Izrael elszabadult hajóágyú szerepe határozhatja meg az USA-Irán konfliktus sorsát?

Donald Trump keresetlen szavakkal kérte számon a minap Benjamin „Bibi” Netanjahut:

You’re f*cking crazy. You’d be in prison if it weren’t for me. I’m saving your *ss. Everybody hates you now.

A kifakadás annak szólt, hogy alighogy aláírták az USA és Irán közötti tűzszünetre vonatkozó szándéknyilatkozatot, Izrael szinte azonnal meg is sértette azt. A szöveg ugyan név szerint nem említette Izraelt, ám az USA szövetségeseként rá is vonatkozott az a kitétel, miszerint elvileg be kellett volna szüntetni minden, Libanon elleni hadi cselekményt.

A szándéknyilatkozat mértékadó elemzők szerint amúgy is ezer sebből vérzik, legalábbis amerikai szemszögből nézve. „Kapituláció”, „Reagan forog a sírjában”, „mintha Teheránban írták volna” – nagyjából így fogadta a tengertúli, ezen belül is a republikánus nyilvánosság a 14 pontos dokumentumot, amelyről Donald Trump világraszóló sikerként beszél.

A Global Insight legutóbbi adásának alapkérdése éppen ez volt: mit ért el valójában Washington a háborúval és az azt lezárni hivatott alkuval, ha több kulcsterületen rosszabbnak tűnik a helyzet, mint a konfliktus előtt?

A legfontosabb pont a Hormuzi-szoros. Papíron ez az alku egyik nagy eredménye: a világ egyik legfontosabb olajszállítási útvonala újra megnyílhat. Csakhogy a szoros a háború előtt is nyitva volt. Irán viszont közben megmutatta, hogy ha akarja, képes pánikot kelteni az energiapiacokon és nyomást gyakorolni a világgazdaságra. Trump ugyan azt állította, hogy nem lesz útdíj Hormuzban, de maga a vita is jelzi: Teherán ráérzett, milyen erős kártya került a kezébe. A Hormuzi-szorosban esetlegesen beszedendő díjakról szóló vita ezért messze túlmutat egy technikai kérdésen.

Atomalku: régen jobb volt

Az atomprogram ügyében sem beszélhetünk egyértelmű amerikai áttörésről. Trump korábban katasztrófának nevezte az Obama-korszak iráni atomalkuját, amelyet hosszú tárgyalások után, részletes dokumentumban rögzítettek.

Ehhez képest a mostani keretmegállapodás jóval lazább, rövidebb és sokkal több értelmezési lehetőséget hagy. Irán ugyan vállalja, hogy nem fejleszt atomfegyvert, de a dúsított uránkészletek, az ellenőrzések és a hosszú távú garanciák kérdése nem tűnik megnyugtatóan rendezettnek. Márpedig a háború egyik fő célja éppen az iráni nukleáris fenyegetés felszámolása lett volna.

Még nagyobb hiányosság, hogy az alku nem rendezi érdemben Irán regionális proxihálózatának ügyét. A Hezbollah, a Hamász és a húszik támogatása az adásmenet egyik kulcspontja volt: ha Teherán ezen a téren nem kényszerül valódi engedményre, Izrael aligha fogja biztonsági garanciaként elfogadni a megállapodást. Nem véletlen, hogy Trump a svájci egyeztetések közben már újra fenyegetni kezdte Iránt, és a libanoni terrorszervezetek finanszírozásának leállítását követelte, amiről a Portfolio is beszámolt.

Az iráni népről megfeledkeztek

Irán közben zéró bizalommal ül tárgyalóasztalhoz. Teherán emlékszik arra, hogy az Egyesült Államok egyoldalúan felmondta a 2015-ös atomalkut, és arra is, hogy támadások indultak, miközben még folytak az egyeztetések.

Az iráni rezsim számára a mostani megállapodás nem erkölcsi vereség, hanem túlélési lehetőség: időt nyerhet, pénzhez juthat, és közben megtarthatja legfontosabb stratégiai eszközeit.

A legnagyobb vesztesek között lehetnek az irániak maguk. A rezsimváltásról, a társadalom felszabadításáról, a belső elnyomásról alig esik szó, sőt a felek a belügyekbe való be nem avatkozást rögzítik. Az iráni diaszpóra egy része ezért cserbenhagyásként éli meg az alkut: a háború elején még történelmi lehetőségről beszéltek, most viszont minden a benzinárakról, Hormuzról és a gyors politikai lezárásról szól.

A 60 napos határidő ezért inkább veszélyes illúzió, mint megnyugtató menetrend. Trump gyors eredményt akar, Irán ezt pontosan látja, az pedig teljesen megjósolhatatlan, hogy Izrael mennyire képes kordában tartani magát. Mozgalmas időszaknak nézünk elébe ismét.

Címlapkép forrása: Nathan Howard-Pool/Getty Images