Riasztó jelentés érkezett: az EU olyan csapdát állított magának, amiből lehetetlen kimászni

Az Európai Unió zöld átállása első ránézésre technológiai és klímapolitikai kérdésnek tűnik, valójában azonban egy klasszikus nyersanyag-gazdasági, így szuverenitási problémába ütközik bele. Az energetikai átállás fizikai értelemben anyagigényes folyamat: a szélturbinák, napelemek, akkumulátorok, elektrolizátorok, elektromos hálózatok és a hőszivattyúk tömeges kiépítéséhez olyan ásványi nyersanyagokra van szükség, amelyek kitermelése, feldolgozása és kereskedelme ma rendkívül koncentrált, és döntően az Európai Unión kívül zajlik.

Az Európai Számvevőszék most kiadott elemzése szerint az EU egyszerre vállalt magára ambiciózus klímacélokat és egy olyan iparpolitikai pályát,

amelyhez nem rendelkezik megfelelő kontrollal az alapvető inputok felett, miközben a függőségek csökkentésére adott szakpolitikai válaszok megalapozottsága és hatása erősen kérdéses.

Az eredendő probléma az, hogy az energetikai átállás szempontjából releváns nyersanyagok iránti globális kereslet meredeken növekszik, miközben a kínálat szerkezete alig változik. Az Európai Számvevőszék megállapítása szerint az Európai Unióban kritikus fontosságúnak minősített 34 nyersanyag közül 26 közvetlenül kapcsolódik a megújulóenergia-technológiákhoz, és ezek közül tíz esetében az EU teljes mértékben importra szorul. Nem pusztán arról van szó, hogy ezek az anyagok nem állnak rendelkezésre Európában megfelelő mennyiségben, hanem arról is, hogy az ellátás gyakran egyetlen vagy néhány harmadik országban koncentrálódik, ami strukturális ellátásbiztonsági kockázatot jelent.

Az Európai Számvevőszék elemzése konkrét számokkal mutatja meg ennek a koncentrációnak a mértékét, ami különösen aggasztó a nagy uniós tervekre nézve. A feldolgozási szakaszban az energetikai átállás szempontjából releváns stratégiai fontosságú nyersanyagok közül négy esetében az EU egyetlen nem uniós országtól való függősége meghaladja a 65 százalékos küszöböt, amelyet maga az EU tekint kritikus határnak.

Ez az ország pedig a leggyakrabban a legnagyobb geopolitikai rivális Kína.

A magnézium feldolgozott formában 97 százalékban Kínából érkezik, a galliumellátása 71 százaléka szintén Kínához kapcsolt, ahogy a ritkaföldfémek feldolgozása is gyakorlatilag teljes egészében az ázsiai országban zajlik, míg a lítium esetében Chile szerepe domináns.

A kitermelést tekintve sem jobb a helyzet: az államszövetség bórfelhasználásának 99 százaléka Törökországból származik.

Van uniós szakpolitikai válasz, csak hamvába halt?

Nem akarjuk újra felfedezni a spanyol viaszt, ahogy a Számvevőszék sem tette, mivel a luxemburgi auditorok azt akarták megvizsgálni, hogy a helyzet kezelésére adott uniós válaszok mennyire hatékonyak. A legfontosabb ezek közül, hogy a kritikus fontosságú nyersanyagokról szóló rendelet bevezetésével létrejött a stratégiai fontosságú nyersanyagok kategóriája, valamint meghatározták a 2030-ig elérendő, nem kötelező erejű célértékeket:

• egyetlen harmadik országtól legfeljebb 65 százalékos függőség,
• legalább 10 százalékos uniós kitermelés,
• 40 százalékos uniós feldolgozás
• és 25 százalékos újrafeldolgozás.

Papíron ez egy koherens válaszcsomagnak tűnik, az Európai Számvevőszék elemzése azonban azt állapítja meg, hogy ezek a célok olyanok, mintha csak ráböktek volna egy százalékos arányra.

A jelentés szerint a célértékeket sem a rendelet, sem az azt megalapozó hatásvizsgálatok nem indokolják megfelelően. Nem világos, hogy ezek a számok hogyan járulnak hozzá a megújulóenergia-célok vagy a nettó zéró iparpolitika teljesítéséhez, és az sem, hogy miért éppen ezek az arányok tekinthetők optimálisnak.

Ráadásul a célok aggregált jellegűek: az összes stratégiai fontosságú nyersanyagra együtt vonatkoznak, így elérhetők anélkül is, hogy az egyes, legkritikusabb anyagok esetében tényleges javulás történne. Az Európai Számvevőszék becslése szerint a célok meghatározásakor az Európai Unió belföldi bányászati kapacitása már eleve az éves fogyasztás mintegy 8 százalékát tette ki, ami alig marad el a 10 százalékos 2030-as céltól, miközben olyan kulcsanyagoknál, mint a természetes grafit vagy a ritkaföldfémek, a tényleges kitermelési kapacitás továbbra is rendkívül alacsony.

A szakpolitikai válaszok egyik pillére az import diverzifikálása lett, amely az elmúlt hónapokban lett látványos: az EU szabadkereskedelmi megállapodásokkal, stratégiai partnerségekkel és ütemtervekkel próbálta csökkenteni az egyoldalú függőségeket. Az Európai Számvevőszék elemzése azonban azt mutatja, hogy ezeknek a lépéseknek a kézzelfogható hatása eddig csekély.

2021 és 2025 között az EU 14 stratégiai nyersanyag-partnerséget kötött nem uniós országokkal, ám a Bizottság nem követte nyomon, hogy ezek ténylegesen növelték-e az uniós ellátást.

A Számvevőszék adatai szerint a partnerországokból származó import 2020 és 2024 között 13 vizsgált nyersanyag esetében csökkent, míg 13 másik esetében nőtt, ami összességében nem jelez egyértelmű diverzifikációs sikert.

Közben a geopolitikai kockázatok tovább erősödtek, ha csak a két héttel ezelőtti Grönland miatt az Egyesült Államokkal kirobbant vitára gondolunk, vagy a Donald Trump elnök által meghirdetett 2025-ös vámháborúra.

De az Európai Számvevőszék elemzése arra is emlékeztet, hogy épp az USA-Kína kereskedelmi konfliktus eszkalációjaként Peking 2025-ben hét ritkaföldfém eladását exportengedélyhez kötötte, ami az uniós vállalatok számára is jelentős ellátási bizonytalanságot okozott.

Az Ukrajnából származó, energetikai átállás szempontjából releváns nyersanyagok behozatala az orosz invázió következtében 2021 és 2024 között évi mintegy 345 ezer tonnáról körülbelül 60 ezer tonnára esett vissza. Ezek az események rávilágítanak arra, hogy az importfüggőség nem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati kockázat.

A belföldi termelés növelése elvben a legkézenfekvőbb megoldás lenne, a gyakorlatban azonban itt is komoly akadályok jelentkeznek.

Az Európai Számvevőszék elemzése szerint az EU globális nyersanyag-termelésben betöltött szerepe a legtöbb kritikus anyag esetében marginális.

A geológiai feltárás évtizedeken át alulfinanszírozott volt: az uniós országok részesedése a globális feltárási kiadásokból mindössze 2–3 százalék körül alakult. A célzott feltárás magas kockázatú tevékenység, ahol ezer projektből átlagosan egy jut el sikeres bányanyitásig. Ehhez társulnak a legendásan hosszadalmas EU-s engedélyezési eljárások, amelyek az államszövetségben jellemzően 10–15 évig, de akár 20 évig is eltarthatnak egy bánya esetében.

Ha van alapanyag, feldolgozni már nem tudjuk

A feldolgozási kapacitások helyzete sem megnyugtató. Az Európai Számvevőszék elemzése szerint az EU feldolgozási képessége számos anyagnál inkább csökken, mint nő. A ritkaföldfémek feldolgozásának 100 százaléka az Európai Unión kívül történik, miközben az energiaigényes iparágak versenyképességét a magas európai energiaárak tovább rontják. A jelentés konkrét példaként említi, hogy 2019 és 2023 között az EU nyersalumínium-feldolgozási kapacitásának mintegy fele megszűnt.

Az újrafeldolgozás elméletben az EU egyik legnagyobb tartaléka lehetne, a valóságban azonban messze nem tölti be ezt a szerepet.

Az Európai Számvevőszék elemzése szerint az energetikai átálláshoz szükséges 26 kritikus nyersanyag közül tíz esetében egyáltalán nincs újrafeldolgozás.

További hét esetében pedig az arány 1–5 százalék között mozog. A lítium, a gallium és a szilíciumfém például jelenleg nem kerül vissza a körforgásba.

Ennek oka részben technológiai, részben piaci: sok kritikus anyag kis mennyiségben, összetett termékekbe ágyazva van jelen, így gazdaságilag nem vonzó a visszanyerésük. A jelenlegi uniós célok ráadásul jellemzően inputalapúak, nem pedig anyagspecifikusak, így nem kényszerítik ki a legkritikusabb anyagok tényleges újrafeldolgozását.

Van jó ötlet, csak lassú és kicsiben működik

Az „uniós stratégiai projekt” eszközétől az EU azt várta, hogy felgyorsítja a beruházásokat és kézzelfogható eredményeket hoz. Az Európai Számvevőszék elemzése szerint azonban a kiválasztott projektek többsége 2030-ig csak korlátozott mértékben tud hozzájárulni az ellátásbiztonsághoz. A projektek jelentős része a fejlesztés korai szakaszában van, több esetben hiányoznak az uniós felhasználókkal kötött előzetes értékesítési szerződések (off-take megállapodások), ami különösen a nem uniós országokban megvalósuló beruházásoknál növeli a kockázatot.

Magyarországra vonatkozóan a jelentés nem közöl külön, országspecifikus részletes, számszerű termelési adatokat, de a hazai gazdaság is elszenvedője ezeknek a strukturális problémáknak: erősen importfüggő, korlátozott belföldi termelési lehetőségekkel, és a nemzeti feltárási programok, valamint az engedélyezési reformok végrehajtása nálunk is elmaradt. Mindez pedig az e-mobilitási forradalomra kihelyezett új gazdasági modellnek is fontos figyelmeztetés.

Címlapkép forrása: EU