vosztok 2018
Globál

Folyamatosan nő a feszültség, egyre keményebbek egymással a nagyhatalmak - De mit akarnak a világ valódi urai?

Huszák Dániel
2014 alighanem egyfajta törésvonalat jelent a nemzetközi diplomáciában. Miközben a Vasfüggöny leomlása után békülékeny, együttműködésre nyitott stílus jellemezte a világ nagyhatalmainak kommunikációját, a Krím annexiója után meredeken romlani kezdett a viszony Amerika és Oroszország közt. Aztán 2017-ben jött Donald Trump elnök és tett arról is, hogy a Kína és Amerika közti óvatos rivalizációt is kifejezetten konfrontatív, barátságtalan kommunikáció váltsa fel. A nagyhatalmak ma már szinte havonta dobálják egymásra a gazdasági szankciókat, kisebb kiberháborút folytatnak egymás ellen az interneten, illetve nyíltan beszélnek az egymással kapcsolatos bizalmatlanságról, egy-egy extrémebb esetben pedig a nyílt háború lehetősége is felmerül, mint elkerülendő kimenetel. Az igazság az, hogy a világ három katonai és politikai nagyhatalma - az Egyesült Államok, Kína és Oroszország -, mindig is egymással sok szempontból ütköző érdekek mentén működött, elsősorban az változott most meg, hogy ezt most már nyíltan felvállalják, ahelyett, hogy az együttműködés és együttélés lehetőségét keresnék egymással. De mit is akarnak ezek a nagyhatalmak egymástól? Nézzük.

Kína

Kína elképesztő növekedésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Az ázsiai ország már nem csupán a világ legnépesebbje, de ők a világ legnagyobb iparával rendelkező országa, övék a legnagyobb hadsereg, amely technológiai szempontból is jelentős ugráson megy éppen át. 2028-ra várhatóan a kínai lesz a legnagyobb gazdaság, a kínai techszektor pedig 2035-re válhat globálisan dominánssá. Egyes vélekedések szerint a koronavírus-pandémia is Kína előnyére válhat, hiszen közel sem viselte meg annyira a kínai gazdaságot a járvány a drákói, már-már embertelen lezárásoknak köszönhetően, mint például a világ legsúlyosabb járvány-kitörésével küzdő Egyesült Államokat.

Az elképesztően gyorsan növekvő Kína természetesen kimondva-kimondatlanul igyekszik geopolitikailag is domináns szereplővé válni, ami a sokáig abszolút uralkodó Egyesült Államok szemében csöppet sem kívánatos kimenetel.

Sokáig e cél egyik elsődleges eszköze az Övezet és Út program volt, egy 3000 milliárd dolláros keretösszegű, infrastruktúra-fejlesztési program, mellyel Kína a Távol-Keletet akarta összekötni Nyugat-Európával és Északkelet-Afrikával. Részben az amerikai lobbi, részben a pandémia, részben pedig az adósságcsapdába került országok elrettentő példája miatt azonban az elmúlt években csökkent a programban való részvételi hajlandóság a nemzetközi szereplők részéről. Ettől függetlenül Kína számos feltörekvő országot vont már most a befolyási övezetébe vont az Övezet- és út programnak köszönhetően, különösen Dél- és Közép-Ázsiában, a Közel-Keleten, illetve Afrikában.

bri
Az Övezet és út program főbb csapásvonalai. Forrás: Wikimedia Commons

Kína természetesen nem csupán gazdasági téren igyekszik növelni befolyását, hanem növelni próbálják a Kínai Kommunista Párt közvetlen irányítása alatt álló területek mennyiségét is. Ehhez első lépésben felszámolták az „egy ország, két rendszer” égisze alatt de facto önálló politikai berendezkedéssel működő Hongkong és Makaó önállóságát is. Ezen kívül Kína magának követeli az egyszerre olajban gazdag és nemzetközi kereskedelem szempontjából megkerülhetetlen Dél-kínai-tenger jelentős részét is. Ott van még ugye a chipgyártásban és technológiai vívmányokban jelentős szereplőnek számító Kínai Köztársaság – vagyis Tajvan - kérdése is. Amerika katonai vezetése arra számít, hogy Kína az évtized második felében megtámadja a de facto önálló országként működő, önálló haderővel rendelkező szigetcsoportot. Más biztonságpolitikai elemzők inkább puha befolyásszerzésre számítanak, de aligha kerülhető el közvetlen katonai ellencsapás nélkül Amerika részéről, hogy Tajvan „újraegyesüljön” a kínai anyaországgal. Mindemellett Kínának határvitái is vannak az Egyesült Államokkal egyre szorosabban együttműködő Indiával, a Himalája egyes részei feletti fennhatóság kapcsán.

Egyes országok területi követelései a Dél-kínai-tengeren. Fotó: Voice of America via Commons

Kína persze ezeket a területeket már most is a sajátjaként kezeli, így a Tajvannal, Dél-kínai-tengerrel kapcsolatos vitákat Peking mind a kínai belpolitikába való beavatkozásnak tartja. Ettől függetlenül az Egyesült Államok, illetve a térségbeli országok, mint a Fülöp-szigetek, Japán, Vietnam, India vagy Dél-Korea, egyelőre hallani sem akarnak arról, hogy Kína még nagyobb területet szakítson ki magának a térségből, hiszen félnek, hogy ez precedenst teremthet más, történelmi területi követelések számára, illetve visszavetheti a kereskedelmi forgalmat a régióban.

Összefoglalva tehát Kína jelenleg arra törekszik, hogy

  • gazdasági dominanciát alakítson ki Ázsiában, a Közel-Keleten és Afrikában,
  • közvetlenül az ellenőrzése alá vonja a Dél-kínai-tengert és Tajvant,
  • hosszabb távon átvegye az Egyesült Államoktól a globális vezető szerepet politikai, katonai, gazdasági és kulturális téren.

Oroszország

2014 február-márciusában Oroszország váratlanul annektálta a Krímet, miközben Ukrajna teljesen destabilizálódott az Euromajdan-krízis után, 2015 szeptemberében pedig nyíltan beavatkozott a szíriai polgárháborúba az Asszad-kormány oldalán. Közben számos instabil országban jelentek meg orosz zsoldosok, hogy megágyazzanak a Vlagyimir Putyin elnökhöz közelálló oligarchák régiós üzleti ambícióinak, illetve Oroszország hackerei beavatkoztak egyes vádak szerint a 2016-os amerikai elnökválasztásba és más, nyugati országok választásaiba is.

Mindezen események egyértelmű üzenetet jelentettek a világnak a Putyin-kormány részéről: a Vasfüggöny leomlása után Oroszország visszatért a geopolitikai porondra és újra bontogatja szárnyait, mint politikai és katonai nagyhatalom.

A nemzetközi közösség – élen az Amerikai Egyesült Államokkal és az Európai Unió nyugati országaival -, gyorsan egyértelművé tette, hogy nem kívánják Oroszországot ilyen szerepben viszontlátni: súlyos szankciós adok-kapok vette kezdetét, ami lenullázta az orosz gazdaság növekedését. Miközben a 2008-2009-es válság utáni években az orosz GDP konzisztensen 4% körüli éves növekedést produkált, 2014-ben 2%-os recesszióban voltak és azóta is nagyjából stagnál az orosz gazdaság növekedése.

Túlzás lenne azt mondani, hogy ezek a szankciók térdre kényszerítették akár a Putyin-kormányt, akár az orosz gazdaságot, annyit viszont talán elért velük a Nyugat, hogy Oroszország mind gazdaságilag, mind politikailag újra inkább befelé fordult. A Putyin-kormány céljává vált, hogy önellátóvá tegye Oroszországot olyan mezőgazdasági és technológiai cikkek terén, melyet korábban az EU-ból importáltak, ez többé-kevésbé sikerült is.

Ezen kívül Oroszország ismét ódzkodni kezdett a szíriai háborúhoz vagy a krími annexióhoz hasonló nyílt intervenció végrehajtásától, helyettük inkább a fent is említett zsoldosokat kezdték el használni, hogy Moszkva politikai érdekeit képviseljék olyan instabil országokban, mint Líbia, Közép-Afrika, Szudán, Venezuela vagy éppen Ukrajna.

Ilyen környezetben Oroszország most már politikai expanzió helyett inkább azért küzd, hogy az érdekszférájában tartsa azokat az országokat, amelyek a volt kommunista tömböt alkották és még nem csatlakoztak a NATO-hoz vagy az EU-hoz. Ilyen a mostani ellenséges viszony ellenére Ukrajna, hiszen a Kreml egyértelművé tette, hogy nem hagyja a szomszédos országot csatlakozni a nyugati szövetségi rendszerekhez. Hasonló helyzetben van Fehéroroszország, ahol Aljakszandr Lukasenka elnök 1994 óta tartó rezsimje egyre instabilabb a belpolitikai ellenzék és a külföldi szankciók miatt. De orosz békefenntartók jelentek meg a vesztes háború után Örményországban is, illetve Kirgizisztánban idén, hogy elkerüljék ezeknek az országoknak a destabilizációját.

Moszkva egyértelműen arra számít, hogy ha ezek az oroszbarát országok destabilizálódnak, egy olyan vezetés kerül a mostaniak helyére, amely Ukrajnához hasonlóan inkább szakít Moszkvával és a nyugati szövetségi rendszerekbe próbál integrálódni.

Érdemes arról is pár szót ejteni, hogy Oroszország jelentős területi igénnyel rendelkezik az Északi-sarkkörön: összesen 1,2 millió négyzetkilométernyi kontinentális talapzatot követelnek magukat a jelentős kiaknázatlan energiahordozókkal rendelkező térségben. Az orosz követelés 2001-es, tehát nem éppen újdonság, de az elmúlt években jelentős mennyiségű hadianyagot csoportosított a térségbe Moszkva, hogy érvényt szerezzen akaratának.

Russian_arctic_claim
Oroszország határa és területi követelései (szürkével) az északi sarkkörön belül. Forrás: Commons

Végül pedig érdemes egy szót ejteni arról, hogy Oroszország gazdaságilag kevésbé szignifikáns szereplő, egyedül az energiahordozók piacán számítanak dominánsnak, de összességében annak ellenére, hogy a világ legnagyobb országa, GDP-t tekintve a 11.-ek, Dél-Korea és Brazília között. Katonailag viszont Oroszország szignifikáns erővel bír: Oroszország rendelkezik a világ második legütőképesebb hadseregével (megelőzve még Kínát is), illetve ők a világ második legnagyobb fegyver-exportőre is, az Egyesült Államok után.

Összefoglalva tehát Oroszország:

  • komoly geopolitikai ambíciókkal rendelkezett egészen a 2010-es évek közepéig, a szankciós nyomás miatt viszont inkább az önellátás kiépítése vált nemzetbiztonsági prioritássá,
  • meg akarja őrizni politikai befolyását azok fölött a volt kommunista érdekszférába tartozó országok fölött, amelyek még nem csatlakoztak a nyugati szövetségi rendszerekhez,
  • a jelentős gazdasági elmaradás ellenére még mindig a világ második legütőképesebb hadseregével rendelkező katonai nagyhatalma, ami reális veszélyt jelenthet a politikai széljárás változása esetén az Egyesült Államok érdekszférájába tartozó országokra.

Amerikai Egyesült Államok

Számos elmélet kering arról, hogy „mit akar az Egyesült Államok” a világtól, miért váltott a világ domináns katonai és gazdasági nagyhatalma a rivális nagyhatalmakkal szembeni, sokkal konfrontatívabb retorikára. Erre a kérdésre jóval nehezebb választ adni, mint Kína, illetve Oroszország esetén, hiszen Amerikában nincs egy régóta regnáló, központi hatalmai szervezet, amely egy évtizedeken átívelő terv mentén, egy irányba viszi az országot, mint Oroszország esetén a Putyin-kormány vagy Kínában Hszi Csinping és a Kínai Kommunista Párt. Amerikában inkább számos, gyakran ellentétes célokkal rendelkező gazdasági és politikai érdekkör látható, akik nem riadnak vissza attól, hogy egymással is versengjenek. Ilyen akár a Republikánus Párt és a Demokrata Párt ellentéte, az őket támogató befolyásos üzleti érdekkörök, a politikailag is aktív óriásvállalatok, illetve az amerikai belpolitikára ma már igencsak jelentős hatást gyakorló médiakonglomerátumok is.

Mindezek ellenére elmondható, hogy részben a 2014-16-os orosz katonai aktivitás, részben Kína extrémgyors gazdasági expanziója miatt

az Egyesült Államok politikai és gazdasági elitje rájött, hogy az abszolút, globális hegemónia, melyet katonai, gazdasági, politikai és kulturális téren élveztek egészen a Vasfüggöny leomlása óta, veszélybe került.

Emiatt pedig kezdve a Trump-kormánnyal, majd folytatva a Biden-kormánnyal az Egyesült Államok jóval konfrontatívabb lett mind Oroszországgal, mind pedig Kínával szemben (igaz – egyes vélekedések szerint Trump kezét Oroszországgal szemben inkább a kétpárti egyetértéssel szankcionáló Kongresszus kötötte meg).

A két elnök közt markáns különbség, hogy míg Trump Amerika hagyományos szövetségeseivel, például a nyugat-európai országokkal szintén barátságtalanabb hangnemet ütött meg – például vámok kivetésével, Biden elnök igyekszik inkább együttműködő intézkedéseket hozni. Az „igyekszik” szó használata azért is helytálló, mert a Biden-kormány legnagyobb botrányai épp a szövetséges országokkal való nézeteltérésekhez köthető, mint például a Franciaország számára igencsak hátrányos AUKUS tengeralattjáró-deal, vagy az afgán kormány cserbenhagyása.

Ettől függetlenül az is látszik, hogy a Biden-kormány igyekszik szorosabbra fűzni a viszonyt Kínával szemben Amerika ázsiai szövetségeseivel, mint Dél-Korea vagy Japán, illetve próbálnak együttműködést kialakítani olyan, korábban kifejezetten hűvös viszonyt mutató országokkal, mint például Vietnam. Ezen kívül a Biden-kormány eltörölte a Trump által kivetett, EU-val szemben kivetett büntetőtarifákat is, illetve nyíltan támogatásukról biztosították az olyan, Amerika-riválisok által veszélyeztetett országokat, térségeket is, mint Ukrajna vagy Tajvan.

Természetesen sem a Trump, sem pedig a Biden-kormány nem riad vissza attól, hogy szankciókkal „pofozza” geopolitikai riválisait. A Trump-kormány ideje alatt a Kongresszus Oroszországot büntette keményen a választásokba való állítólagos beavatkozás miatt, míg maga az elnök Kínával kezdett tarifaháborút. Joe Biden pedig Hongkong bedarálására, illetve az ujgurokkal szembeni súlyos diszkrimináció miatt büntette Kínát, illetve egyértelművé tette, hogy megvédené Tajvant egy kínai agresszióval szemben.

Emellett természetesen megfigyelhető az is, hogy

az elmúlt években igencsak megnövekedett az olyan hadgyakorlatok, csapatmozgások, katonai logisztikai intézkedések száma, melyek célja kifejezetten az orosz és kínai harci cselekmények elrettentése.

Rendszeresek az amerikai gyakorlatok most már Ukrajna körül, a balti térségben, a Dél-kínai-tenger körzetében, Skandináviában, az Északi-sarkkörön és Alaszkában.

A_Map_of_US_Military_Bases
Amerikai katonai jelenlét a világon, egy 2017-es térkép szerint. Négy év alatt természetesen sokat változott az Egyesült Államok katonai aktivitása (pl. kivonultak Afganisztánból, de megjelentek Tajvanban), de jól mutatja a térkép Amerika globális szerepvállalásának dinamikáját. Forrás: Commons

Összességében tehát, az Egyesült Államok (a jelenlegi kormány alatt legalábbis):

  • próbálja fenntartani pozícióját, mint a világ domináns katonai, politikai és kulturális hatalma,
  • e célok elérése végett a meglévő szövetségi rendszerek megerősítése mellett új partnereket próbál magának találni,
  • rendszeres hadgyakorlatokat tart egy potenciális orosz vagy kínai agresszió elrettentése végett,
  • asszertívan használja gazdasági hatalmát, hogy riválisait visszaszorítsa.

Végül, de nem utolsósorban érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Államok konfrontatív politikája könnyen vezethet oda, hogy a következő évtizedekben szorosabbra fűzi a viszonyt a két geopolitikai rivális, vagyis Oroszország és Kína, ez több szempontból is nehéz helyzetbe hozná a világ jelenleg még domináns nagyhatalmát. Persze Oroszország és Kína közt is akadnak kisebb politikai, területi és gazdasági konfliktusok, de ezek közel sem tűnnek olyan szignifikánsnak, mint amilyen az Egyesült Államok egyre növekvő nyomásának ellensúlyozása lenne:

Címlapkép: Vadim Savitsky\TASS via Getty Images

kórház hospital korhaz
Gazdaságos olimpia? A franciák már most dupla költségektől félnek
new york_getty_stock
tél áram elektromos vezeték getty stock energia
Kiakadtak a britek a kormány Brexit-húzásán
forint bankjegy
2021. december 9.
Agrárszektor Konferencia 2021
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Eladó új építésű lakások

Válogass több ezer új lakóparki lakás közül Budán, Pesten, az agglomerációban, vagy vidéken.

Infostart.hu
Díjmentes online előadás
Legális adóelkerülés, TBSZ, NYESZ számlák.
Online előadás
Mik a fontos szintek, formációk, indikátorok, amelyek befolyásolják az árfolyamot?
koronavirus