Nyugat-Európa ajtaján kopogtat az, amitől Közép-Európában most búcsút vesznek – Moszkva ugrásra készen figyel?
Globál

Nyugat-Európa ajtaján kopogtat az, amitől Közép-Európában most búcsút vesznek – Moszkva ugrásra készen figyel?

Gyors összefoglaló
Ha csak egy perce van, olvassa el a lényeget AI összefoglalónkban.
Szerbiában október 25-én véget ért egy korszak, miután egy diákmozgalomból kinőtt politikai erő megdöntötte Aleksandar Vučić elnök rendszerét. Miközben Közép- és Kelet-Európában meginognak a populista rendszerek, Nyugaton a német AfD és a francia Nemzeti Tömörülés éppen erősödik. Úgy tűnik, Európa különböző részei ugyanannak a populista politikai ciklusnak más-más szakaszában járnak: ahol ez már hosszú kormányzati tapasztalattá vált, ott ismét felértékelődhetnek a korábban háttérbe szorult intézményi korlátok. Közben Moszkva árgus szemekkel figyeli a változásokat, és már készülhet erőforrásai átrendezésére.
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

„A jövő már itt van – csak nem egyenletesen oszlik el.” – William Gibson sci-fi író

Szerbiában október 25-én, vasárnap véget ért egy korszak. A diákmozgalomból kinőtt Egyetemista Lista a szavazatok több mint 52%-át szerezte meg, Aleksandar Vučić szövetsége 39% körül maradt. Tizennégy év politikai dominanciája tört meg egy olyan országban, ahol a hatalom médiafölénye, intézményi beágyazottsága és a tiltakozókat külföldi érdekek kiszolgálóiként bemutató kommunikációja sokáig szinte leküzdhetetlennek látszott.

Néhány hónappal korábban Magyarországon történt hasonló fordulat, szinte azonos eredményekkel. Április 12-én a TISZA 53,18%-ot és 141 mandátumot szerzett, lezárva a Fidesz 2010 óta tartó folyamatos kormányzását.

A régi magyar politikai toposz szerint időnként befut hozzánk a „varsói gyors”. Lengyelországban 2023-ban bukott el a PiS-kormány, majd Budapest következett, most pedig Belgrád. Persze ez a vonat sem közlekedett soha menetrend szerint: Prága, Pozsony, Ljubljana vagy Bukarest rögtön óvatosságra int, ha néhány választási eredményből történelmi törvényt próbálnánk fabrikálni.

A mostani európai térkép mégis különös.

Közép- és Délkelet-Európa több országában meginogtak vagy meginogni látszanak hosszú ideje működő populista, szuverenista, erősen vezérközpontú politikai konstrukciók. Nyugat-Európában ellenben ugyanennek a politikai családnak több szereplője éppen fölfelé tör.

Németországban az AfD történelmi magasságban jár, Franciaországban a Nemzeti Tömörülés az elnökválasztás meghatározó politikai pólusa.

Az európai jelenség léptékét jól mutatja a The PopuList 4.0: a több mint száz kutató által felülvizsgált adatbázis 31 európai ország populista, radikális bal- és jobboldali pártjait követi 1989-től 2026-ig. Már önmagában ez is jelzi, hogy a jelenség egész Európát átszővi. Ugyanannak a politikai családnak különböző életciklusai futnak egymás mellett.

Mintha Európa különböző részei ugyanannak a politikai történetnek eltérő időpontjában járnának.

orbán vucic
Aleksandar Vučić szerb elnök fogadja Orbán Viktor miniszterelnököt Belgrádban 2025. május 23-án. MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Benko Vivien Cher

Akik korábban kezdték

A kézenfekvő magyarázat a Kelet és Nyugat közötti kulturális különbség lenne. A térkép azonban gyorsan szétesik ettől. Románia és Szlovénia elrontja a túl szép keleti képletet, Hollandia vagy Svédország pedig azt mutatja, hogy hasonló politikai életciklusok Nyugaton is működhetnek.

Nem a földrajz a valódi változó. Az számít, hol tart egy társadalom a populista politikai projektben.

Kelet-Európa egy része egyszerűen korábban kezdte el. A rendszerváltás után a térség társadalmai szabadságot és felzárkózást vártak. A szabadság gyorsan megérkezett, a felzárkózás jóval egyenetlenebbül. Voltak, akik nyertek az átmeneten, de még többen társadalmi pozíciót, biztonságot vagy kiszámítható életpályát veszítettek. A demokratikus intézmények fiatalok voltak, mögöttük kevés történelmi tapasztalat, kevés érzelmi kötődés és kevés felhalmozott bizalom állt.

Az átmenet veszteségei közben könnyen összekapcsolódtak magával az új rendszerrel. A piacgazdaság, a privatizáció, a nyugati integráció és a frissen épülő demokratikus intézményrendszer ugyanannak a történelmi fordulatnak az építőelemeként jelent meg. Aki a ’90-es években státuszt, létbiztonságot vagy társadalmi kiszámíthatóságot veszített, annak nem sok oka volt finoman szétválasztani, hogy mi volt a piacnyitás ára, mi a hibás kormányzás, mi a globális átrendeződés és mi az új politikai rendszer sajátossága.

Nyugaton a demokratikus rend mögött több évtizednyi jóléti, intézményi és válságkezelési tapasztalat halmozódott fel. Keleten ezt a legitimitási tartalékot menet közben kellett volna felépíteni, miközben maga az átmenet is komoly társadalmi árat követelt.

Sok választó ezért kevésbé érezte személyes veszteségnek az intézményi korlátok gyengítését, és hamarabb láthatott ésszerű cserét a gyorsabb, személyesebb, koncentráltabb döntéshozatal ígéretében.

Így hamarabb vált politikailag elfogadhatóvá a gondolat, hogy hagyjuk ezt az úri hóbortot, s próbáljuk ki újra azt a valami mást! Erősebb vezetőt, több szuverenitást, kevesebb kompromisszumot, gyorsabb és látványosabb döntéseket.

Talán egyszerűen kevésbé voltunk finnyásak. Vagy, amennyiben minden csak narratíva kérdése, kalandvágyóbbak, romantikusabbak és rugalmasabbak voltunk. A maga idejében ez sok választó számára teljesen racionális döntés lehetett. Azt gondolták, hogy ez szolgálja legjobban az érdekeiket. Kelet-Közép-Európa több társadalma – a 20. századi tapasztalatok ellenére is – belevágott ebbe a modern kori populista kísérletbe. Így most már van róla (ismét) saját tapasztalata.

„Próbáljuk ki!” vs. „Már próbáltuk.”

Egy német választó számára az AfD országos kormányzása még elképzelés. Egy francia számára egy Nemzeti Tömörülés-elnökség szintén. Lehet rá vetíteni reményt, dühöt, várakozást és azt az érzést, hogy talán végre „lehet más a politika!” A magyar választó 2026-ban már tizenhat évnyi Fidesz-kormányzást tudott összevetni az ígéretekkel. A szerb választó mögött tizennégy évnyi Vučić-dominancia állt, ebből tizenkét év a végrehajtó hatalom közvetlen csúcsán. A lengyel társadalom nyolc évnyi PiS-kormányzást és informális hatalmi mechanizmusokat ismert meg.

Egy idő után a politikai narratíva az emberek emlékeivel is versenyezni kezd. Az ember tudja, milyen állapotban van a kórház, ahová jár. Ismeri a fizetését, a gyermeke iskoláját, az utat, amelyen naponta közlekedik. A törvényesség relativizálásával összekalapált médiatúlsúly ellenére is tud a korrupciós ügyekről, látja saját településének változásait, és össze tudja vetni az ígéreteket azzal, amit hosszú évek alatt megtapasztalt.

Az ellenzéki populista még kecsegtető ígéret. A régóta kormányzó már pecsétes életrajz.

Magyarország és Szerbia változása ezért aligha írható le puszta liberális fordulatként. Ezek a társadalmak saját bőrükön tapasztalva ismét fölfedezték, mire valók a méltatlanul besározott liberális intézmények. A hatalommegosztás, az intézményi kontroll, a független nyilvánosság és a jogállami korlátok könnyen tűnhetnek akadékoskodó formaságnak addig, amíg valaki főként azt érzékeli belőlük, hogy távol és lassan születnek a döntések. A hosszabb távú hiányuk viszont egészen más tapasztalatot ad, más következtetésekhez vezet.

Ez politikai tanulás, a társadalom tapasztalatból szerzett tudása a hatalom működéséről. Amire kétségtelenül mondhatjuk, hogy „az okos ember más kárán tanul”, de ne vitassuk el e kijózanító tapasztalat jellemformáló képességét! A választó ettől maradhat nemzeti érzelmű, konzervatív, elitellenes, bevándorláskritikus vagy Brüsszellel szemben bizalmatlan, miközben erősebb intézményi kontrollt, tisztább közéletet és kiszámíthatóbb államot akar. Ezek az igények kényelmesen elférnek ugyanabban a jellemben, szellemben, emberben.

Erre rímel Szabó Andrea, Sebestyén Annamária és Böcskei Balázs 2010 és 2025 közötti magyar adatokat vizsgáló kutatása. A szerzők megállapításai szerint másfél évtized populista kormányzás után a populista attitűdök nem egyszerűen eltűntek, hanem átrendeződtek. Gyengült többek között a kulturális protekcionizmus, a Nyugattal szembeni „saját út” és a vezérközpontú képviselet támogatása, miközben az elitellenes és kompromisszumellenes hajlamok továbbra is széles körben jelen maradtak. Tiszta erőmegmaradás-törvény, nem vész el, csak átalakul! A rendszerrel való szakítás tehát nem feltétlenül a populista igény megszűnése. A társadalom tanulhat úgy is, hogy közben számos korábbi politikai reflexét megtartja.

Protest_na_Slaviji,_Vidimo_se_na_Vidovdan_Mašina_1
Aleksandar Vučić elleni tüntetés Belgrádban 2025. június 28-án. Forrás: Mašina via Commons

Amikor a politika is tanul

Giorgia Meloni olasz miniszterelnök azért érdekes, mert egy másik kimenetet mutat. Kormányon jóval pragmatikusabb, európai intézményi keretek között mozgó vezető lett, mint amilyennek korábbi radikális politikai profilja alapján sokan várták. Hazai közönségének továbbra is megadja a számukra kedves identitáspolitikai és kulturális üzeneteket, külpolitikájában és európai szerepében viszont alkalmazkodott a kormányzati felelősséghez. Az olasz politikában ehhez külön érték társul, hisz a jellemző és sok évnyi kormányválság után maga a stabilitás is politikai teljesítménnyé válhat.

A kormányzati tapasztalat hatását óvatosan kell kezelni. Andreas Bergh és Anders Kärnä 32 európai ország 1980 és 2023 közötti adatait vizsgáló tanulmánya szerint a hatalomban lévő pártok a következő választáson átlagosan mintegy 4,5-5 százalékpontos büntetést fizetnek, de a populista pártok ezen belül nem szenvednek automatikusan nagyobb veszteséget, mint a mainstream erők. Vagyis a puszta kormányzás önmagában nem „gyógyítja ki” a választókat a populizmusból. Az alkalmazkodás minősége, a teljesítmény és a politikai hitelesség legalább ennyire számít. Ez azért lesz fontos a külső befolyásolásnál is, mert az soha nem légüres térben dolgozik: mindig a helyi politikai anyagra, törésvonalakra és várakozásokra épít.

A kormányzás tehát taníthatja a politikai szereplőt is. Csehországban most azt figyelhetjük, Andrej Babiš miniszterelnök miként reagál az októberi szenátusi pofonra. Az ANO országosan továbbra is erős; még nem tudjuk, epizódról vagy egy folyamat kezdetéről van-e szó. A következő időszak egyik kérdése éppen az lesz, mit tanul belőle Babiš rendszere.

Innen a történet már túlnő a pártok és választók viszonyán. Ugyanez az életciklus átírja azt az információs közeget is, amelybe a propaganda, a dezinformáció vagy egy külső befolyásolási művelet megérkezik. Más terep egy tiltakozó, kipróbálatlan ígéretre fogékony társadalom, és más az, amely ugyanarról a politikai ajánlatról másfél évtizednyi saját tapasztalatot halmozott fel.

Amikor szembejön a nagybetűs

A politikai életciklus tehát az információs környezetet is megváltoztatja. A propaganda továbbra is hathat, napirendet szabhat, félelmeket és lojalitásokat erősíthet, a támogatott politikai oldal pedig közben akár választást is veszíthet. Ismerős helyzet?

Magyarországon éveken át működtek a háborúról, Brüsszelről, migrációról vagy Ukrajnáról szóló narratívák. Szerbiában a tiltakozó mozgalmat következetesen nyugati beavatkozásként és „színes forradalomként” próbálták keretezni. Ezek az üzenetek nem váltak egyik napról a másikra hatástalanná.

Hosszú kormányzás után azonban egyre nagyobb súlya lesz egy másik információforrásnak, a megélt tapasztalatnak. Tizenöt év után a választó már nem kizárólag azt hallja, mit mondanak neki a rendszerről, mert tudja, milyen benne élni.

A politikai kommunikáció ilyenkor már nem üres vászonra vetít. Egy kész élettapasztalattal versenyez. S ebben az összevetésben a voluntarista goebbelsi propaganda technikája egyre nehezebben írja felül a személyes tapasztalatot. Ez magyarázhatja, miért működhet ugyanaz a politikai technika eltérően Berlinben vagy Párizsban, mint Budapesten vagy Belgrádban. Az ismeretlenre könnyebb vágyat vetíteni; az ismerősről már vannak emlékeink. Persze, hogy a társadalom kollektív politikai emlékezete meddig terjed, az egy másik értekezés témája lehet.

Ez a különbség az orosz hibrid befolyás szempontjából sem mellékes. Egy külső művelet hatását a ráfordított pénz, tartalom és technikai kapacitás mellett a célzott társadalom politikai fogadókészsége is meghatározza. A helyi erős ember kommunikációs rendszere és a külső orosz befolyás narratívái összeérhetnek, egymást erősíthetik, ugyanazokra a félelmekre és sérelmekre építhetnek. Ha viszont a helyi politikai konstrukció hitelességi alapja hosszú kormányzás után erodálódik, ugyanaz a külső inger kisebb politikai hozamot nyújthat.

Ezt a mechanizmust jól illusztrálja az Európai Külügyi Szolgálat 2026-os 4. FIMI Threat Report-ja. A jelentés szerint az orosz információs befolyásolási apparátus kifejezetten célközönségre szabja a műveleteit, meglévő társadalmi törésvonalakat mélyít, választásoknál pedig országspecifikus narratívákat használ. A dokumentum 2025-re stratégiai újrakalibrálást is azonosít, az oroszok fókusza egyre erősebben Európa felé tolódott. Ha tehát maga a műveleti logika is a helyi társadalmi és politikai viszonyokhoz igazodik, akkor a populista politikai ajánlat életciklusa nem háttérzaj, hanem az operatív környezet része.

Innen már ugyanannak a történetnek a geopolitikai oldala vizsgálandó, amennyiben föltesszük a kérdést – mit ér egy külső befolyásolási eszköztár ott, ahol a támogatott politikai ajánlat még ígéret, és mit ott, ahol már hosszú kormányzati múlt terheli?

Mit lát ebből Moszkva?

Magyarország és Szerbia politikai terében hosszú időn keresztül jelen voltak olyan média- és információs tartalmak, amelyek jól rezonáltak az orosz külpolitikai kommunikációval: szuverenitás, hanyatló Nyugat, háborúpárti elitek, külföldről irányított ellenzék, „színes forradalmak”, a nemzeti érdekeket veszélyeztető külső szereplők, gender, woke, klímaváltozás-tagadás stb.

Orosz kötődésű információs műveleteket Magyarország esetében is detektáltak és dokumentáltak. Szerbiában a tiltakozó mozgalom nyugati összeesküvésként való bemutatása szervesen illeszkedett a kormányzati kommunikációhoz és az oroszbarát információs térhez. A politikai végeredmény mindkét országban vereség lett az addig domináns hatalmi oldal számára.

Ez politikai-stratégiai értelemben a hibrid befolyásolás kudarca is. Nem ismerjük az egyes műveletek konkrét céljait; a polarizáció fenntartása, egy narratíva elültetése vagy egy politikai kapcsolat megőrzése önmagában is lehetett eredmény. A nagyobb európai képben mégis két, Moszkva számára kedvező politikai pozíció gyengült meg, vagy veszett el.

Ha a Kreml és az orosz szolgálatok ugyanazt a politikai életciklust látják, amely most előttünk kirajzolódik, számukra is megváltozhat a terep értéke. A hibrid műveletekhez ember, nyelvtudás, helyismeret, kapcsolati háló, hírszerzési kapacitás, technikai infrastruktúra, vezetői figyelem és műveleti fegyelem kell. Ezekből egyik sem korlátlan.

Magyarországon és Szerbiában az imént bemutatott erő-eszköz alkalmazások ellenére is elvesztek a választások. A nyilvános adatokból nem tudjuk megmondani, érzékelte-e Moszkva már korábban a romló helyzetet és indult-e emiatt relatív erőforrás-átrendezés; ahogy a magyar és szerb hibrid intenzitás tartós csökkenését sem lehet még kimutatni.

Az esetleges prioritásváltást ezért nem érdemes pusztán botok, posztok, hamis felhasználók vagy oldalak számából keresni. Egy komoly befolyásolási művelet értékesebb része a helyismeret, a helyi hálózat, a beágyazottság, a helyi reakciókhoz való alkalmazkodás. A nyílt források ebből többnyire csak a felszínt mutatják.

A stratégiai kérdés azonban ettől még kézenfekvő. Franciaország és Németország az Európai Unió két politikai-gazdasági nagyhatalma és motorja.

Egy alapvető politikai vagy külpolitikai fordulat Párizsban vagy Berlinben összehasonlíthatatlanul nagyobb európai következményekkel és orosz haszonnal járna, mint bármely kisebb közép- vagy délkelet-európai ország elvesztése vagy megtartása.

Ráadásul itt a támogatott politikai ajánlat sok választó számára még őrzi az újdonságát. Alice Weidel AfD- és Marine Le Pen Nemzeti Tömörülés-vezető mögött nincs évtizedes országos kormányzati életrajz. Az ellenzéki radikalizmus továbbra is lehet egzotikus, dacos, szexi és kipróbálatlan ígéret. Ugyanaz a befolyásolási erőforrás ezért más politikai határhasznot ígérhet egy ilyen környezetben, mint ott, ahol a választó már hosszú éveken át együtt élt a támogatott politikai konstrukcióval.

Marine_Le_Pen_and_Vladimir_Putin_(2017-03-24)_03
Vlagyimir Putyin orosz elnök Marine Le Pent, a francia Nemzeti Tömörülés elnökjelöltjét fogadja a Kremlben 2017. március 24-én. Forrás: kremlin.ru via Commons

Arra nincs nyilvánosan hozzáférhető vagy kiszivárgott orosz szolgálati dokumentum, amely bizonyítaná, hogy ilyen relatív prioritásváltás már megtörtént. A gondolatkísérlet mégis reális: ha egy politikai termék az egyik piacon kifárad, a másikon pedig éppen növekedési szakaszba kerül, egy racionálisan működő befolyásolási gépezetnek ezt legalább számításba kell vennie.

Amennyiben Kelet és Nyugat valóban ugyanannak a politikai ciklusnak eltérő pontjain jár, Moszkva számára sem ugyanazt a műveleti környezetet jelentik. A fáziskésés geopolitikai következménye éppen ez, hisz a politikai ajánlat életciklusa a külső befolyásolás lehetőségeit és várható megtérülését is átírhatja.

Deli(be)rium

Románia és Szlovénia most nem illik szépen ebbe a történetbe, Csehország és Szlovákia pedig nyitott esetek. A valóság ritkán olyan udvarias, hogy egy publicisztika kedvéért szabályos mintát fessen elénk.

Ami mégis kirajzolódik, az a már használt politikai fáziskésés. A rendszerváltás utáni sokkot átélő társadalmak egy része hamarabb vállalta a modern populista-illiberális politikai kísérletet, így mára hosszú kormányzati tapasztalatot gyűjtött róla. Más európai társadalmakban ugyanez az ajánlat még lázadás, tiltakozás és romantikus ígéret.

Lengyelország, Magyarország és most Szerbia alapján csábító volna kijózanodásról beszélni. Ez a fogalom azonban túl végletes volna. A szuverenista, elitellenes, nacionalista vagy populista igények ettől még tartósan és mélyen megmaradhatnak.

De az e húrokon pengető politikai szereplők lesújtó teljesítményének közmegítélése a társadalomban felértékelheti az intézményi liberalizmus gyakorlati szerepét, a fékek, ellensúlyok és korlátok rendszerét, mint a rossz kormányzás, a túlzott hatalomkoncentráció és a tartós önkény költségeit mérséklő biztosítékokat.

Nyugaton közben sok választó még azt látja, amit Kelet egy része húsz évvel korábban, egy izgalmas, dacos, kipróbálatlan ígéretet arra, hogy a világ egyszerűbbé és irányíthatóbbá tehető. Vagyis, ha valóban fáziskülönbséget látunk, ezt nemcsak az európai pártok és választók, hanem azok a külső szereplők is újraárazzák, amelyek évek óta ezekre a társadalmi törésvonalakra építenek. Lehet, hogy néhány év múlva egészen másképp nézünk majd vissza erre a furcsa 2026-os európai térképre. Talán kiderül, hogy Európa különböző részei ugyanazon az úton haladtak, csak nem egyszerre értek ugyanoda.

Címlapkép forrása: Andrej Ivanov/Getty Images

Holdblog

Venni vagy bérelni kell most a lakást?

Venni vagy bérelni? Ez örök és minden évben újratermelődő kérdése az ingatlanpiacnak. A hírekben lehetett hallani, hogy megállni látszik a lakóingatlanok áremelkedése, sőt van, ahol... The

GDPR

Amikor a chatbot lebuktat...

A Rendőrség beszámolója szerint a Nemzeti Nyomozó Iroda (NNI) az FBI közreműködésével elfogott egy Budapesten élő, 22 éves külföldi nőt, aki egy mesterséges intelligencia alapú chatbottal

HR (R)EVOLUTION 2026

HR (R)EVOLUTION 2026

2026. november 17.

Deep Tech 2026

2026. november 18.

Vállalkozói Klub 2026

2026. november 18.

AI & Digital Transformation 2026

2026. november 26.

Hírek, eseményajánlók első kézből: iratkozzon fel exkluzív rendezvényértesítőnkre!
Díjmentes online előadás

A részvénykiválasztás 7 szabálya

Az előadás során megismerjük a részvénykiválasztás hét alapvető szabályát, amelyek segítenek sikeresen navigálni a részvénypiacon

Ez is érdekelhet