Kinek kellene megnyernie a focivébét?

Minden héten új cikkek a The Economist-ból

Minden héten új cikkek a The Economist-ból Ez a cikk a The Economist magazinnal kötött tartalomlicenc-megállapodás keretében született. Cikkek a nemzetközi sajtó élvonalából, a Portfolio válogatásában. Minden cikk ide kattintva érhető el.

A Portfolio Signature előfizetői rendszeresen olvashatják a The Economist legérdekesebb cikkeit magyarul, a Portfolio válogatásában. Ez a cikk is egy ilyen írás, de kivételesen minden olvasónk számára elérhetővé tesszük.

A játékosok és a szurkolók – sőt, egész nemzetek – számára a világbajnoki cím megszerzése egyfajta világi elragadtatás. Ezt az eufóriát egy csapat és egy ország élheti majd át a június 11-én rajtoló idei torna csúcspontján.

Rengeteg elemzés és műsoridő megy majd el arra, hogy megjósolják, ki nyeri a bajnokságot. Ám van egy fontosabb kérdés a „ki fog nyerni?" helyett: kinek kellene nyernie? Ha erre megvan a válasz, tudni fogod, kinek szurkolj, ha a saját csapatod már kiesett.

Ehhez azonban először meg kell érteni, mi a torna valódi célja.

A lelkes szurkolók számára azonban a szalagcímek – a túlárazott jegyek, az állítólagos korrupció vagy a sporton keresztül saját imázsukat építő autoriter rezsimek – nem a valódi történetet mesélik el.

A világbajnokság csak a felszínen a hatalmasok parádéja; valójában egy kimondatlan lázadás is zajlik alatta ellenük.

Négy évente nagyjából egy hónapra a futballőrültek szerte a világon lopva meccset néznek munkaidőben, korábban fejezik be a napot, hogy újabb meccseket darálhassanak le egymás után, és hagyják, hogy a gyerekek fenn maradjanak a késő esti kezdőrúgásokra.

Ezt az örömöt egyetlen zsarnok sem tudja elvenni tőlük – legyen szó céges főnökről vagy autoriter uralkodóról.

A világbajnokság emlékek gyára: régieket éleszt fel és újakat teremt. Ahogy a történelmet meghatározó merényleteknél, a tapasztalt szurkolók is pontosan emlékeznek, hol és kivel nézték végig csapatuk legnagyobb diadalait és legelkeserítőbb vereségeit, legyenek azok azóta elhunyt szülők, messzire szakadt barátok, vagy mára már felnőtt gyerekek. Mindenkinek megvan a maga személyes világbajnoki kísértetcsapata.

Mindenekelőtt azonban a világbajnokság a remény négyévente visszatérő ünnepe. A szurkolók reménykednek, hogy hosszabbítás alatt csoda történik, hogy beintik a lest, amely megmenti a helyzetet, és abban, hogy legalább egy időre elfeledhetik a hétköznapok gondjait.

Abban reménykednek, hogy az évtizedes kudarcok végre megváltást nyernek, és hogy a történelem nem szükségszerűen egyenlő a végzettel.

A csapatok egy másféle jövő reményét is megtestesíthetik – mint az 1986-ban győztes, Diego Maradona vezette argentin válogatott, amely nem sokkal az ország katonai diktatúrájának bukása után diadalmaskodott. Az esélytelenek meglepetésgyőzelmei pedig azt a reményt táplálják, hogy a szelídek valóban örökölhetik a Földet.

Globális összetartozás, kitörölhetetlen drámák, megváltástörténetek, és a felforgatóan izgalmas érzés, hogy bármi lehetséges – ezeket a célokat szem előtt tartva kinek kellene megnyernie az idei világbajnokságot?

Reálisan nézve a 48 induló csapat fele vagy még több eleve esélytelen. Őket tegyük félre (még a gondolatkísérleteknek is vannak határai). Ezután az izgalom és a méltányosság jegyében ejtsük el azt a nyolc országot is, amely már nyert korábban (igen, Angliát is, amelynek egyetlen diadala hatvan éve volt). Ez kizárja a legtöbb favoritot. A többiek közül az legesélyesebb jelöltek két kategóriába sorolhatók.

Az első csoportba azok a kisebb országok tartoznak, amelyek tehetséges játékosaiknak köszönhetően képesek felülmúlni a népességszámukból adódó várakozásokat. Ahogy Simon Kuper írja szórakoztató visszaemlékezésében, a „World Cup Fever"-ben,

a torna egy fejtetőre állított globális hierarchiát kínál, amelyben Amerika a „futottak még kategóriába tartozik, Kína pedig labdába sem rúg."

Kuper csapata, Hollandia, egy kisebb ország, amely háromszor jutott döntőbe, és most is komoly esélyekkel bír. Ugyanakkor, ahogy Kuper maga is elismeri, Hollandia már így is boldog és sikeres ország – nincs kielégítetlen vágya vagy neurózisa, amelyet a futballnak kellene feloldania.

Horvátország – alig 4 millió lakosával – 35 évnyi függetlenség alatt elképesztő módon háromszor jutott el az elődöntőig. Ahogy Aleksandar Holiga horvát újságíró fogalmaz, a futball az egyik ritka terület, ahol hazája elmondhatja: „a világ legjobbjai között vagyunk."

Összességében azonban a kis országok közül Portugália érdemelné meg leginkább a győzelmet: kevesebb sikert ért el, és régebb óta várakozik a világbajnoki címre, miközben diktatúrát és gazdasági pangást is átvészelt. „Portugália megszállott ország" – mondja nemzete sport iránti rajongásáról Miguel Pereira futballíró. Egy olyan helyen, amely nagyszerű játékosokat adott a világnak, de világverő csapatot még nem, a győzelem „eksztázist és örömöt" robbantana ki. (Ráadásul még elviselhetetlenebbé tenné Cristiano Ronaldót is, ezt a hiú, idejétmúlt megasztárt.)

Tótágast áll a világ

A másik győzelmet érdemlő csoportban nagyobb, futballszerető országokat találunk, amelyek a győzelem kapujában valahogy mindig elbotlottak. A japán szurkolók például még mindig gyászolják a „rosztovi pusztítást" – amikor csapatuk 2018-ban 2-0-s előnyről kapott ki Belgiumtól –, illetve „a dohai agóniát" 1993-ból, amikor egy későn bekapott iraki gól miatt nem jutottak ki a tornára. A csapat fejlődése Japán világba való beilleszkedését tükrözi – véli Dan Orlowitz, egy ott élő újságíró. „Óriási dolog lenne", ha győznének. Azonban kizáró ok is akad: Japánban nem a futball, hanem a baseball a legnépszerűbb sport. (Amerika hasonló okból szintén nem jöhet szóba.)

Afrikai ország még soha nem nyert világbajnokságot.

Szenegál, Afrika egyik legerősebb esélyese, jelenleg egy adósságválság politikai következményeivel küzd. Ám – mondja Elimane Ndao, a France 24 tudósítója – „valahányszor a nemzeti válogatott pályára lép, mindenki elfelejti a politikai problémákat." A legnagyobb becsben tartott emlékük a világbajnokságról az, amikor 1-0-ra legyőzték egykori gyarmattartójukat, Franciaországot 2002-ben. A gólszerző vezetésével az egész csapat táncra perdült a szögletzászlónál. Ha győznének, az ország „egy hétig – vagy egy hónapig" ünnepelne.

Aztán ott van még Marokkó is, amely négy évvel ezelőtt az elődöntőig jutott. Ez sokat lendített az ország megítélésén – mondja Samir Bennis politikai tanácsadó és a Morocco World News társalapítója –, megmutatva, hogy az ország „képes helytállni a nemzetközi porondon". Amikor a csapat játszik, „megáll az élet Marokkóban" – teszi hozzá Bennis.

Mindenki a meccset nézi, és a győzelemért imádkozik.

Ám Afrika diadala még édesebb lenne 2030-ban, amikor Marokkó maga is házigazda lesz.

Mindent egybevetve Latin-Amerika az a térség, ahol egy első világbajnoki győzelem a legnagyobb boldogságot hozná a legnagyobb számú népességnek. Kolumbiában épp feszült elnökválasztás zajlik; a futball „az ország legfőbb összetartó ereje" – mondja az El Tiempo napilap újságírója, Ricardo Ávila. A győzelem azonban a legtöbbet Mexikónak jelentené, ennek a futballőrült, 133 milliós országnak.

Mindannyian hiszünk Guadalupei Miasszonyunkban, de az igazi vallásunk a futball

– mondja viccelődve León Krauze kolumnista és podcast-készítő. Az Amerikában élő mexikóiak milliói számára a válogatott az utolsó kapocs a szülőföldhöz – teszi hozzá. A győzelem „csodát tenne egy olyan országgal, amelyet oly sok csapás ért" – köztük Donald Trump kíméletlen támadásai.

És képzeljük csak magunk elé, ahogy Trump átnyújtja a kupát a mexikói csapatkapitánynak.

„Az érzelmek intenzitása olyan volt, amilyet még soha nem tapasztaltam" – emlékezett vissza Pelé, a háromszoros világbajnok a pillanatra, amikor Brazília a magasba emelte a kupát. Vajon kinek jut majd ez az érzést most?

A valóságban Franciaország és Spanyolország a legesélyesebb. Nekik azonban vesztüket okozhatja egy gyenge bíró vagy egy elpuskázott tizenegyes. A költői igazságszolgáltatás és a maximális dráma jegyében a július 19-i döntőben Mexikó játszana – és győzne – Portugália ellen. Megtörténhet. Amíg a síp meg nem szólal, mindannyian reménykedhetünk.

Címlapkép forrása: Steph Chambers/Getty Images

A jelen írás nem minősül befektetési tanácsadásnak vagy befektetési ajánlásnak. Részletes jogi információ