, hogy az iszlám a puszta hiten túlmutató politikai-jogi rendszer, ami óhatatlanul konfliktusba kerül a Köztársaság törvényeivel). Ezzel egyébként nem mondott mást, mint ami a jobbközép UDF és a gaullista utódpárt RPR hivatalos álláspontja volt 1990-ben: nevezetesen, hogy „az iszlám a Köztársasággal összeegyeztethetetlen”. Nyilván ők sem úgy értették, hogy muzulmán hittel nem lehet valaki francia állampolgár, mindössze azt mondták – amit Zemmour is –, hogy a hiten túlmutató politikai-jogi elemeket el kell hagyni hozzá. A folyamatos bírósági hercehurcák egyébként Zemmour szerint jól illusztrálják saját, a jogállamiság kifordulására vonatkozó tételét. Nevezetesen, hogy Montesquieu nyomán a francia alkotmányos rend hagyományosan „a törvény száját” látta a bírói ágban, ám ez az utóbbi időben emancipálódott, gyakran saját ideológiája alapján önálló agendát követ. Ködös jogi kategóriákra hivatkozva a szólás- és véleményszabadságot korlátozza, sőt – mint a 2017-es elnökválasztási kampányban – egy-egy jól időzített eljárásindítással akár a demokratikus folyamatokba közvetlenül is beavatkozhat.

Maraton, banánhéjakon

Mindezekből nyilvánvaló, hogy Zemmour számára a kampány nem volna/lesz egy sétagalopp. Ráadásul eleve nem egy kalkuláló, politikus típus, márpedig most saját ideológiai táborában is sokak lábára tapos. Régóta dédelgetett álma a „jobboldalak egyesülése” mind a Republikánusok közt, mind a Nemzeti Tömörülésben komoly zavart okoz. Egyelőre kérdés, hogy kikkel – milyen szakemberekkel, politikusokkal – tudná körülvenni magát, miként tudna felépíteni és végigvinni egy kampányt. Mindenki tart Zemmour vitázó tehetségétől (közismerten briliánsan érvel, s rendszerint történelmi utalások és irodalmi idézetek tucatjaival támasztja alá eszmefuttatásait), ugyanakkor vele szemben volna a legkönnyebb mozgósítani a „szélsőjobbot” elszigetelni hivatott úgymond „köztársasági frontot”. Még akkor is, ha a legtapasztaltabb elemzők és politikusok tudják:

mondandója egy hajszálnyival sem „radikálisabb”, mint a gaullista párt volt hagyományosan.

Az „új korban”, „új helyzetben” azonban ez már sokak számára egyenesen elfogadhatatlan. Nem véletlen, hogy Zemmour fő üzenete épp az „új kor – új helyzet” elutasítása. Mint mondja: Franciaország Franciaországként megőrzése a feladat.

Az egyik friss közvélemény-kutatás 17%-ra tette Zemmour támogatottságát, így hajszállal, de ő csúszna be a második fordulóba Macronnal szemben megmérettetni magát. Izgalmasabb azonban, hogy ugyanez a felmérés kihozta: a francia lakosság 61%-a szerint a „nagy népességcsere” be fog következni (s a maradék 39% sem feltétlenül tagadja, hogy van ilyen folyamat, egy részük csupán reménykedik benne, hogy valaki valahogyan megállítja majd). S hogy akkor mégis mi a legnagyobb akadály Zemmour előtt? A félelem. Nem tőle – azt ugyanis senki nem feltételezi komolyan, hogy elnökként ő az alkotmányos rendre bármi veszélyt jelentene; épp ellenkezőleg. A gond az, hogy róla pontosan tudják: valóban megpróbálna érvényt szerezni a törvényeknek.

Márpedig a mostanra eluralkodott állapotok közepette ez bizony széleskörű zavargásokhoz, az öntörvényűen működő külvárosok fegyveres lázadásához vezethetne.

Mikrofonok nélkül, egymás között az újságírók, politikusok, elemzők társalgásaiban évek óta előjön a kérdés: vajon érdemes-e bevállalni ilyen következményeket a Köztársaság megmentéséért? Egyáltalán: lehetséges-e még? Zemmour új könyvében részletesen leírja Macronnal folytatott telefonbeszélgetését, amikor a gáláns elnöki hívás – az írót ugyanis előtte épp sokadszorra támadták meg fényes nappal az utcán – azonnal a lényegről folytatott parázs eszmecserébe csapott át. Oda-vissza peregtek a jól bejáratott érvek, míg egyszer csak Macron így szólt:

ha azt mondanám, amit Ön, abba beleroppanna az ország.

Könnyen lehet. Ám elődje, François Hollande szerint a jelen folyamatok vége mindenképp Franciaország „felosztása” lesz, és saját korábbi belügyminisztere is a különböző közösségek „egymással szemtől-szembe kerülését” jósolta meg. A szocialista párt főtitkára „fordított gyarmatosításról” beszélt, Macron egyik tanácsadója, Jean-Pierre Chevènement baloldali volt belügyminiszter szerint pedig már most „csendes polgárháború” folyik. Zemmour kíméletlen logikával ugyanebből indul ki:

a konfrontáció elkerülhetetlen, a kérdés az csupán, hogy mikor kerül sor rá.

Ma, amikor még a központi államhatalom jobbára működik, s a fennmaradáshoz szükséges döntéseket a lehető legkisebb veszteség mellett végig tudná vinni? Vagy később, amikor a rohamosan változó erőviszonyok miatt már egy egészen más intenzitású – és kétes kimenetelű – küzdelemmel kell számolni?

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

Bálna budapest
mikulás rali karácsony getty stock
ausztria lezaras koronavirus
orban-salvini-morawiecki-europai-parlament-frakcio-szelsojobboldal
Unios tamogatasok jogallamisagi rendelet felfuggesztes Magyarorszag Europai Bizottsag Orban Viktor Ursula von der Leyen Morgan Stanley

Holdblog Fejlődő országok

Az amerikai részvénypiac meneteléséről naponta értesülhet az olvasó, ha máshogy nem is, de egyedi részvénysztorik...

Ingyenes online előadás
Könnyebb, mint gondolnád.
Online előadás
Hosszú távú befektetési módszerek, portfólióépítés.
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Kiadó raktárak és logisztikai központok

A legmodernebb ipari és logisztikai központok kínálata egy helyen

Infostart.hu

Back-office munkatárs

Back-office munkatárs
2021. december 9.
Agrárszektor Konferencia 2021
2021. december 2.
Waberer's - Első kézből a jövő stratégiája
koronavirus uj varian omikron kotelezo oltas