Megindult a folyamat, ami a múltban világháborúkhoz vezetett – Min múlhat, hogy ez most máshogy lesz?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A történelmi tapasztalatok

A rövid válasz az, hogy sajnos igenis van mitől tartanunk: a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a nagy globális konfliktusokat szinte kivétel nélkül egy-két évtizednyi intenzív, technológiai alapú fegyverkezési verseny előzi meg. A fegyverkezés ilyenkor nemcsak következménye a feszültségnek, hanem egy ponton túl önbeteljesítő jóslattá is válik.

Az I. világháborút megelőző időszak (1890-1914) volt például a történelem egyik leglátványosabb fegyverkezési spirálja. A nagyhatalmak (főleg Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország) katonai kiadásai évente átlagosan 4-5%-kal nőttek a háború előtti két évtizedben. Űrverseny vagy drónverseny helyett „Drednought-verseny”, vagyis (akkori) moderncsatahajó- verseny zajlott. Európa felfegyverzett táborrá vált. Oroszország például 1913-ban fogadta el a „Nagy Programot”, amely a világ legnagyobb szárazföldi seregét hozta volna létre 1917-re.

Hasonló fegyverkezés játszódott le a II. világháború előtt is. Míg az 1920-as évek a leszerelésről szóltak, az 1930-as években a trend megfordult. A náci Németországban a katonai kiadások a GDP 1%-áról 1938-ra közel 20%-ra ugrottak (!). Ez egy teljesen fenntarthatatlan, hitelből finanszírozott modell volt, ami gyakorlatilag kényszerpályára tette Adolf Hitlert: a gazdasági csőd elkerülése érdekében folyamatosan hódítania kellett. A német fegyverkezés viszont arra kényszerítette a többi európai hatalmat, hogy kövessék a németeket, és Nyugat-Európában 1936 után beindult a tömeges fegyvergyártás. A következményeket ismerjük.

Bizonyos tekintetben a mai egyes világhatalmak is mutatnak hasonlóságokat a harmincas évek német gazdasági modelljével

(vagyis a gazdaság belső kényszerhitelekkel való felpörgetésével és egy „árnyék-államadósság” fenntartásával). Kína növekedését például évtizedekig állami és önkormányzati hitelekből finanszírozott gigaberuházások fűtötték. Ha a növekedés lassul, az adóssághegy összeomolhat, hacsak nem találnak új piacokat vagy erőforrásokat – ez a dinamika szülheti a geopolitikai terjeszkedési kényszert.

Hasonló kényszerek alakítják Oroszország mai gazdaságát is: az orosz GDP-növekedést jelenleg szinte kizárólag a hadiipari megrendelések hajtják (bár már azok is egyre kevesebbet tudnak segíteni rajta). Az állam hatalmas összegeket önt a gyárakba és a katonák kifizetéséire, ami rövid távon jóléti illúziót kelt, de közben elinflálja a rubelt és elszívja a munkaerőt a polgári szektor elől.

Bár kisebb mértékben, de bizonyos kényszerpályát lehet találni az Egyesült Államokban is: az USA évtizedek óta több ezermilliárd dolláros hiánnyal működik, amit a dollár világpénzszerepe tesz lehetővé. Az amerikai gazdaság jelentős része függ a védelmi megrendelésektől.

Ha az USA drasztikusan csökkentené a katonai kiadásait, az komoly recessziót okozna, miközben Washington jelenleg így is többet költ a hadseregére, mint az utána következő 9 állam összesen.

Vagyis ez a pálya is alapvetően a védelmi költségvetés folyamatos növelésére kényszeríti a mindenkori amerikai vezetést.

Mindenki fegyverkezik

Ahogy a globális trend mutatja, jelenleg gyakorlatilag mindenki fegyverkezik: az európai katonai kiadások 14%-kal nőttek egyetlen év alatt. Ázsia tavaly 8,1%-kal költött többet a hadseregre. Oroszország további 5,9%-kal növelte a kiadásait (190 milliárd dollárra). Reálértéken tavaly a nagyobb szereplők közül csak az Egyesült Államok csökkentette a védelmi kiadásait (7,5%-kal), elsősorban az Ukrajnának nyújtott támogatások elzárása miatt, ám az idei tervek szerint USA minden idők legmagasabb katonai költségvetését fogja produkálni.

Jelenleg a globális fegyverkezés legnagyobb forrása az európai kontinens: utoljára 1953-ban növekedtek ennyit a világ védelmi kiadásai a SIPRI szerint.

Az 1953 már önmagában is egy érdekes párhuzam: a hidegháború beindulásának az egyik legintenzívebb időszakáról beszélünk. Berlin 1949-es blokádja, majd a koreai háború (1950-1953) alapjaiban változtatta meg a Nyugat hozzáállását a védelemhez. A berlini blokád előtt a nyugati hatalmak még a háború utáni leszerelésben és a békés újjáépítésben gondolkodtak. A nyugati-szovjet feszültségek azonban 1949-ben elvezettek a NATO megalapításához. A berlini blokád után az amerikai stratégák megalkották az NSC-68 néven ismert titkos jelentést, amely kimondta: a Szovjetuniót nem lehet csak diplomáciával megállítani, hatalmas katonai túlerőre van szükség. Ennek megfelelően 1950 és 1953 között a NATO-tagállamok (például Franciaország és Nagy-Britannia) brutális mértékben, sokszor megduplázva növelték katonai büdzséjüket.

De vissza a mai Európába: a 2887 milliárd dollárból Európa (beleértve ugye Oroszországot és Ukrajnát is) összesen 864 milliárd dollárt költött hadseregre – vagyis a globális katonai kiadások közel 30%-áért felelt.

Az összeg többségét egyébként a NATO európai tagjai költötték: a 29 európai NATO-tag 559 milliárd dollárt költött a haderőre, és ebből is a legjobban a német védelmi kiadások nőttek: 24%-os növekedéssel 114 milliárd dollárra.

Ezzel Németország 1990 óta először lépte át a GDP 2%-át a katonai kiadásokban, és 2025-ben már a GDP-je 2,3%-át költötte hadseregre.

Már most kijelenthető, hogy az európai védelmi kiadások tovább fognak növekedni: Oroszország egyre többet költ haderejére az Ukrajnában vívott háború miatt, ám ha egyszer a háború véget ér, akkor be kell majd pótolnia a szovjet korszak során felhalmozott és most megsemmisített haditechnikát. A NATO-tagországok pedig a tavalyi hágai csúcson vállalták, hogy tíz év alatt, 2035-ig GDP-jük 5%-át költik majd védelemre. 2025-ben egyébként 22 NATO-tag teljesítette az eddigi, 2%-os célkitűzést.

A biztonsági dilemma csapdája

A növekvő globális fegyverkezés a geopolitika egyik alapvető dilemmájához vezet: a „biztonsági dilemma” csapdájához. Amikor egy ország növeli a védelmi kiadásait, hogy biztonságban érezze magát, a szomszédai ezt fenyegetésnek érzik, és ők is fegyverkezni kezdenek. Amikor például Kína fegyverkezik, akkor minden szomszédja kénytelen követni ezt a folyamatot: India, Dél-Korea, Fülöp-szigetek, Japán és mások. Az eredmény: mindenki többet költ, de senki sem érzi magát nagyobb biztonságban.

A nemzetközi bizonytalanság és turbulencia miatti globális fegyverkezés pedig egybeesett most három alapvető folyamattal, amelyek erősítik és tovább pörgetik a haderőfejlesztést:

1. Az orosz-ukrán háború megmutatta, hogy a modern konfliktusok még mindig rengeteg lőszert, haditechnikát és tüzérséget igényelnek. A raktárak kiürültek, az országok most próbálják pótolni és modernizálni a készleteiket. A Szovjetunió összeomlása után hátradőltünk, elhittük azt, hogy beköszöntött a globális béke időszaka. Most hozzuk be a lemaradást.

2. ​Közben történik egy alapvető technológiai váltás. Ugyancsak az orosz-ukrán háború mutatta meg a mesterséges intelligencia és a drónok fontosságát. A mesterséges intelligencia, a dróntechnológia és a hiperszonikus fegyverek megjelenése kényszerpályára teszi a kormányokat: aki most nem fektet be, az évtizedes hátrányba kerülhet. Egyértelmű a párhuzam az ötvenes és a hatvanas évek növekvő fegyverkezéseivel: akkor, több mint hetven évvel ezelőtt a folyamat egybeesett a nukleáris technológia megjelenésével és az emiatti versennyel. Az 1945-ös amerikai atombombát a szovjetek atombombája, majd hidrogénbombája követte 1949-ben és 1953-ban, ami sokkolta a nyugati világot, és újabb milliárdokat kényszerített a védelmi fejlesztésekbe.

3.  Az amerikai dominancia meggyengülése és Donald Trump elnöksége ugyancsak hozzájárul ehhez a folyamathoz. Sok ország már nem bízik abban, hogy az Egyesült Államok egyedül képes (vagy hajlandó) garantálni a világrendet. Az európai országok hirtelen az önellátásra – ez az úgy nevezett „strategic autonomy” – törekednek, mert tartanak az amerikai külpolitika esetleges izolacionista fordulataitól.

A remény: a kölcsönös megsemmisülés logikája

Bár a korábbi történelmi tapasztalatok aggasztó képet festenek a most zajló globális fegyverkezési folyamatokról, azért még nem érdemes elkezdeni bunkert építeni a házunk alatt és rettegni a harmadik világháborútól. Szerencsére nem minden fegyverkezési hullámnak lesz nagy háború a vége: a legutolsó globális fegyverkezési verseny a hidegháború korszakában például teljesen vértelenül, a Szovjetunió összeomlásával ért véget.

Ehhez hozzájárult egy olyan tényező, ami a korábbi háborúk esetében egyáltalán nem volt jelen: a kölcsönösen biztosított megsemmisülés fenyegetése. Ez az Egyesült Államokban az 1962-es MAD-doktrínában (MAD = Mutually Assured Destruction) látott napvilágot, és a magyar származású Neumann Jánoshoz kapcsolódott. Neumann játékelméleti modellekben, matematikai számításokban vezette le, hogy ha mindkét félnek van elegendő fegyvere a válaszcsapáshoz, akkor a racionális döntés a támadás elkerülése, különben a potenciális konfliktus mindkét háborúzó fél teljes elpusztításához vezet.

A hidegháború azért maradt „hideg”, mert a felek racionálisak voltak a saját túlélésük érdekében. Ma a legnagyobb kérdés az, hogy a mostani vezetők képesek lesznek-e hasonló racionalitást mutatni, vagy a technológiai fejlődés, a különböző hatalmi centrumok megjelenése és a gazdasági feszültségek olyan spirált indítanak el, amit már nem lehet kontrollálni.

Címlapkép: Hadgyakorlat Lengyelországban. Forrás: Artur Widak/Anadolu Agency via Getty Images