A káoszember, aki fekélyeket váj a világ testén

America First

Donald Trump az Egyesült Államok függetlenségének 250. évfordulóján elmondott beszédében ismét az „America First” politikai filozófiát állította középpontba. Ezen a ponton még úgy gondolta, hogy súlyos bukás árán, de le tudja zárni az iráni háborút – ma már semmi kétségünk sem lehet, hogy az USA egyelőre képtelen kiszállni a konfliktusból, még úgy sem, hogy valójában egyetlen stratégiai célját sem éri el.

Trump második elnökségének sorozatos hibái után sem tanulta meg, hogy az USA nem elszigetelten, hanem a világ részeként működik. Szerinte az Egyesült Államoknak mindenekelőtt saját szuverenitását, gazdasági érdekeit és biztonságát kell szolgálnia, és csak másodsorban kell globális közfeladatokat vállalnia.

Az „America First” jelszót sokan hosszú ideig politikai szlogennek tartották, amelynek gyakorlati jelentősége korlátozott lesz. Mára azonban világossá vált, hogy ez nem egyszerű kommunikációs eszköz, hanem az amerikai külpolitika egyik meghatározó irányzata lett. A kérdés így már nem az, hogy Trump valóban ezt gondolja-e, hanem az, hogy milyen következményekkel járhat ez a világrendre. Ennek megértéséhez érdemes visszanyúlni Charles P. Kindleberger amerikai közgazdász egyik legismertebb elméletéhez.

A világrend nem ingyen működik

A Kindleberger-elméletet sokáig történelmi magyarázatként kezelték, ma azonban ismét napi geopolitikai kérdéssé vált. Kindleberger a két világháború közötti időszakot elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a világgazdaság stabilitása nem magától alakul ki. A stabilitáshoz szükség van egy vezető hatalomra, amely hajlandó viselni a rendszer fenntartásának költségeit. Ezek a költségek sokszor igencsak nagyok, amelyek fájhatnak a hegemónnak, ám mind a világ, mind a szuperhatalom jobban jár, ha vállalja ezt a terhet.

A második világháború után ezt a szerepet az Egyesült Államok vállalta magára. Washington nemcsak katonai nagyhatalommá vált, hanem olyan nemzetközi intézmények és szabályok létrehozásában is vezető szerepet játszott, amelyek évtizedeken át biztosították a stabil világrendet. A NATO kollektív biztonsági rendszere, az ENSZ, az IMF, a nyitott kereskedelmi rendszer és a dollár tartalékvaluta-szerepe mind ennek a konstrukciónak voltak a részei. Azóta az Egyesült Államok finanszírozza a világ legerősebb haderejét, globális támaszponthálózatot tart fenn, és valójában még a gazdasági teljesítményéhez képest is aránytalanul nagy részt vállalt a nemzetközi intézmények működtetéséből.

De miért is vállalta ezeket a költségeket az USA? Kindleberger szerint az 1929-es nagy gazdasági világválság azért vált ilyen mély és pusztító krízissé, mert az első világháború utáni világrendben nem volt olyan hatalom, amely képes és hajlandó lett volna stabilizálni a rendszert.

A 19. században ezt a szerepet Nagy-Britannia töltötte be: tengeri fölényével, pénzügyi erejével és nyitott kereskedelmi politikájával hozzájárult a globális gazdasági rendszer működéséhez. Az első világháború után azonban London már nem rendelkezett ehhez elegendő erővel, miközben az Egyesült Államok gazdaságilag megerősödött ugyan, de nem vállalta a vezető szerepet.

Kindleberger szerint ez a „vezető nélküli” átmeneti korszak hozzájárult ahhoz, hogy a válság nem korlátozódott egy gazdasági visszaesésre, hanem a protekcionizmus, a valutaháborúk és végül a geopolitikai feszültségek erősödéséhez vezetett.

A második világháború után Washington éppen ebből a történelmi tapasztalatból tanulva alakította ki az amerikai vezetésű nemzetközi rendet. Az Egyesült Államok felismerte, hogy saját érdeke nem pusztán a közvetlen katonai fölény fenntartása, hanem egy olyan stabil rendszer létrehozása, amelyben a kereskedelem, a pénzügyek és a biztonság kiszámítható keretek között működhet.

Kindleberger elméletének legfontosabb üzenete, hogy egy vezető hatalom szerepe kettős: egyszerre jelent költséget és stratégiai előnyt. A hegemón valóban többet fizet a rendszer működéséért, mint más országok, ugyanakkor a stabil környezetből aránytalanul sokat is profitál. A nyitott világgazdaság, a biztonsági garanciák és a pénzügyi stabilitás nem pusztán mások számára biztosított közjavak, hanem a vezető hatalom saját erejének forrásai is. Éppen ezért Kindleberger figyelmeztetése nem egyszerűen arról szól, hogy a világnak szüksége van egy vezetőre, hanem arról is, hogy a vezető hatalomnak saját hosszú távú érdeke a rendszer fenntartása.

Összességében a költségeket nemcsak, hogy ellensúlyozták a rendszerből fakadó multiplikátorhatások, hanem meg is haladják azokat. Az amerikai vállalatok könnyebben fértek hozzá a világpiacokhoz, a dollár nemzetközi szerepe olcsóbb finanszírozást biztosított az államnak, a szövetségi rendszer megsokszorozta Washington katonai erejét, a stabil világrend pedig kedvezett az amerikai gazdaság növekedésének. Röviden:

egy olyan világrend sokkal kényelmesebb Amerikának, amelyet ő irányít, mint egy olyan, amelyet a káosz ural.

Trump szerint Amerika túl sokat fizet

Trump azonban nem így látja. Rendszeresen azt hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok túl hosszú ideig finanszírozta a világ biztonságát, miközben más országok gazdaságilag profitáltak ebből. Ebben a kontextusban a NATO sem elsősorban a biztonság és a védelem megalapozása, hanem egy költség, amelyből Európa nagy előnyöket élvez. Az elnök úgy véli, hogy az ENSZ és más nemzetközi szervezetek nem a globális amerikai befolyás eszközei, hanem olyan intézmények, amelyek gyakran korlátozzák Washington mozgásterét. A szabadkereskedelem pedig nem közös jólétet, hanem amerikai gyárbezárásokat és munkahelyvesztést eredményezett.

Trump logikája szerint az Egyesült Államoknak nem kell tovább a világ „üzemeltetőjének” lennie. A nemzetközi rend fenntartásának költségeit másoknak is viselniük kell.

Trump logikájának és lépéseinek eredménye azonban az, hogy a világ megváltozik. És nem a jó irányba. A kereskedelmi háborúk, vámok inflációt okoztak, és visszavetették a világgazdaság növekedését. A NATO bomlasztásának hatására egyre kevesebben hiszik el, hogy az 5. cikkely valódi védelmet nyújt. A WHO-ból való kilépés sokkal felkészületlenebbé teszi a világot a járványokra és más egészségügyi veszélyekre.

A Kindleberger-csapda

Miután Trump nemcsak a retorikában, hanem tettekben is szakít a liberális világrenddel, így érdemes megnézni, mi lesz mindennek a következménye. Kindleberger szerint akkor válik igazán veszélyessé a helyzet, amikor a vezető hatalom már nem akarja fizetni a rendszer fenntartásának költségeit, de nincs más szereplő, aki átvehetné ezt a feladatot. Ma pontosan ez a helyzet körvonalazódik.

Ha az Egyesült Államok visszalép, miközben senki sem lép a helyére, akkor nem egy új stabil rend jön létre, hanem egy átmeneti hatalmi vákuum. Ennek következménye lehet a regionális konfliktusok gyakoribbá válása, a fegyverkezési verseny erősödése, a szövetségi rendszerek lazulása és a nemzetközi gazdaság kiszámíthatatlanságának növekedése.

Trump politikájának legerősebb érve, hogy a világrend fenntartása valóban költséges az Egyesült Államok számára. A legerősebb ellenérv pedig az, hogy a stabil világrend nem ingyenes ugyan, de a hiánya még nagyobb költségekkel járhat. Egy fragmentált, konfliktusosabb nemzetközi rendszerben az amerikai gazdaság, a globális kereskedelem és maguk az amerikai szövetségek is sérülékenyebbé válhatnak.

Ebben az értelemben a második világháború utáni amerikai vezető szerep nem pusztán „altruizmus” volt, hanem önérdek: az Egyesült Államok nemcsak finanszírozta a rendszert, hanem annak legnagyobb haszonélvezője is volt.

A paradoxon első éles próbája

Az elméletet nemcsak történelmi példák, hanem a legfrissebb közel-keleti események is próbára teszik. Trump egyik központi ígérete az volt, hogy Amerika nem kívánja többé finanszírozni a világ rendjét, ugyanakkor katonai erejével gyorsan és határozottan kikényszeríti az amerikai érdekek érvényesülését. Ez a megközelítés azt feltételezi, hogy a korlátozott katonai fellépések elegendőek az ellenfelek elrettentésére, miközben az Egyesült Államok elkerülheti a hosszan elnyúló biztonsági kötelezettségeket.

Az iráni konfliktus azonban rávilágított ennek a stratégiának a működésképtelenségére. A fegyveres összecsapások lezárását célzó politikai nyilatkozat ellenére Irán folytatta a nyomásgyakorlást, többek között a Hormuzi-szoros térségében is. Donald Trump ezt követően kijelentette, hogy a korábbi megállapodás érvényét vesztette, és nem kíván tárgyalni Teheránnal. Ebből már most látszik: az Egyesült Államoknak nem sikerült olyan tartós elrettentést kialakítania, amely stabilizálta volna a térséget. A konfliktus nem lezárult, hanem új szakaszba lépett. Irán azt üzente Trumpnak, amit nemrég az amerikai elnök mondott Zelenszkijnek:

Most nincsenek kártyalapok a kezedben.

Trump olyan helyzettel találkozik, amivel a második világháború óta alig nézett szembe amerikai elnök. Nem ő irányít, nem ő dönt. Még arról sem, hogy miként vonul ki a konfliktusból.

Éppen ez mutat rá a Kindleberger-elmélet egyik lényegi állítására. Egy vezető hatalom számára nem elegendő időnként katonai erőt demonstrálni. A stabilitás fenntartása folyamatos politikai, diplomáciai és szövetségi jelenlétet igényel. Ha egy nagyhatalom egyszerre akarja csökkenteni nemzetközi kötelezettségeit és megőrizni vezető szerepét, könnyen előfordulhat, hogy egyik célt sem éri el teljes mértékben.

Washington nem egyedül írja a forgatókönyvet

A második világháború után az Egyesült Államok katonai és diplomáciai fölénye hosszú időn keresztül azt jelentette, hogy Washington jelentős mértékben képes volt meghatározni a konfliktusok dinamikáját és lezárásának feltételeit. Ez nem azt jelentette, hogy Amerika minden háborút megnyert vagy minden célját elérte – Vietnam éppen ennek ellenpéldája –, hanem azt, hogy a globális rendszer vezető hatalmaként jellemzően az Egyesült Államok rendelkezett a legnagyobb képességgel arra, hogy a konfliktusok politikai kereteit meghatározza.

Az iráni konfliktus egyik tanulsága éppen az lehet, hogy a katonai fölény önmagában nem garantál politikai kontrollt. Trump úgy nyilatkozott, hogy a korábbi megállapodás érvényét vesztette, miután újabb támadások történtek, ami jól mutatja: a konfliktus lezárásának politikai kontrollja nincs teljesen az Egyesült Államok kezében.

A visszatérés a megoldás

Trump szuverenista fordulata azt a kérdést teszi fel, hogy meddig érdemes Amerikának finanszíroznia a nemzetközi rendet? Ahogy láttuk, a liberális rend fenntartásának az alternatívája gyorsan sokkal költségesebbé válik. Ha a vezető hatalom visszavonul, miközben nincs olyan állam, amely átvenné a stabilizáló szerepet, a nemzetközi rendszer könnyen instabilabb lesz.

Éppen ezért a stabil világrendhez továbbra is amerikai vezetésre lenne szükség. Ha az Egyesült Államok – Trump szuverenista vízióját követve – egyre inkább lemond erről a szerepről, akkor nem csupán saját kötelezettségeit csökkentheti, hanem hozzájárul egy kiszámíthatatlanabb, konfliktusosabb és kevésbé együttműködő nemzetközi rendszer kialakulásához. Ez pedig hosszabb távon az Egyesült Államoknak is nagyobb árat jelenthet, mint amennyit a visszavonulással rövid távon megtakarít.

A rend fenntartásának ára ma biztosan kisebb, mint annak a káosznak az eredménye, amit Amerika visszavonulása okoz.

Címlapkép forrása: Andrew Harnik/Getty Images