Zabolátlanul pörög a Trump-tornádó – Önként és dalolva eldobta az egyik leghatásosabb fegyverét Washington?
Nem mindig éri meg keménykedni
A „hatalom” pontos definíciójára többféle megoldást fellelhetünk a nemzetközi kapcsolatok szakirodalmában. A különböző meghatározásokat talán úgy gyúrhatjuk össze legegyszerűbben, hogy
akinek hatalma van, az képes rávenni másokat, hogy úgy tegyenek, ahogy ő kívánja.
Azt pedig több úton elérhetjük, hogy valaki a mi hatásunkra szembemenjen akár a saját akaratával is.
A neoliberális institucionalista iskola egyik alapítójaként számontartott Joseph S. Nye az 1980-as évek végén jegyezte fel a „puha hatalom” koncepcióját, ami eszközként leginkább a „mézhez” hasonlítható. Az Egyesült Államok esetében az évtizedek óta jól bejáratott „mézet” nem kell sokáig ragoznunk: az „amerikai álom” ígérete, a liberális demokrácia és az emberi jogok (megkérdőjelezhető) védelme, a hollywoodi – manapság talán inkább a netflixes – filmipar, illetve a Szilícium-völgy techóriásai mind-mind példák az amerikai puha hatalomra, ahogy a világhírű zenei előadók, a Szabadság-szobor, no meg a baseball és az amerikai foci is.
A puha hatalom tehát a hosszú távon kifizetődő, széles körű vonzerőről szól, mely egy adott ország társadalmában, kultúrájában, illetve (kül-)politikájában gyökerezik.
Ha a szövetségeseid jóindulatúnak és megbízhatónak látnak, nagyobb valószínűséggel lesznek nyitottak a meggyőzésre, és követnek téged. Ha viszont megbízhatatlan zsarnoknak tartanak, nagyobb eséllyel vonakodnak, és amikor csak tehetik, csökkentik a kölcsönös függőséget
– vélekedett Nye.
Nye a soft powert a „kemény hatalom” olyan formáival állította szembe, mint a kényszerítés (azaz a „furkósbot”), illetve a pénzügyi jutalom (amit a szamár elé lógatott „répának” szokás becézni). Ezeket a közvetlenül és azonnal bevethető eszközöket, mint például a katonai erővel való fenyegetést vagy a gazdasági szankciókat, a hard power kategóriájába soroljuk. A kemény és a puha hatalom megfelelő arányú, párhuzamos alkalmazását Nye „okos”, azaz smart powernek titulálta.
A tavaly elhunyt amerikai politológus professzor úgy gondolta, hogy a „vonzóság” pénzügyileg és hatalomtechnikailag is megtérül, hiszen a puha eszközökkel meg lehet spórolni a kemény fegyverek valós és képletes árát is. A Bill Clinton-adminisztrációban tisztviselőként is megfordult akadémikus ugyanakkor hangsúlyozta: a hatását lassabban kifejtő puha hatalom önmagában ritkán bizonyul elegendőnek, ezért a döntéshozók könnyedén a „furkósbot” csábításába eshetnek.
Ha azonban önmagában alkalmazzák, a kemény hatalom nagyobb költségekkel járhat, mint amikor vonzerőn alapuló puha hatalommal párosítják. A berlini fal nem tüzérségi támadás következtében omlott össze; kalapácsok és buldózerek döntötték le, olyan emberek kezében, akik elvesztették hitüket a kommunizmusban, és akiket vonzottak a nyugati értékek
– fejtegette Nye a puha hatalom jelentőségét, ami bőven hozzájárulhatott az USA hidegháborús felülkerekedéséhez is.
Nye tanácsait az Egyesült Államok riválisai is meghallották: 2007-ben Hu Csin-tao volt kínai elnök megállapította, hogy a felemelkedő Pekingnek – a pandadiplomácián túl – nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a vonzerejére. Két évtizeddel később több száz Konfuciusz Intézet üzemel világszerte, az Övezet és Út (BRI) programot nem kell bemutatni senkinek, ahogy a TikTokot, a Temut, a Huaweit és a BYD-t sem.
Bár Peking próbálkozásai nem maradtak kritika vagy gyanakvás nélkül,
Nye szerint Trump még csak nem is érti a puha hatalmat,
ez pedig ráveti az árnyékát az amerikai külpolitikára. A Financial Timesban tavaly „az amerikai soft power vége” címmel arról írt: a republikánus elnök „szűk látókörű” hatalomfelfogása, melyet a New York-i ingatlanpiaci üzelmek formáltak, csupán a kényszerítés és a tranzakció nyelvét beszéli. Második ciklusának első évében Trump katonai és/vagy vámfenyegetést intézett európai szövetségesek (a dán fennhatóságú Grönland), szomszédos és latin-amerikai országok (Kanada, Mexikó, Venezuela, Brazília, Kolumbia stb.), illetve riválisok ellen is (kiváltképp Irán). Az amerikai puha hatalom viszont nemcsak annak ihatja meg a levét, hogy Trump – Teddy Roosevelt mondásán csavarva – a „beszélj csúnyán, és hordj magadnál furkósbotot” típusú külpolitika híve. Ám a régi-új elnök bizonyos intézkedései ugyancsak árthatnak Washington globális vonzerejének.
Lőttek az évtizedek óta fényesített fegyvernek?
A második Trump-adminisztráció egyik legelső lépése a nemzetközi fejlesztési ügynökség (USAID) beszántása volt a pazarlásra és visszaélésre hivatkozva. A segélyszervezet júliusban végül a külügyminisztérium égisze alá került, a USAID programjainak 83%-át ugyanakkor megszüntették, alkalmazottjainak 94%-át pedig elbocsátották. Habár a USAID nem működött hibátlanul, és valóban indokolt lehetett a reform, azt nehéz vitatni, hogy az amerikai segélynyújtás a humanitárius célok mellett diplomáciai érdekeket is szolgál, és javít az Egyesült Államok helyi és nemzetközi megítélésén.
A radikális fellépés miatt tehát fennáll a veszélye, hogy a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték.
Miközben a Fehér Ház több befolyásos egyetemmel hadakozni kezdett, és több milliárd dollárnyi tudományos támogatást próbált felfüggeszteni, lecsapott a külföldről beáramló nemzetközi hallgatókra és kutatókra is. Nem elég, hogy szigorítottak a diákvízumért folyamodók – különösen a közösségi médiájuk – átvilágításán, egy hónapra felfüggesztették az engedélyek kiadását, sőt, tavaly 8 ezer diákvízumot vissza is vontak. Az Economist kiemeli: az USA-ban munkára jelentkező tudósok aránya egynegyedével csökkent 2025 első negyedévében, miközben az elvándorolni vágyó kutatók hányada 32%-kal nőtt éves összevetésben. Tavaly az újonnan beiratkozó külföldi hallgatók aránya 17%-kal csökkent, és ha így folytatja a kormányzat, fájdalmas következményekkel szembesülhetnek: az USA-ban a mesterséges intelligenciával összefüggő területeken jelenleg tízből hét posztgraduális hallgató külföldi, az egymilliárd dollárnál nagyobb értékű amerikai startupok negyedét pedig egykor nemzetközi hallgatóként érkezett külföldi alapította.
Donald Trump emellett 75 ország esetében teljesen felfüggesztette az összes bevándorlási vízum elbírálását. Bár a beutazási tilalom csak egy részük esetén terjed ki a turista- vagy üzleti vízumokra, az elmúlt egy év hatását az amerikai turizmus is megérezte. Miközben a Trump-adminisztráció a turisták közösségi médiájának górcső alá vételét mérlegeli, a szigor miatt több ország óvatosságra intett az Amerikába utazás kapcsán. Egy iparági kutatás alapján
a világ 184 állama közül tavaly kizárólag az Egyesült Államokban csökkenhetett a látogatók által elköltött pénzmennyiség,
az amerikai gazdaság 12,5 milliárd dollártól eshetett el. Valószínűleg a külpolitikai feszültségek való életbeli megnyilvánulása, hogy Trump hivatalba lépése után 25%-kal csökkent a déli szomszédhoz kiránduló kanadaiak száma, akik nem egyszer bojkotott is hirdettek amerikai termékekkel szemben.
A turisztikai ágazat bukdácsolása azonban nem is jöhetne rosszabbkor az Egyesült Államok számára, hiszen 2026-ban országos ünnepségsorozattal emlékeznek meg az amerikai függetlenség 250. évfordulójáról, Kanada és Mexikó mellett idén adnak otthont a futball-világbajnokságnak, no meg a legendás 66-os út is most ünnepli centenáriumát. Nem véletlen, hogy a Fehér Ház egy speciális „FIFA-vízummal” igyekszik megkönnyíteni a fociszurkolók beutazását, ami persze – a tehetőseket célzó „aranykártyákkal” egyetemben – egyesek szerint ellentmond a kormányzat bevándorláspolitikai irányvonalával.
egyébként a közvélemény-kutatások is megerősítik, hogy Trump visszatérésével csorba esett az Egyesült Államok nemzetközi imidzsén,
bár ezt megfigyelhettük a régi-új elnök első ciklusa alatt is. A Pew Research Center tavaly nyári kutatása alapján az USA megítélése 15 országban romlott jelentősen a tavalyi évhez képest. Az egyik legnagyobb, 32 százalékpontos visszaesés Mexikóban történt, ahol mindössze 29% vélekedik kedvezően a „gringókról”, szemben a 2024-es 61%-kal. Kanadában 54-ről 34%-ra csökkent az USA-ra pozitívan tekintők aránya, de számottevő a romlás Svédországban, Lengyelországban, Németországban és Dél-Koreában is. Argentínában, Görögországban, Magyarországon, Indiában és Dél-Afrikában nem változtak feltűnően a vélemények. Talán nem meglepő, hogy a hazai jobboldali, populista pártok szimpatizánsai nagyobb eséllyel látják a Trump vezette USA-t pozitív fényben.
A Gallup felmérése hasonló eredményekre jutott, ők a Fehér Ház által nyomás alatt tartott NATO-szövetségesek lakosságát kérdezték az amerikai vezetésről. Washington kedvező megítélése idén átlagosan 14 százalékponttal esett vissza a védelmi szövetség országain belül. Az európaiak hagyományosan jobb véleményről számolnak be demokrata elnökök idején, Joe Biden alatt 39%-ra rúgott az átlag, ami 2025-ben 21%-ra esett vissza.
Németországban és Portugáliában drasztikusan, majdnem 40 ponttal zuhant be az amerikaiak megítélése,
miközben főként Dél- és Kelet-Európában kissé javult Washington imidzse. Míg az Európai Unió és Németország vezető szerepéről sokkal pozitívabban nyilatkoznak az észak-atlanti szövetségen belül, mint az USA-ról, a Kínáról alkotott kép szinte az összes NATO-tagállamban javult, kiváltképp Törökországban, Spanyolországban, Görögországban, Magyarországon és Olaszországban.
Magát is felemészti a Trump-tornádó?
Úgy tűnik, nap mint nap arra emlékeztetnek bennünket, hogy a nagyhatalmi rivalizálás korszakában élünk. Hogy a szabályokon alapuló rend háttérbe szorul. Hogy az erősek azt teszik, amit tudnak, a gyengék pedig elszenvedik azt, amit kell
– mondta Mark Carney kanadai miniszterelnök a davosi Világgazdasági Fórumon. Mint kiemelte, eljött az ideje, hogy a középhatalmak kitörjenek a szabályokon alapuló világrend tévképzetéből, amelyről eddig is tudtuk, hogy „részben hamis”.
Carney-n kívül is egyre-másra ismerik fel (vagy ismerik el hangosan) a döntéshozók, hogy az Egyesült Államok – egyesek szerint amúgy rendszerhibának minősülő – egyeduralma, az „unipoláris pillanat” rég elmúlt, és a multipoláris világrend küszöbén állunk. Ennek megfelelően természetesen az eddigi hegemónnak, az USA-nak is új külpolitikai stratégiára van szüksége, ennek mibenlétéről pedig legalább egy évtizede megy a vita. A tengerentúlon konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy az európai szövetségesek katonai teherviselését növelni kell, hisz Amerika az indo–csendes-óceáni térségre, valamint a nyugati féltekére kívánja vetni vigyázó szemeit. Bár Trump nélkül valószínűleg nem sikerült volna már tavaly „belesokkolni” a védelmi kiadásnövelésbe a NATO-tagokat,
nem mindegy, hogy Washington az átállást milyen, illetve mennyire kemény eszközökkel vezényli le – azaz „nem tolja-e túl a biciklit”.
A Trump-adminisztráció látszólag nem zárkózott el a Kínával, Oroszországgal, Venezuelával vagy Iránnal való tárgyalástól, ami alapvetően illeszkedne a többpólusú rend által megkövetelt rugalmas diplomáciához (ilyesmit legutóbb a Bécsi Kongresszus után, a 19. századi Európában láthattunk). Trump egyoldalú, agresszív és kiszámíthatatlan fellépése, mely a puha hatalmi eszközöket szinte teljességgel mellőzi, azonban csak felfedi a multipolaritás kockázatait: a szüntelenül ostorozott amerikai szövetségeseket elbizonytalanítja, a büntetővámok ad hoc kiszórása, majd visszavonása pedig a gazdasági nyitottság helyett a hedging és a bezárkózás táptalaja. Egyszóval a Trump-tornádó a visszájára is elsülhet, hiszen már-már Kínát vagy Oroszországot is megbízhatóbb partnerként tüntetheti fel (esettanulmányként lásd Carney múlt heti látogatása Pekingben, ahol stratégiai együttműködésről esett szó. Megtorlásképp Trump 100%-os vámokat lengetett be Ottawa ellen.)
Mint azt dr. Csizmazia Gábor Amerika-szakértő a Portfolio Global Insight legutóbbi adásában kifejtette, látható a trumpi külpolitikában az eddigi intézményrendszer lebontása és a korábbi szabályok nyílt áthágása, arra hivatkozva, hogy ha Washington ezt nem teszi meg, akkor majd Peking, Moszkva vagy más fogja. Ám egyelőre csak a rombolás fájdalmas fázisában vagyunk, és annak célja, egy alternatív intézményrendszer nem látszik körvonalazódni – már ha a vezető hatalmak által óvatossággal figyelt, Trump által élethosszig elnökölt Béketanácsot nem vesszük ide. Bár az amerikai jobboldalon egyesek üdvözlik Trump nyers és őszinte érdekérvényesítését az idealista máz helyett, Csizmazia szerint még azt sem tudni, hogy mi jöhet a mostani elnök kézi vezérlésű külpolitikája után.
Stratégiát meg általában azért hosszabb időre, 5-10-15 évre kell tervezni
- jelentette ki a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézetének tudományos főmunkatársa.
A második világháború után felhúzott nemzetközi rendszer – beleértve az ENSZ-t – kétségkívül hosszú ideje reformra szorul, ebben nehéz lenne vitára kelni a Trump-adminisztráció tagjaival.
Ugyanakkor a multipoláris 21. században az Egyesült Államok lépéshátrányban lesz a többi nagyhatalommal szemben,
ha nem alakít ki hosszú távú stratégiát, és annak megvalósítása végett nem lesz képes – Nye szavaival élve – „okosan” kombinálni a kemény és a puha hatalom eszközeit. Hiszen egy új világrend eljövetele nem jelenti azt, hogy érdemes teljességgel elfeledni vagy elvetni mindazt, ami az előzőben bevált eszköznek tűnt.
Címlapkép forrása: MTI/EPA/Laurent Gillieron