Kettészakadt egy egész ország: megérkezett eddigi legbrutálisabb szakaszába az elfeledett háború

Hadsereg vs. RSF

Az etnikailag sokszínű Szudánban az állam 1956-os függetlenedése óta egymást követik a puccsok, polgárháborúk és más konfliktusok. Az országot 1989 és 2019 között a véreskezű diktátor, Omár al-Basír vezette, akit aztán saját katonái puccsoltak meg, miután tüntetések törtek ki ellene. Ekkor úgy tűnt, hogy a diktatúra helyébe lépő közös civil-katonai vezetés némileg demokratikusabb irányba fordíthatja Szudánt, de aztán 2021. október 15-én a hadsereg újabb puccsot hajtott végre, ezúttal a civil kormányt távolítva el.

A hatalom ekkor teljesen Abdel-Fattáh al-Burháni, a hadsereg főparancsnokának a kezébe került, aki már 2019-től de facto államfőként irányította az országot. Az ország második embere Mohamed Hamdán Dagalo lett, aki a hadsereg mellett működő paramilitáris szervezetet, a Gyorsreagálású Támogató Erőket (RSF) vezette.

A két hadúr között azonban hatalmi harc tört ki, amely 2023. április 15-én kulminálódott, amikor az RSF koncentrált támadást indított a hadsereg létesítményei ellen.

A félkatonai szervezet puccsa azonban csak félig sikerült: hiába foglalták el a fővárost, Kartúmot és térségét, a hadsereg vezetése a Vörös-tenger partján lévő Port Szudánba menekülve kitartott, uralma alatt megőrizve az ország keleti területeit, beleértve a tengerpartot is.

A polgárháborúban jelentősebb fordulat idén márciusban történt, amikor a hadsereg hosszan tartó, véres harcok után visszaszerezte a lényegében teljesen lerombolt Kartúmot és térségét. Bár ez súlyos csapást mért az RSF-re, az ország nyugati területeinek nagy része a kezükön maradt, sőt, ezt követően arra koncentráltak, hogy a hadsereg nyugati állásait is elfoglalják.

Dárfúr

Szudán legnyugatibb régiója Dárfúr, amely a 2000-es évek elejének brutális népirtásáról vált hírhedtté, amelyben mintegy 300 ezer ember vesztette életét. Darfúrban 2003-ban robbantak ki véres harcok alapvetően az arab és elarabosodott közösségekből kinőtt milíciák, illetve a nem arab, törzsi milíciák között. Arab részről a legtöbb atrocitást az úgynevezett dzsandzsavíd milícia követte el, melynek egyik vezetője nem más volt, mint a Hemedti néven is ismert Mohamed Hamdán Dagalo. A hadúr annak idején Omár al-Basír szudáni diktátort támogatta, akit egyébként a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) éppen a darfúri népirtás miatt köröz.

Dagalo a dzsandzsavídekből hozta létre 2013-ban az RSF-et, amely a most zajló polgárháború kirobbanása idején, 2023-ban mintegy 100 ezer főt számlálhatott. Miután a polgárháború elején az RSF kezébe került Dárfúr nagy része, Dagalo és fegyveresei lényegében folytatták azt, amit korábban abbahagytak, nevezetesen az etnikai tisztogatást a nem arab törzsek ellen. A szörnyű háborús bűncselekmények október végén kulminálódtak, mikor az RSF bevette a hadsereg utolsó darfúri erődjét, el-Fáser (El Fasher) városát.

Durva atrocitások el-Fáserben

Az RSF 18 hónapon át tartotta ostrom alatt a hadsereg által ellenőrzött el-Fásert, mígnem október végén sikerült elfoglalnia. A közösségi médiában terjedő videókon látható, ahogy teveháton ülő fegyveresek vonulnak be a városba, akiket katonai járművek követnek. Mivel nemzetközi sajtó nincs jelen a területen, az el-Fáserben történtek kapcsán az elsősorban maguk az RSF-harcosok által készített és általuk megosztott fotókra és videókra, műholdfelvételekre és menekültek beszámolóira alapozhatunk.

Ez alapján borzalmas kép rajzolódik ki. Az RSF fegyveresei házról házra jártak a városban, sok lakost hidegvérrel meggyilkoltak, a nők ellen erőszakot követtek el.

A legbrutálisabb történések el-Fáser utolsó még úgy-ahogy működő kórházában zajlottak le, ahol hírek szerint a milicisták több mint 460 embert mészároltak le.

A 250 ezer fős városból csak mintegy 36 ezer embernek sikerült elmenekülnie október utolsó napjaiban, nagy részüknek Tavilába (Tawila), ahol már így is 650 ezer menekült él. (Tavilát egy semleges erő tartja ellenőrzése alatt.) A menekültek nagy része nő, gyermek és idős ember, emiatt sokan attól tartanak, hogy az RSF fegyveresei a felnőtt férfiakat nagyrészt kivégezték. Azok a nők, akik ugyan a milicisták kezei közé kerültek, de életben maradtak, bántalmazásokról és szexuális erőszakról számoltak be, illetve arról, hogy férfi családtagjaikat a fegyveresek elkülönítették, és többé nem látták őket.

Nem tudjuk azt mondani, hogy élnek, az alapján, ahogy bántak velünk. Ha nem ölnek meg, az éhség, a szomjúság öl meg

– számolt be egy túlélő nő.

Dagalo RSF-vezér elismerte, hogy történtek „jogsértések”, és vizsgálóbizottság felállítását ígérte, illetve néhány letartóztatás is történt. Hogy azonban érdemben lesz következménye az atrocitásoknak, az több mint kétséges. Az, hogy az elkövetők maguk vették fel és posztolták ki, arccal vállalták a háborús bűncselekmények elkövetését, azt mutatja, hogy egyáltalán nem tartanak az elszámoltatástól. Az RSF hivatalosan tagadta és álhírnek nevezte, hogy tömegmészárlást követtek volna el a kórházban.

Tartós kettéosztottság jöhet

El-Fáser elfoglalásával a hadsereg utolsó nagy nyugat-szudáni bázisa is az RSF kezére került. A térképre ránézve Szudán egy észak-déli vonal mentén lényegében két részre szakadt. Az egykor Afrika területileg legnagyobb országából 2011-ben már kiszakadt Dél-Szudán – véres polgárháború előzte meg ezt is –, akkor azonban az ENSZ által elismerve, népszavazás útján jött létre egy új független állam. Az azonban nem valószínű, hogy Dagalo és az RSF uralmát a nemzetközi közösség hivatalosan elismerné, így Szudánban a „líbiai forgatókönyv” állandósulhat, vagyis hogy az ország egyik felét a nemzetközileg elismert kormány tartja az ellenőrzése alatt, a másik felét pedig egy önjáró hadúr.

Ha már Líbia, az RSF egyik támogatója éppen a szakadár líbiai hadúr, Halifa Haftár, de nála sokkal jelentősebb hatalom segítheti a félkatonai szervezetet: az Egyesült Arab Emírségek. Az ENSZ szerint hiteles bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, Abu-Dzabi fegyvereket szállít a paramilitáris szervezetnek, az öbölállam azonban tagad. Ugyanakkor teljesen valószínűtlen, hogy az RSF mögött ne álljon nemzetközi támogató, rendszeresen hajt ugyanis végre dróntámadásokat mélyen a hadsereg kezén lévő területeken is, például annak ideiglenes központja, Port Szudán ellen is történt ilyen dróntámadás. Dagalo és az Egyesült Arab Emírségek kapcsolata egyébként régi múltra tekint vissza: az RSF-vezér annak idején fegyvereseket küldött a jemeni polgárháborúba, ahol a húszi lázadók ellen küzdő szunnita koalíció mellett harcoltak, mely koalíció egyik legfontosabb tagja éppen az Emírségek volt.

Tény azonban, hogy a hadseregnek jóval több nemzetközi támogatója van. Al-Burháni tábornok mellett áll többek között Egyiptom és Irán, de rendkívül szokatlan módon Ukrajna és Oroszország is. Moszkva korábban inkább az RSF-et támogatta, a Wagner zsoldoscsoportnak ugyanis jó kapcsolatai voltak a paramilitáris szervezettel, de Jevgenyij Prigozsin Wagner-vezér halála után Vlagyimir Putyin elnök inkább a hadsereg mellett tette le a garast. Ennek oka az lehetett, hogy Oroszország már al-Basír uralma idején is azt tervezte, hogy Port Szudánban épít tengeri hadikikötőt magának, a tengerparti várost pedig jelenleg a hadsereg uralja. Ukrajna pedig korábban éppen azért támogatta a hadsereget, mert így sebeket ejthetett a Wagner csoporton – az ukrán erők több dróntámadást is végrehajtottak Szudánban harcoló orosz zsoldosok ellen.

A szudáni polgárháború nagyrészt „elfeledett” háborúvá vált: a nemzetközi közösség időnkénti elítélő nyilatkozatokon túl nem sokat tett a beszüntetéséért. A nemzetközi közvetítéssel zajló békítő tárgyalások rendre kudarcba fulladtak. Hogy mennyire nem üti meg a nemzetközi közvélemény ingerküszöbét a helyzet, az is mutatja, hogy a már nyolc konfliktus megoldásával büszkélkedő Donald Trump amerikai elnök és általában az Egyesült Államok semmi jelét nem adja, hogy megoldást akarna találni a több mint két és fél éve tartó öldöklésre.

Címlapkép: A Kartúmhoz közeli Omdurman városa 2025 májusában, miután a hadsereg visszafoglalta az RSF-től. Forrás: Carolyn Van Houten/The Washington Post via Getty Images