Ki marad gáz nélkül? Leginkább térségünkben okozhat problémát a Hormuzi-szoros blokádja

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

Az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni katonai akciója után Irán megtámadta az öbölországok olaj- és gázinfrastruktúráját, majd blokád alá vonta a Hormuzi-szorost. Mivel a világ tengeri olajkereskedelmének jelentős része ezen az útvonalon halad át, a lépés azonnali globális energiapiaci sokkot okozott.

A hatás azonban nemcsak az olajpiacon jelentkezik. A cseppfolyósított földgáz (LNG) egyik legnagyobb exportőre a világon Katar, amely a globális LNG-export közel ötödét adja. Az innen induló szállítmányok túlnyomó része Ázsiába kerül, és a Perzsa-öbölből indulva a Hormuzi-szoroson halad át. Ha ez az útvonal lezárul, az elsősorban az ázsiai piacot érinti.

A globális LNG-piac egyik sajátossága, hogy a szállítmányok viszonylag könnyen átirányíthatók. A tankerhajók rendszerint oda mennek, ahol magasabb árat fizetnek a gázért. Ázsia pedig hagyományosan prémiumot fizet az LNG-ért, különösen Japán, Dél-Korea és Kína erős kereslete miatt. Nem meglepő tehát, hogy

már most több Európa felé tartó LNG-szállítmány Ázsia irányába fordult.

Ez önmagában még nem feltétlenül lenne végzetes Európa számára. A probléma az, hogy a kontinens egyes részei jóval sérülékenyebbek az ellátási zavarokra, mint mások.

Korábbi kutatásaink az európai gázvezeték-hálózat szerkezetét elemezve kimutatták, hogy

az ellátásbiztonság éppen Kelet-Európában a leggyengébb.

A gázrendszer hálózati modellje alapján ezek az országok gyakran kevés alternatív útvonalon keresztül jutnak gázhoz. Ha egy fontos szállítási útvonal kiesik vagy a kínálat szűkül, akkor az ellátás csökkenése elsősorban ebben a régióban jelentkezik.

Pedig az európai gázrendszer egészen más irányba is fejlődhetett volna. A 2000-es években három nagy vezetékprojekt versenyzett egymással. Az Északi Áramlat közvetlen kapcsolatot teremtett Oroszország és Németország között a Balti-tenger alatt. A vezeték ugyanazt az orosz gázt hozta Nyugat-Európába, amely korábban Ukrajnán és több közép-kelet-európai országon keresztül jutott el oda. Az új útvonal rövidebb volt, és elkerülte a tranzitországokat, az általuk felszámolt tranzitdíjakat, valamint az akkor már rendszeresen kiújuló orosz–ukrán ár- és tranzitvitákat.

A projekt támogatói gyakran azzal érveltek, hogy Oroszország hosszú ideje megbízható gázszállító Európa számára. Gerhard Schröder német kancellár 2004-es megfogalmazása szerint Vlagyimir Putyin „makulátlan demokrata”. Érdekes egybeesés, hogy a Gazprom, az Északi Áramlat orosz építtetője Schrödert kérte fel a projektcég felügyelőbizottságának elnöki posztjára. Egy brit parlamenti meghallgatáson például így fogalmaztak: „Oroszország megbízható szállítója volt Nyugat-Európának.” A korabeli energiapolitikai diskurzusban az is gyakran elhangzott, hogy Európa és Oroszország energiapartnersége kölcsönös függőséget hoz létre.

A Déli Áramlat hasonló logikát követett volna. Ez a vezeték szintén orosz gázt hozott volna Európába, de a Fekete-tenger alatt érkezett volna Délkelet-Európába, szintén Ukrajna megkerülésével.

A Nabucco azonban egészen más projekt volt. Ez a vezeték a Kaszpi-térségből – elsősorban Azerbajdzsánból – hozott volna gázt Európába. Vagyis nem pusztán új útvonalat, hanem új forrást vezetett volna be az európai gázpiacra, csökkentve az orosz dominanciát, méghozzá a rosszul ellátott közép- és délkelet-európai régióba. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság akkori elnöke a Nabucco aláírásakor úgy fogalmazott: „A Nabucco kulcsfontosságú projekt Európa energiaforrásainak diverzifikálásában.”

Végül mégis az Északi Áramlat futott be nyertesként. A projektet Németország és több nyugat-európai energiacég támogatta, miközben számos közép- és kelet-európai ország – köztük Lengyelország és a balti államok – élesen ellenezte. Kritikusai már akkor is azzal érveltek, hogy a vezeték sérti az európai energiaszolidaritás elvét: miközben javítja Nyugat-Európa ellátásbiztonságát, növeli a sérülékenységet a kontinens keleti részén.

A vita időzítése sem volt közömbös. A Lisszaboni Szerződés néhány évvel korábban jelentősen átalakította az Európai Unió döntéshozatali rendszerét, különösen a Miniszterek Tanácsában alkalmazott szavazási súlyokat. A nagyobb tagállamok – mindenekelőtt Németország – befolyása érezhetően nőtt, miközben a kisebb közép- és kelet-európai országok relatív súlya csökkent.

Az Északi Áramlat első vezetéke végül 2011-ben kezdett szállítani, és több mint egy évtizeden át az európai gázellátás egyik kulcseleme volt. Az orosz gázszállítások megszűnése és a vezetékpár 2022-es felrobbantása azonban radikálisan átalakította az európai gázrendszert. 2025 eleje óta az Ukrajnán keresztül futó Testvériség vezetéken sem érkezik orosz gáz Európába; a kieső mennyiséget elsősorban az Egyesült Államokból, Katarból és Nigériából érkező LNG szállítmányokkal pótolják.

A gázpiacot gyakran geopolitikai történetként meséljük el. Valójában azonban egy hálózatról van szó. A vezetékek és csomópontok szerkezete határozza meg, hogy egy válság idején ki marad ellátás nélkül.

Ha a Hormuzi-válság tartós marad, könnyen kiderülhet, hogy Európa gázrendszere pontosan ott a legsebezhetőbb, ahol a hálózati modellek már évekkel ezelőtt jelezték: Kelet-Európában.

Éppen ezért különösen fontos lenne, hogy az európai energiapolitikai döntések ne csupán rövid távú piaci szempontokat vagy néhány vállalat érdekeit tükrözzék, hanem figyelembe vegyék a kontinens egészének – és benne Közép- és Kelet-Európa – hosszú távú ellátásbiztonságát is.

Alternatívák márpedig vannak.

• Legyen szó a nemrégiben feltárt romániai gázmezőkről,
• a Közép-Ázsiából érkező vezetékek kibővítéséről
• vagy Izrael levantei gázmezőinek Görögországgal való összekötéséről.

Ezek a beruházások azonban nemcsak elképesztően drágák, de nemzetközi összefogást is igényelnek. Érdemes emlékezni, hogy az Egyesült Államok egy évre megakasztotta az Északi Áramlat 2 vezetékének építését azzal, hogy szankciókkal fenyegette meg a Svájcban bejegyzett Allseas Group tengeri csőfektetéssel foglalkozó céget.

Látható, hogy az energiaszállítások egy olyan globális játszma részei, amelyben a résztvevők nem válogatnak az eszközökben. Európának egységesen, a keleti tagországokkal szolidárisan kell fellépnie, ha gazdasági nagyhatalom szeretne maradni ebben a viharos évszázadban.

A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images