Venezuela és az új amerikai külpolitika: kakukktojás vagy iskolapélda?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Kijevtől Caracasig

Kábítószer-kereskedelem? Fegyvercsempészet? Olajbiznisz? Demokrácia? Különböző okok miatt, de ezek egyike sem magyarázza meggyőzően a döntést, mellyel az „állandó háborúk” végét ígérő Trump elnök most saját szavazóbázisának egy részét is felbosszantotta. A valódi megfontolásokra sokkal inkább rávilágít egy szinte önmagáért beszélő párhuzam. Egyik oldalon tavaly októberben Venezuela és Moszkva között egy Stratégiai Partnerségi és Együttműködési Szerződés került ratifikálásra, majd ez év legelején az amerikai hadsereg lecsapott Caracasban, Maduro elnököt bilincsben vitték az USA-ba. A másikon 2021 novemberében a Biden-adminisztráció és Kijev írt alá Stratégiai Együttműködési Chartát, majd Oroszország következő év februárjában megtámadta Ukrajnát. A helyzetek persze nem pontosan ugyanazok, s természetesen nem önmagában egy-egy dokumentum a kiváltó ok, a hasonlóság mégis arra enged következtetni, hogy földrésztől, rezsimtől független jelenségről lehet szó. Arról, amit Charles Kupchan – Clinton és Obama elnökök nemzetbiztonsági tanácsadója – az orosz-ukrán-NATO válság kapcsán úgy foglalt össze:

a nagyhatalmak nem szeretik, amikor az ajtajuk előtt más nagyhatalmak jelennek meg.

De más okból is botorság volna Amerika venezuelai akcióját vadonatúj precedensként beállítani. A hidegháború vége óta tudniillik amerikai oldalról messze nem Trump elnök rúgta fel elsőként a most kéztördelve siratott szabályokon-alapuló-nemzetközi-rendet: Clinton elnök 1999-ben Koszovóban, ifjabb Bush 2003-ban Irakban, Obama pedig 2011-ben Líbiában (illetve drónháborújával Pakisztánban, Jemenben és Szomáliában) sértette meg többé-kevésbé a nemzetközi jogi alapelveket. Ugyanúgy az erősebb jogán, csak többnyire humanitárius mázzal leöntve. A mostani adminisztráció azonban nem szépítget. A venezuelai akciót követő sajtótájékoztatón Rubio külügyminiszter kijelentette: legyen ez egy lecke mindenkinek, aki azt gondolta, kedvére „játszadozhat” az amerikai elnökkel. Washingtoni olvasatban tehát a venezuelai erődemonstrációval vetélytársaik ambícióihoz pont, hogy nem szabad utat adtak, hanem egyfajta „miheztartás végett” üzenetet küldtek: az ellenfeleknek, és bárkinek, aki az ellenfelekhez túl közel kerülne. 

Betolakodók a hátsó udvarban

Ez utóbbira Venezuelánál aligha akad jobb példa. Kína gyártotta, lőtte fel és segít üzemeltetni az ország mind a négy műholdját, s Caracas és Peking csak a tavalyi évben 600 együttműködési megállapodást írt alá olyan különböző területeken, mint az energia, infrastruktúra, mesterséges intelligencia és mezőgazdaság. Oroszországgal a katonai együttműködés a technológiatranszfernél és fegyvereladásoknál jóval messzebb ment.

Caracas időnként atomtöltet hordozására is alkalmas orosz stratégiai bombázókat látott vendégül a légterében.

Venezuela tehát az USA legfőbb ellenfeleinek amolyan csomópontja lett, s ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a január 3-i amerikai csapások során semlegesített légvédelem kínai radarokból, orosz légvédelmi rakétarendszerekből és iráni drónokból tevődött össze.   

Különböző módokon és mértékben, de hasonló tendencia figyelhető meg az egész latin-amerikai térségben. Az itteni országok több mint két harmada tagja Peking Övezet és Út kezdeményezésének, s a kínai jelenlét egyre erősödik a kettős felhasználású, stratégiailag fontos szektorokban, mint a kikötők, vasútvonalak, utak, űrközpontok, telekommunikációs hálózatok és bányászat. Peking Argentínában olyan űrközpontot működtet, mely bár hivatalosan civil létesítmény, de lehetővé teszi a katonai megfigyelést, kommunikációt és hírszerzést, miközben Buenos Aires rálátása vajmi kevés. Ami Oroszországot illeti, Moszkva elsősorban a fegyvereladások útján építgeti térségbeli kapcsolatait. S hogy mindez miért zavarja Amerikát? Szabad mozgásterének megőrzése érdekében az USA nem hagyhatja, hogy saját „hátsó udvarában” ellenséges hatalmak vessék meg a lábukat. Akkor ugyanis földön-vízen-levegőben minden lépését könnyedén nyomon követnék, válság esetén korlátozhatják a kritikus útvonalakhoz való hozzáférését. Ráadásul déli irányban eltűnne mögüle a stratégiai mélység: az a stabil zóna, ami időt és teret biztosít számára, hogy észlelje és semlegesítse a fenyegetéseket, mielőtt azok a saját területét elérnék.

Monroe újratöltve

Hasonló megfontolások vezérelték már a sokat emlegetett Monroe-doktrínát is. Az eredeti, 19. századbeli változat szögezte le az alapelvet, melynek értelmében Amerika az amerikaiaké, külső hatalmak nem avatkozhatnak be a kontinensen. Ehhez csatlakozott 1904-ben az ún. Roosevelt-kiegészítés, mely szerint Washington viszont beavatkozhat a térség országainak belügyeibe, ha azok alakulását a maga számára kedvezőtlennek találja. A december elején nyilvánosságra hozott, új amerikai Nemzetbiztonsági Stratégia kerek-perec kimondja:

Az Egyesült Államok ismét érvényt szerez a Monroe-doktrínának, hogy helyreállítsa elsőségét a nyugati féltekén, valamint megvédje országunk biztonságát és hozzáférésünket a térség kulcsfontosságú pontjaihoz

Nem engedjük, hogy a féltekén kívüli versenytársak katonai erőket vagy más fenyegető képességeket telepítsenek, illetve hogy stratégiai jelentőségű eszközöket birtokoljanak vagy ellenőrzésük alá vonjanak. Ez a Monroe-doktrínához kapcsolódó „Trump-kiegészítés” az amerikai hatalom és prioritások józan, határozott helyreállítása.”

A Stratégia hivatalos dokumentumtól szokatlan őszinteséggel leszögezi: „Azt akarjuk, hogy a régió országai minket tekintsenek első számú partnerüknek, s ennek érdekében (különböző eszközökkel) visszafogjuk az együttműködésüket más szereplőkkel”. Az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hibájának tekinti, hogy Amerika különösebb ellenállás nélkül külső hatalmakat engedett befurakodni a nyugati féltekére. Egyértelműsíti, hogy ezentúl csakis az számíthat Washington bárminemű támogatására, aki visszaszorítja az ellenséges hatalmak befolyását: a katonai létesítmények, kikötők, kritikus infrastruktúrák feletti ellenőrzést, és a stratégiai jelentőségű források felvásárlását. A Stratégia feketén-fehéren választás elé állítja a térség országait: Amerika által vezetett rendben, vagy a világ másik oldaláról jövő hatalmaknak kiszolgáltatva kívánnak-e élni. Mindez tökéletesen illeszkedik ahhoz, ami napjainkban globális szinten történik.

Korlátozott hepciáskodás

Az Egyesült Államok által dominált világrend lebontását célzó törekvések abba a fázisba jutottak, amikor Washington úgy érzi, rohamtempóban kell meghúznia vörös vonalait, színvallásra kényszeríteni ingatag partnereit, körbekeríteni befolyási övezeteit. Ez meglehetős dérrel-dúrral, bősz retorikával, és esetenként katonai akciókkal párosulva zajlik.

Hiba volna viszont mindebben az amerikai „imperializmus” visszatérését vagy az 1990-es és 2000-es évek szinte fékek nélküli amerikai ámokfutásának folytatását látni.

Három tényező egészen más fénybe helyezi az USA mostani viselkedését. Az egyik az amerikai közvélemény, azon belül is Trump saját tábora. A MAGA-mozgalom egy nagy újdonságát éppen az adta, hogy elege volt a humanitárius bombázásokból, „demokráciát exportáló” háborúkból – a hadakozás elutasítását bevitte a republikánus oldalra. A másik, automatikusan önkorlátozó elem, a Pentagon limitált fegyverkészlete. Mark Rutte NATO-főtitkár tavaly arra figyelmeztetett, hogy Oroszország egymaga három hónap alatt gyárt annyi lövedéket, mint a NATO egésze egy év alatt, az Egyesült Államokat is beleértve.

Márpedig Amerikának messze nem csak Moszkva a gondja. Az új költségvetési törvény nem véletlenül utasítja a Pentagont, hogy jelentésben számoljon be róla, mekkora muníciókészletre volna szüksége egy „szimultán” – egyidejűleg több hadszíntéren, különböző ellenfelekkel szemben vívott – konfliktusban. Merthogy az USA ellenfelei nem csupán példátlanul megerősödtek, de mindinkább koordinálnak is egymással. A szimultán háborús forgatókönyv az amerikai tervezők rémálma, stratégiai gondolkodásuk alfája és omegája. Egyúttal a harmadik olyan tényező, ami az adminisztráció ténykedéseinek teljesen új színezetet ad. Itt már nem arról van szó ugyanis, hogy egy egypólusú világban a domináns hatalom kénye-kedve szerint hegemóniájának kiterjesztésén fáradozik. De nem is arról, hogy – mint azt mostanában hallani – az USA begubózik, beletörődik a világ hármas, földrajzi alapú újrafelosztásába, s korábbi szövetségeseit koncként dobja oda Pekingnek vagy Moszkvának.

Az Egyesült Államok számára a fejtörést pont az okozza, nehogy teljesen kiszoruljon az általa kulcsfontosságúnak ítélt ázsiai és európai régiókból, illetve hogy az ehhez bázisként szolgáló saját hátsó udvarát biztosítsa. A továbbiakra nézve mindebből két dolog következik. Először is: az eddigi helyzetéhez képest defenzívában lévő USA elszántan igyekszik több teret nem veszíteni, meglévő pozícióit stabilizálni. Ám a közvélemény és a fegyverkészletek határt szabnak neki, így várhatóan csak a legkisebb katonai ráfordítás mellett legnagyobb stratégiai haszonnal kecsegtető helyzetekben fog majd cselekedni. Másodszor: a befolyási övezetekért folyó nagyhatalmi vetélkedésben a többi ország mind helyezkedik. Saját érdekeik és a globális erőviszonyok felmérése alapján ki erre, ki amarra kacsint. Washington szövetségesei számára – Európában éppúgy, mint a nyugati féltekén vagy Ázsiában – nagy a kísértés, hogy önállósítsák magukat, külön utat járjanak. A törekvés érthető, az időzítés nehezen lehetne rosszabb. Hacsak nem gondolják, hogy a Trump-féle Amerikánál még Peking is vonzóbb, s Kínához szívesebben igazodnának.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Címlapkép forrása: Molly Riley/The White House via Getty Images