A fától az erdőt: a nemzetközi rend a feje tetejére áll az ukrán háború paravánja mögött

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Az orrunk hegyén túl

Az ukrajnai háború kitörésének első évfordulóján a francia közszolgálati rádió meghívta Dominique de Villepin korábbi külügyminisztert, aki húsz évvel ezelőtt az iraki invázióval szembeni határozott kiállásával írta be magát a nemzetközi kapcsolatok kollektív emlékezetébe. A riporter remegő, érzelemtől túlfűtött hangon kérdezte: „Milyen új felismerésre mutatott rá az elmúlt esztendő? Az ukrán nép lenyűgöző ellenállására? A világ második legjobbjának mondott orosz hadsereg győzni képtelenségére? Európa ébredésére? Mi az, ami leginkább megfogta Önt ebben?”. A veterán diplomata egy másodperc töredékéig tartó szemforgatás után higgadtan válaszolt:

Az, hogy a helyzet egészének átlátása milyen nehezen megy”.

Majd előzékenyen kifejtette: „Miközben magunkra és a csatatérre figyelünk, hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy mi zajlik a világ többi részében, ami pedig nagy hatással lesz a konfliktus folytatására, és főleg nagyon nagy hatással a nemzetközi rendre”.

Merthogy az ukrajnai konfliktus legnagyobb horderejű és legkijózanítóbb tanulsága valójában az, hogy a világ nagyobbik felére a Nyugat immár nem számíthat.

Mint Villepin mondja: „A világ egy jó része Oroszország mellett áll. Több ez, mint szimpla semlegesség, mert a széles körben elterjedt Nyugat-ellenesség táplálja”.  Az óceán túlpartján hasonlóképpen látja ezt Angela Stent, a Georgetown Egyetem Oroszországgal foglalkozó kutatóközpontjának korábbi igazgatója, aki „Putyin világa” című 2019-es könyvének idén februári, aktualizált kiadásában hangsúlyosan kitér erre a pontra: „Putyin helyesen mérte fel, hogy a Nyugaton kívüli világ nem fogja elítélni és nem vet majd ki rá szankciókat. A háború kitörésének napján Biden elnök azt mondta, hogy a Nyugat pária államot csinál majd Oroszországból a nemzetközi porondon – ám a világ jó részének szemében az ukrajnai háborútól még nem lett Putyin pária”. Stent ennek illusztrálásaként az Oroszországot – minden konkrét következmény nélkül – elítélő ENSZ-határozatok megszavazását említi. Ezek átmentek ugyan, ám az ellenzők vagy tartózkodók összesen a világ lakosságának több mint felét teszik ki.

Az ECFR (European Council on Foreign Relations) kutatóműhely idén februári, közvélemény-kutatásokra épülő elemzésének az „Egységes Nyugat, a többiektől elszakadva” címet adta. Szerzői az ukrajnai háború kívánatosnak talált kimenetelét és Oroszország megítélését illetően „széles szakadékról” beszélnek a Nyugat és a világ többi része (az adott felmérés esetében: Kína, India, Törökország) között. Hasonlóan éles választóvonal mutatkozik a „demokráciák kontra autokráciák” narratíva iránti fogékonyságra vonatkozóan, illetve a tekintetben, hogy vajon egy újfajta kétpólusúság (a nyugatiak szerint) vagy számos hatalmi súlypontra való töredezés (a többiek szemében) jellemzi majd a jövőbeni világrendet. Az ECFR konklúziói egybecsengtek az előző hónapokban készült felmérésekkel, s csak megerősítették mindazt, amit a nemzetközi politika folyamatai és epizódjai egyébként is üzentek.

Intő jelek

A már említett, egymást követő ENSZ-szavazások minden alkalommal nagyjából ugyanazt a képet adták az elmúlt több mint egy év során: a „kollektív Nyugat” összefog, a „Globális Dél” országai viszont – bár nem helyeslik az orosz inváziót – az ahhoz vezető okok és a rá adott válasz kapcsán nem osztják a nyugati olvasatot. Korántsem véletlen, hogy ezzel egyidejűleg a BRICS népszerűsége még inkább felfutott. Az öt legjelentősebb „fejlődő” gazdaságot – Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és Dél-Afrikát – tömörítő laza társuláshoz, melynek első csúcstalálkozója 2009-ben volt, immár sorban állnak a csatlakozni vágyók (köztük Törökország, Irán, Argentína, Szaúd-Arábia, Indonézia, Egyiptom). Közben egyre ambiciózusabb tartalommal töltik meg a résztvevő országok: Moszkva tavaly decemberben BRICS-partnerei rendelkezésére bocsátott orosz műholdfelvételeket, az ukrán háború kitörésének évfordulóján Pretoria, Peking és Moszkva közös hadgyakorlatot rendezett, s a BRICS-országok jelenleg a dollárról való mind teljesebb leszakadás érdekében közös valuta bevezetésén törik a fejüket.

Ezalatt a világ húsz legnagyobb gazdaságát – nyugatiakat és többieket egyaránt – magában foglaló G20-ak találkozói sorra kudarcba, félkudarcba fulladnak. A Nyugat az ukrán kérdést persze mindig a napirend legtetejére tenné – a többiek azonban ezzel nem feltétlenül értenek egyet, a résztvevők fele továbbra sem hajlandó csatlakozni a szankciókhoz, amiket a Nyugat egyoldalúan életbe léptetett, s páran nyíltan is kifogásolják az erre irányuló nyomásgyakorlást. A nyugati fölény és befolyás visszaszorulását jól szemléltette az is, hogy Szaúd-Arábia és Irán békülését nemrég Peking hozta tető alá. Nem véletlen, hogy orosz és kínai vezetők az utóbbi időben a nyugati „hegemóniának” véget vető „többpólusúságot” emlegetik úton-útfélen. S ez felettébb lelkes fogadtatásra talál a „Globális Délen”.

Fáziskésés

A többpólusúságot mint geopolitikai hívószót-rendezőelvet korábban is hallhattuk már – a kilencvenes években. Ekkor azonban nem külső kihívók Nyugat-ellenes csatakiáltása volt, épp ellenkezőleg. Szakértők egy része – s a francia diplomácia egésze – igyekezett figyelmeztetni, hogy a hidegháború győzteseként a világrendet uraló Nyugat politikáit bölcs volna a jövőben elkerülhetetlen multipolaritást szem előtt tartva alakítani. Nem, a történelemnek nincs vége – mondták – s a geopolitikai vetélkedés nem kerül egyhamar a történelem süllyesztőjébe.

A nyugati fölényen alapuló egypólusúság – Oroszország már, Kína még nem volt elég erős hozzá, hogy ezt megkérdőjelezze – csupán zárójel.

S hogy a Nyugat, benne Európa mit tehetne? Akkortájt meglehetősen magányos szólamként erre a válasz az volt, hogy gyökeresen mást, mint amit tesz. Egyrészt fenntarthatná, megerősíthetné stratégiai önállóságának alapjait: csökkenthetné függőségeit, gazdasági-kereskedelmi sebezhetőségeit. Másrészt nem hagyná, hogy elhatalmasodjon rajta a hübrisz: nem igyekezne a világ többi részét erőpozícióból – ellenérzések tömkelegét keltve – a maga képére és szája íze szerint alakítani.

Ehhez képest most, negyedszázaddal később, a Nyugat fejvesztve próbálja a globalista ideológia oltárán feláldozott önállósági ütőkártyáit visszaszerezni-visszatelepíteni. S még egy olyan tiszta agressziós helyzet kapcsán, mint Ukrajna orosz megtámadása is kénytelen elviselni, hogy saját, nem is olyan sokkal korábbi – koszovói, iraki – akcióit az orra alá dörgölik. Mert aminek meg kellett történnie, az időközben megtörtént. Charles Kupchan, „Senki világa – a Nyugat, a felemelkedő Többiek és a soron következő globális fordulat” című könyvében tíz évvel ezelőtt megállapította: „A globális erőviszonyok a nem-nyugati újonnan érkezők javára mozdulnak el – ezek pedig nem kisebb változatait jelentik az egyirányú globális egyformaság útján, hanem a modernitás nyugati modelljének hiteles alternatíváit kínálják”. Az ukrán háborúra adott nemzetközi reakció e tekintetben egyszerre szemfelnyitó helyzetkép és kései vészriadó.

Egy dolog ugyanis, s ma már evidenciaként szerepel minden stratégiai dokumentumban, a nagyhatalmi vetélkedés feltámadása. Az Európai Unió egyesült államokbeli nagykövete, Stavros Lambrinidis, azonban tavaly október végén egy ehhez kapcsolódó másik jelenségre hívta fel a figyelmet. Mint mondta: a jófiúkat ismerjük, ők velünk vannak, s a velünk szembenálló rosszfiúkat is könnyű beazonosítani. Az értékek és narratívák csatája azonban nem ezek között, hanem a ma még egyik irányban sem elkötelezett több mint száz ország körében – Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában – fog majd eldőlni. A legfontosabb feladat tehát őket megszólítani és meggyőzni. Az érvelés világos, a konklúzió kerek. Kérdés azonban, hogy a Nyugat nem késett-e el vele, mekkora a maradék mozgástere, s hogy az ukrán konfliktus vajon bizonyosan a legjobb apropó-e a globális hovatartozási játszma dűlőre viteléhez.

Korlátok és szemellenzők

A világ többi részében eleve kételyekkel fogadják a Nyugat által erőltetett értelmezési keretet. A demokráciák és autokráciák viadaláról szóló narratíva több sebből is vérzik a szemükben. Ukrajna kapcsán a fejlődő világ demokráciái, mint India, Brazília, Dél-Afrika, Indonézia vagy Mexikó láthatóan közelebb állnak az autoriternek címkézett blokkhoz, mint a nyugati „gazdagokhoz”. Sokféleségük és nézetkülönbségeik dacára összeköti őket a Nyugattal szembeni igen erős szkepticizmusuk. Számukra a képmutatás netovábbja, amikor a Nyugat „a szabályokon alapuló nemzetközi rend” védelmére szólít, s ennek jegyében tőlük is elvárná a szankcióihoz való csatlakozást és a vele járó gazdasági áldozatokat. Újra és újra előkerül a „kettős mérce” vádja, melynek Amerika 2003-as iraki inváziója az iskolapéldája. A nyugati jólgondolkodók ezt „whataboutism”-nak (egy másik ügy figyelemelterelő célzatú felemlegetésének) bélyegezve lenézőn félreseperhetik – ettől még meglévő, széleskörű és mélyen gyökerező igazságtalanság-érzésből táplálkozik. Amire azután a Kreml retorikája persze előszeretettel épít is.

Éppilyen termékeny talajra hull Moszkvának az a tétele, miszerint a Nyugat célja általában, s most Ukrajna kapcsán különösen, saját hegemón helyzetének megőrzése.

A „Globális Dél” országai pontosan ezt látják igazolva abban is, ahogy a nyugatiak saját olvasatukat próbálják mindenkire rákényszeríteni. Erősen nehezményezik például, ahogy a különböző nemzetközi megbeszéléseket Ukrajna jelszavával mintegy túszul ejtik. Hol nyomásgyakorlással próbálják elérni, hogy erre vagy arra a fórumra az orosz képviselőt ne hívják meg, vagy ha már meghívják, akkor legalább ne fényképezkedjen vele senki. Hol csoportos kivonulásokkal tiltakoznak az orosz fél jelenléte ellen – s közben sem a vendéglátó országra, sem a többi résztvevőre nincsenek tekintettel. Mindezt annál is inkább zokon veszik a többiek, mivel az ukrajnai konfliktus az ő szemükben alapvetően európai belügy. Számukra igencsak visszás, hogy a Nyugat ennyi időt, energiát, pénzt fordít rá, míg az őket érintő, legalább ilyen súlyos problémákra ennek töredékét sem szánják.

Az ukrán háború megmutatta, hogy a világ java része fogékony a nyugati „hegemónia” visszaszorítását sürgető szólamokra, a konfliktus elhúzódása pedig ehhez folyamatos katalizátorként hat.

Zachary Shore történész, az amerikai Haditengerészeti Akadémia professzorának nevéhez fűződik a „stratégiai empátia” fogalma. Eszerint képesnek kellene lennünk egy helyzetet a maga teljességében – más szereplők szemével látva és fejével gondolkozva is – átlátni. Félreértés ne essék: ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy magunkévá tesszük az ő – saját érdekeik által vezérelt – álláspontjukat. Mindössze csupán segít felmérni, hogy ilyen-olyan döntéseink globálisan és hosszú távon milyen következményekkel járnak a magunk számára. Ami viszont rögvest nagyon más fényben tüntetheti fel a prioritásokat.

EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images