Hogyan lehet megnyerni a labdarúgó-világbajnokságot?

Minden héten új cikkek a The Economist-ból

Minden héten új cikkek a The Economist-ból Ez a cikk a The Economist magazinnal kötött tartalomlicenc-megállapodás keretében született. Cikkek a nemzetközi sajtó élvonalából, a Portfolio válogatásában. Minden cikk ide kattintva érhető el.

A Portfolio Signature előfizetői rendszeresen olvashatják az Economist legérdekesebb cikkeit magyarul, a Portfolio válogatásában. Ez a cikk is egy ilyen írás, de kivételesen minden olvasónk számára elérhetővé tesszük.

A kérdés sokaknak okoz fejtörést, és nemcsak a futballszurkolóknak. Hszi Csin-ping, Kína vezetője régóta vágyik a futballban elért dicsőségre – akárcsak Muhammad bin Szalmán, Szaúd-Arábia trónörököse.

A pályán elért siker kifizetődő politika: javítja a közhangulatot, és az országról alkotott külföldi képet is.

A dicsőséget azonban nem adják könnyen.

Sokakhoz hasonlóan az Economist is megpróbálta kidolgozni a futballsiker képletét. A válogatottak Élő-értékszámaira alapozva egy egyszerű modellt állított fel. Ez a sakkból átvett teljesítménymutató figyelembe veszi az ellenfelek kaliberét, így a tornaeredményeknél megbízhatóbban tükrözi a csapatok valós erejét, utóbbiakat ugyanis egy kedvező sorsolás vagy egy bravúrosan védő kapus is könnyen torzíthatja. Ezután kiszámította, hogy az országok közötti különbségek mekkora része magyarázható különféle változókkal – a demokratikus intézmények erősségétől kezdve egészen a férfiak átlagmagasságáig.

A lap arra jutott, hogy a legbefolyásosabb tényezők a gazdagság, a népesség, a magasság és a földrajzi elhelyezkedés. Ezek együttesen az Élő-értékszámok közötti különbségek mintegy 70 százalékát magyarázzák. Önmagában azonban egyik tényező sem döntő.

A gazdag országok ugyan többet költenek edzőkre, létesítményekre és az utánpótlás nevelésére, mégsem nyújtanak mindig kiemelkedő teljesítményt.

Az Egyesült Államok gazdag, de az amerikai sportvilágban a pénz nagy része más sportágakba áramlik. Az Öböl menti monarchiák kőgazdagok és futballőrültek, mégis alulteljesítenek.

A méret is számít. A nagyobb népesség nagyobb tehetségbázist jelent – ám ahogy Kína és India példája mutatja, ez még nem garancia a dicsőségre. Egymilliárd feletti lakosságuk ellenére a két ország összesen mindössze egyetlen világbajnokságra jutott ki.

A méret a szó szorosabb értelmében is számít: az Economist elemzése szerint

a mezőnyjátékosok optimális magassága 181 cm körül alakul.

Minél távolabb esik egy ország férfiainak átlagmagassága ettől az értéktől, általában annál gyengébb teljesítményt nyújt a válogatottja.

A legmeghatározóbb változó azonban olyasvalami, amit egyetlen kormány sem képes befolyásolni: a földrajz és a vele járó sportkultúra.

A dél-amerikai csapatok például átlagosan mintegy 640 Élő-értékszámmal múlják felül ázsiai ellenfeleiket, ami azt jelenti, hogy a találkozók több mint 90 százalékában az ő győzelmük várható.

Még a jövedelmi, népességbeli és testalkatbeli különbségek kiszűrése után is 492 pont marad ez a szakadék. Az európai csapatok szintén előnyből indulnak.

Mindez önfenntartóvá teszi a futballsikert. Az elemzés arra enged következtetni, hogy

egy ország jelenlegi helyezésének legjobb előrejelzője az, hogy hová sorolták évtizedekkel ezelőtt.

Az Élő-rangsor felső negyedében 1976-ban szereplő országok mintegy négyötöde ma is ott található. Bármilyen nehéz is a felzárkózás, nem lehetetlen: egy maroknyi országnak már sikerült feljebb lépnie a rangsorban.

Japán az egyikük. 1998 előtt még soha nem jutott ki világbajnokságra, azóta viszont egyet sem hagyott ki. A legutóbbi, katari tornán Japán olyan nehézsúlyú ellenfeleket győzött le, mint Németország és Spanyolország. Ezúttal sokan tekintenek a japán csapatra sötét lóként. A fejlődés nem írható Japán gazdaságának vagy népességének számlájára, hiszen az 1990-es évek óta mindkettő stagnál.

Japán sikere ehelyett a futballvezetés által követett stratégiának köszönhető.

1992-ben Japán átszervezte amatőr ligáját, és elindította „Százéves jövőkép” elnevezésű programját azzal a céllal, hogy 2092-re 100 profi klubot hozzon létre. A tervet azóta is folyamatosan csiszolja: tanulmányozza a globális taktikai trendeket, majd hazai környezetben is elterjeszti őket. Ez magában foglalja a klubokra vonatkozó előírásokat – amelyek kötelezővé teszik az utánpótlás-akadémiák működtetését –, valamint a kinevelni kívánt játékosok típusára vonatkozó ajánlásokat is. Míg a japán profikat egykor főként a fegyelmükért és a kemény munkájukért dicsérték, ma már a technikai tudásukkal bűvölik el a világot, gyakran az európai topligákban.

Döntő különbség, hogy Japán alulról építkező megközelítést alkalmaz. Kína ezzel szemben ugyanúgy kezeli a futballt, mint az olimpiai sikereket: központosított, bőkezűen finanszírozott tehetséggondozással próbál eredményt elérni. Ez a kísérlet azonban kudarcot vallott, mivel a futball az improvizáción, a kiszámíthatatlanságon és a mélyen gyökerező tömegsporton alapul – érvel Mark Dreyer sportújságíró.

Bármilyen sikeresek is Japán módszerei, lassúak és költségesek. Sok szegényebb ország számára létezik egy gyorsabb út: a tehetségek importálása. Szenegál például nem a hazai futballinfrastruktúra fejlesztésével lépett előre a rangsorban, hanem a külföldi akadémiákon nevelkedett diaszpórára támaszkodva. A „Teranga Oroszlánjai” vb-keretének mintegy fele – nagyrészt Franciaországban élő – szenegáli kivándorlók fiaiból áll. Ez olyan, mint a fejlesztések hazautalásokból való finanszírozása: Szenegál a munkaerő-exportjából profitál.

Curaçao ezen a tornán szereplő keretének 96 százaléka, a Zöld-foki-szigetekének pedig 62 százaléka külföldön született. Ezek a csapatok csupán szélsőséges példái egy átfogóbb eltolódásnak. 1994 óta ugyanis gyors ütemben emelkedik azon játékosok aránya, akik nem a születési országuk válogatottjában szerepelnek: az akkori 9 százalékról mára 24 százalékra nőtt ez az arány.

A tehetségek importálásának más módjai is léteznek. Az állampolgársággal egyébként szűkmarkúan bánó országok olykor két kézzel osztogatják az útleveleket a futballistáknak. Katar például számos honosított játékost szerepeltet, köztük a belga születésű Edmilson Juniort. Kína nagy sztárja, Serginho (vagy ahogy választott hazájában ismerik: Sai Erjiniao) pedig Brazíliában született. Ez a trükközés olykor még a labdarúgás nemzetközi irányító testülete, a FIFA engedékeny szabályait is sérti: tavaly például megbüntették Malajziát, amiért hét olyan játékost játszatott, akiknek a malajziai gyökereit meghamisították.

Malajzia elszántsága jól jelzi, milyen komoly haszonnal kecsegtethet ez a stratégia. Egy világbajnokságokat vizsgáló tanulmány arra jutott, hogy

a több külföldön született játékossal felálló csapatok általában jobb helyezést érnek el a tornákon,

még a gazdasági helyzet és a futballhagyományok hatásának kiszűrése után is. A legutóbbi világbajnokságon Marokkó még ennél is egyértelműbb bizonyítékot szolgáltatott: az első afrikai csapatként jutott be a vb-elődöntőbe egy olyan 26 fős kerettel, amelynek 14 tagja külföldön született.

A migráció előnyeiből mind a kibocsátó, mind a befogadó ország profitál.

Az Európába bevándorlók gyermekei ugyanis gyakran szüleik új hazájának válogatottját erősítik, nem pedig a származási országét. Spanyolország legnagyobb sztárja, Lamine Yamal marokkói és egyenlítői-guineai bevándorlók gyermeke. Az angol támadósorban Bukayo Saka (nigériai származású) és Marcus Rashford (karibi gyökerű) is szerepel majd. A francia válogatott pedig szinte teljesen bevándorlók gyermekeiből áll. Keretükben ott van Désiré Doué is, akinek a családja jól szemlélteti a migráció futballra gyakorolt kettős hatását: Désiré a francia válogatottban játszik, míg testvére, Guéla Elefántcsontpartot képviseli.

A sokszínűbb tehetségbázisra való támaszkodás javítja a pályán nyújtott teljesítményt.

Egy 2023-as tanulmány megállapította, hogy a játékoskeret „származási sokszínűségének” növekedése jobb eredményekhez vezet. Az olasz válogatott vb-ről való lemaradása – mint az egyetlen korábbi győztes, amely nem jutott ki a tornára – utáni mély önvizsgálat során egyes kommentátorok a szigorú állampolgársági szabályokat okolták, amelyek megakadályozták, hogy sok bevándorló a Squadra Azzurrában játsszon.

A sikeres futballcsapatok sokszínűsége persze feldühíti a rasszistákat és a bevándorlás ellenzőit. Amikor Anglia menetrendszerűen kiesik a tornákról, a fekete játékosai kapják a legtöbb rasszista gyalázkodást. Egy idén megjelent tanulmány szerint

a sokszínűbb csapatok győzelmei elfogadóbbá teszik a közvéleményt a bevándorlással szemben, a vereségek viszont ronthatják a bevándorlók megítélését, és növelhetik a szélsőjobboldal támogatottságát. A győzelem vagy a vereség tétje így nem csupán a büszkeség.

Címlapkép forrása: Alexander Hassenstein/Getty Images

A jelen írás nem minősül befektetési tanácsadásnak vagy befektetési ajánlásnak. Részletes jogi információ