Iránban Amerika veszített – Belebukhat, de szárnyakat is kaphat tőle

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A király meztelen

Épp elég baj, hogy láthatóan nem sikerült döntően felszámolni Irán katonai képességeit, ám Amerika számára még ennél is sokkal kínosabb, hogy közben a saját fegyverkészletei rohamos ütemben apadtak. Szakértői becslések szerint a háború első, legintenzívebb hat hetében elhasználta tengerről indítható Tomahawk cirkálórakétáinak egyharmadát, mintegy ezer darabot, ebből pedig korábban évente mindössze százat gyártott. A levegőből indítható, nagy hatótávolságú JASSM rakéták egynegyede is elfogyott, a saját csapatok és szövetségesek védelme szempontjából különösen kritikus SM-3, Patriot és THAAD légvédelmi rakétáknak pedig több mint fele elhasználódhatott. Egy dolog lenne, ha ilyen arányban egy Kína, Oroszország, esetleg mindkettő elleni gigantikus konfliktusban csappant volna meg az arzenál – de nem. Hanem Teheránnal szemben. Peking csak figyel, számol és fegyverkezik közben.

Amerika szövetségesei pedig a kezüket tördelik. Lemorzsolódott készleteit pótolandó, Washington a partnereknek szánt fegyverszállítmányokat máris elkezdte késleltetni. Az ázsiai szövetségeseket, köztük is elsősorban Japánt és Dél-Koreát külön traumatizálta, hogy az Irán elleni műveletek miatt Amerika az ő védelmükre szánt, ottani rakétavédelmi rendszereket, légi utántöltő gépeket, repülőgép-hordozókat, tengerészgyalogos harccsoportokat volt kénytelen az Öböl-térségbe átvezényelni.

Most már nem csupán azt övezi bizonytalanság, hogy Amerika hajlandó-e, hanem azt is, hogy képes-e a szövetségeseit megvédeni.

Márpedig ez alapjaiban változtathatja meg a viselkedésüket. Amíg pusztán a hajlandóság volt kérdéses, addig azt legtöbben befolyásolhatónak gondolták hűséggel, szófogadással, engedményekkel. Ha viszont Washington elrettentő-védelmező képességében inog meg a bizalom, arra sokak szemében az elszakadás, alternatív szövetségkeresés, vagy akár az ellenfélhez csapódás lehet a megoldás. Ezzel pedig egy olyan ördögi kör indulna el, aminek a Nyugat egésze a vesztese lehet.

Öröm az ürömben

Bár óriási stratégiai kockázatot vállalt Amerika – épp a most említett hitelvesztés miatt –, azt viszont nem tudhatjuk, hogy vajon választhatott-e volna jobb utat. Az egyre erősödő orosz-kínai-iráni tengely láttán hagyni, hogy atomhatalommá váljon Teherán? Tűrni, hogy az iráni drón- és ballisztikus rakétakészletek olyan szintet érjenek el, hogy mögülük a büntetlenség tudatában garázdálkodhasson a térségben és a Hormuzi-szorosnál? Akármit is gondolunk az ilyesfajta megelőző érvelésekről, az események azt igazolták, hogy a „stratégiai immunitás” szintjéhez valóban közel került Irán. A hónapokon át tartó bombázások ettől most – átmenetileg legalábbis – távolabb tolták. Az amerikai hadsereg számára pedig voltak azért pozitív hozadékok is. A harcedzettség növelése, a parancsnoki láncok és eljárások modern csatatéren történő tesztelése és a valós környezetben végzett AI-adatgyűjtés mind-mind felbecsülhetetlen katonai értékkel bír.

Közben ráadásul a globális sakktáblára kitekintve egy meglepően koherens amerikai stratégia rajzolódik ki.

A cél a tengeri fojtópontok feletti kontroll – eredetileg a hajózás szabadságát biztosítandó, de szükség esetén ez persze átfordulhat nyomásgyakorlásba is. Ez év elején Washingtonnak sikerült a Panama-csatorna feletti kínai ellenőrzést – a panamai Legfelsőbb Bíróság hathatós segítségével – megszüntetnie. Áprilisban olyan katonai együttműködési partnerséget írt alá Indonéziával, melynek köszönhetően komoly pozíciókhoz jutott a Kelet-Ázsiát az Indiai-óceánnal összekötő Malakkai-szorosban. Kína kereskedelmének háromnegyedét és olajimportjának 80 százalékát ezen át bonyolítja. Pár nappal az indonéz megállapodás után az Egyesült Államok és Marokkó katonai együttműködési „útitervet” írt alá. Ennek jegyében Washington a Földközi-tengert az Atlanti-óceánnal összekötő Gibraltári-szorosban még inkább megveti a lábát. E globális partnerségek esetében éppúgy, mint a hagyományos szövetségeseknél, a nagy kérdőjel Amerika katonai hitelessége lesz. Ez az, aminek csökkenése kiüresíti, megerősítése viszont tartalommal tölti meg őket.

Hasznos gyomros?

Minden azon múlik tehát, hogy Washington az iráni fiaskóra miként reagál. Saját gyengeségeinek, sebezhetőségeinek felismerése ugyanis akár katalizátorként is hathat. Nem mintha a Trump-adminisztrációnak erre szüksége lett volna. Amerika nemzetközi pozícióvesztése az elmúlt két év valamennyi stratégiai dokumentumának vezérfonala. Az idei év elején megjelent Nemzetvédelmi Stratégia egyenesen úgy fogalmaz:

Trump elnök 2025 januárjában az Egyesült Államok történetének egyik legveszélyesebb biztonsági helyzetében lépett hivatalba.

Ebből eredt az elképzelés, miszerint véget kell vetni a „véget nem érő háborúknak”, csak a legfontosabb kihívásokra szabad figyelni, s ezalatt sürgősen turbómódba kell kapcsolni az elkényelmesedett hadiipart.

Ez volt a jelen helyzetben az egyetlen épkézláb politika. Az év eleji venezuelai akció még beleilleszkedett: minimális erőforrásokkal maximális nyereséget hozott, amolyan kisköltségű erőfitogtatást rendezett. Az iráni művelet azonban ezzel szögesen szembement. Ország-világ számára láthatóvá tette a tátongó szakadékot, mely az amerikai hadsereg vállalásai, illetve rohamosan apadó, és csak lassan pótolható képességei között húzódik.

A 2020-as évek vége így még a korábbi előrejelzésekhez képest is kiélezett veszélyzóna lett:

a kínai felfegyverkezés gyümölcsei beérnek, Amerika relatív gyengesége világszerte tudatosul, szövetségesei kihátrálhatnak mögüle, ellenfelei vérszemet kapnak, leapadt fegyverkészleteit pedig évekbe telik feltölteni. A hadiipar felfuttatása nem megy máról holnapra, különösen, ha közben az egész eddigi működési logikáját is radikálisan át kell programozni.

A számok azt mutatják, hogy Washington jól tudja: nagy a baj. A Trump-adminisztráció 2027-re csaknem másfélszer akkora katonai büdzsét kért, mint az idei, s rakétabeszerzésekre a mostani 25 milliárd helyett 70 milliárd dollárt tervez költeni. THAAD elfogórakétákból az idei 55 darab helyett a jövő évi költségvetésben 857 darabra tart igényt, de Tomahawk cirkálórakétákból is tizennégyszeres, Patriotokból pedig közel nyolcszoros mennyiséget írna elő. A megcsappant készleteket látva ez érthető.

De ami még fontosabb: egy általános szemléletváltás is folyamatban van.

Úgy tűnik, hogy a hipertechnologizált, méregdrága, millió alkatrészből álló, többéves gyártást igénylő fegyvercsodáknak mindinkább csak kiegészítő szerepe lesz. A Pentagonnál a „megfizethető tömegképesség” fogalma hódít: ez olcsón, gyorsan, nagy mennyiségben előállítható, s ugyanilyen könnyen karbantartható és pótolható fegyvereket jelent.

Már az elnevezések is magukért beszélnek: a Pentagon 10 ezer Alacsony Költségű, Konténerbe Épített Rakétát (LCCM) készül rendelni, a légierő pedig 28 ezer Megfizethető Tömeges Rakéta (FAMM) beszerzését célozza. Kisméretű drónjainak számát is sokszorosára növelné a hadsereg: az erre fordítható összeg megtízszereződött, miközben darabáruk a tervek szerint minimum feleződni fog. Az eddig főleg extravagáns programjairól ismert DARPA most olyan rakéták terveit várja, melyek kereskedelmi forgalomban kapható alkatrészekből, olcsón, egyszerűen és napok alatt előállíthatók. A június 16-án életbe lépett Védelmi Termelési Törvény (DPA) ráadásul a civil piaci szereplők bevonását is lehetővé teszi. De vajon képes lesz-e az amerikai hadiipar szakítani komótos tempójával, pazarló hozzáállásával, s helyette villámgyors tömegtermelésre átállni?

Egyszer már véghezvitte a szinte lehetetlent. A második világháborúban méltán érdemelte ki „a demokráciák hadiüzeme” nevet: négy év alatt 86 ezer tankot, és 2,5 millió katonai teherautót gyártott le. A háború előtt repülőgépből évente alig 3000-et állított elő, 1944-re ez a szám elérte az évi 100 ezret. Az újonnan kifejlesztett Liberty hajókból több mint 2700 épült 1941 és 1945 között, a csúcsponton naponta hármat bocsátottak vízre belőlük. A második világháborús ipari mozgósítás példáját Washingtonban manapság egyre gyakrabban emlegetik. Csakhogy akkor minden eltelt hónap Amerika fölényét erősítette, most viszont az idő egyelőre Kínának dolgozik.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Címlapkép forrása: Andrew Harnik/Getty Images