Iráni szerencsejáték: Amerika sokat nyerhet, de hatalmasat kockáztat

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A Pentagon aggódik

Az iráni háborúról szóló döntés mintha egy az egyben szembemenne a januárban nyilvánosságra hozott Nemzetvédelmi Stratégia indító állításával, miszerint:

A Hadügyminisztérium figyelmét többé nem terelik el intervenciós törekvések, végtelen háborúk, rezsimváltó beavatkozások és nemzetépítési kísérletek.

A Pentagon nem véletlenül hangsúlyozta ennyire, hogy ezentúl a szigorúan vett nemzeti érdekekre kell fókuszálni és a teendők között kíméletlen fontossági sorrend szükséges. Az elmúlt harminc év rövidlátó stratégiai, műveleti és hadiipari döntései következtében ugyanis a fegyverkészletek vészesen megcsappantak. Különösen az úgynevezett kritikus muníciók (a különböző rakéták és elfogó rakéták) terén kulcskérdés ma a raktárak mélysége (magazine depth). A Patriot elfogó rakéta gyártása például két évbe telik, s évente körülbelül 600 darab készül el. Tavaly a katari Al Udeid légibázis elleni egyetlen iráni akció hárítása 30-at emésztett fel belőle – márpedig Washingtonnak tucatnyi támaszpontja van a környéken, ebben a számára közel sem elsődleges jelentőségű térségben.

A hadműveletek megindulása előtt nem hiába hangzottak el olyan figyelmeztetések, miszerint egy-egy ilyen kritikus lövedékből az amerikai hadsereg 2-3 nap intenzív harc alatt hadiiparának egy egész éves termelését élheti fel. A tavalyi tizenkét napos háború során például Amerika 150 THAAD elfogó rakétát használt el – márpedig az USA fegyveripara ebből tizenöt év alatt összesen 650 darabot termelt. Így érthető, miért szivárgott ki napokkal az iráni akció megindítása előtt, hogy a vezérkari főnökök elnöke óva int az elhúzódó háború veszélyére. S miért olyan fontos kérdés, hogy vajon mennyire megbízhatók az iráni rakéta-kapacitásokról szóló – elsősorban izraeli – hírszerzési jelentések. Tudniillik ha alulbecsülték az iráni készleteket, akkor az USA kénytelen lenne ország-világ szeme láttára más régiókból kivonni és átcsoportosítani az erőit. S ez nem csupán a lövedékekkel van így. Amerika jelenleg repülőgép-hordozókban is szűkölködik: a térségbe vezényelt USS Abraham Lincolnt a Csendes-óceánról, a USS Gerald R. Fordot pedig Venezuela mellől kellett Irán közelébe átirányítani. Ráadásul a Ford már jócskán túlhaladt, a Lincoln pedig túl fog haladni a küldetésidején, ami egyrészt karbantartási gondokat okozhat, másrészt a legénység kimerültsége miatt hordoz magában plusz kockázatokat.

A Fehér Ház felemás indoklása

Donald Trump a hadműveletek megindításáról szóló, február 28-i bejelentésében nem győzte hangsúlyozni, hogy a cél „az amerikai népet megvédeni” s kiiktatni egy, az „USA-t közvetlenül veszélyeztető fenyegetést”. Általános tapasztalat, hogy amikor valamit ennyit ismételgetnek a vezetők, akkor az minden, csak nem magától értetődő. Az elnöki beszéd hiába sorolta fel fél évszázadra visszamenőleg az iráni rezsim – nagyon is valós – bűnlajstromát, a mezei állampolgár ebből nem kapott választ arra, hogy vajon miért pont most érett meg a csapás.

Annál is inkább, mert a Trump-adminisztráció nemrég született stratégiai dokumentumai Iránt szinte csak lábjegyzetként említik.

A decemberi Nemzetbiztonsági Stratégia kimondottan bagatellizált: „a Közel-Kelet zavaros konfliktus-dinamikája sokkal kevésbé jelentős, mint azt a főcímek alapján gondolnánk”. Trump elnök az első bejelentésben maga is elismerni látszott, hogy nem volt egyetlen konkrét, azonnali kiváltó ok: „ez most nem a máról szól, a jövőért tesszük”.

A legkézzelfoghatóbb indíték az a nemes egyszerűséggel megfogalmazott kijelentés, miszerint „Iránnak nem lehet atomfegyvere”. Ebben a világ javarésze egyetért, beleértve az egymást követő ENSZ-határozatokat. Trump elnök elődei pedig az iráni atomprogram megállítása érdekében maguk is nyomatékosan „minden opciót nyitva” tartottak. S noha a Pentagon mostani fő stratégája, Elbridge Colby, 2012-ben még úgy látta, hogy „Egy atomfegyverrel rendelkező Iránnál csak egyetlen rosszabb dolog van: annak a következményei, ha erővel állítjuk meg”, a Fehér Ház ma láthatóan ennek épp az ellenkezőjére jutott.

Úgy értékelte, nem lehet tovább halogatni, itt a megfelelő alkalom.

Egyrészt a világ közvéleményét felháborította az elmúlt hónapokbeli iráni tüntetések véreskezű megtorlása. Másrészt a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség legutóbbi, 2025-ös jelentése szerint az iráni atomprogram elérte a 60 százalékos urániumdúsítást (a civil felhasználáshoz szükséges 3-5 százalék helyett), miáltal a fegyverré alakítás „küszöbén” áll. Végezetül Teherán 2023-tól teljesjogú tagja az orosz-kínai vezetésű Sanghaji Együttműködés Szervezetének, s egyre szorosabbra – de egyelőre még nem túl szorosra – fonta katonai kötelékeit Washington e két fő ellenfelével.

Dupla vagy semmi

Az „alkalmas pillanat” mellett létezik két másik magyarázat is. Vannak, akik szerint Trump elnök iráni döntésével szimplán csak Izrael nyomásának engedett, mások úgy gondolják, a tavaly júniusi sikeres iráni bombázás, majd a januári venezuelai akció után a „nyerő széria” bűvöletében cselekedett. Alighanem mindháromnak lehetett valami szerepe, ám Washington megfontolásai ennél lényegesen messzebbre mennek. A Nemzetvédelmi Stratégia mindjárt bevezetőjében azt írta:

Trump elnök 2025 januárjában, nemzetünk történetének egyik legveszélyesebb biztonsági helyzetében lépett hivatalba.

S ez bizony nem csupán egy trükkös fogás a későbbi esetleges kudarcok előzetes kimagyarázására. 2024-ben ugyanis egy kongresszusi bizottság jutott arra, hogy az immár két egyenrangú vagy szinte egyenrangú ellenfél, Oroszország és Kína, érdekeinek közeledése óriási kockázat: „Az USA-t veszélyeztető fenyegetések a legsúlyosabbak és legösszetettebbek 1945 óta, beleértve egy rövid távon bekövetkező jelentős konfliktus eshetőségét is. Az ország jelenleg nincs felkészülve egy ilyen összecsapásra”.

S hogy mi köze mindennek az iráni hadműveletekhez? Az erőviszonyok kedvezőtlen alakulását látva a Trump-adminisztráció úgy érzi, rohamtempóban kell meghúznia vörös vonalait, megszilárdítania jelenlegi pozícióit. Ennek fényében az iráni akció a tényleges gyengülést feledtetni hivatott erődemonstráció-sorozat legújabb példájaként is felfogható. Siker esetén roppant kemény „miheztartás végett” üzenetet küldene az ugrásra készen váró ellenfeleknek éppúgy, mint a süllyedni látszó hajóról újabban menekülést fontolgató szövetségeseknek. Csakhogy a visszájára is elsülhet, Peking és Moszkva pedig árgus szemekkel figyel. Ők is tudnak rakétakészleteket számolni, túlterheltségből adódó incidensek alapján következtetéseket levonni. Tudják, hogy ha Amerikának nem sikerülne ezt a konfliktust rövid időn belül, minimális veszteségekkel lezárni, akkor egyszer s mindenkorra vége volna nimbuszának, ők pedig nevető harmadikként a kezüket dörzsölhetik. Ha viszont igen, akkor lehet, érdemes Trump elnök saját magát „stabil géniuszként” definiáló öntömjénezését komolyabban venni.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Címlapkép forrása: Roberto Schmidt/Getty Images