Európa már nincs válaszúton

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Nem Európa választott, mások döntöttek helyette, csak az a kérdés, hogy marad-e a tagadás állapotában és megpróbál visszakapaszkodni az eddigi langyos kádba vagy elindul az új úton. Kétségtelen, hogy nehéz lesz mindkettő a Trump okozta sokk után. Az eredetileg a haldoklás, később a gyász fázisainak leírására használt Kübler-Ross folyamatot nézve, annak öt fokozata – a tagadás után a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás következik – közül az alkudozás vagy a depressziót követő elfogadás a lehetőség.

Az elfogadás azonban még nem azonos az alkalmazkodással. Mindennek tükrében kell nézni a Mercosur országokkal és Indiával kötendő megállapodásokat és a többit, amely folyamatban van vagy a jövőben sorra kerül. Ezen az optikán át lehet nézni az uniós vezetők legutóbbi belgiumi találkozóját is.

Az Economist értékelése szerint az EU túl van a gyász öt fokozatán. Ők azonban a Trump megválasztására adott reakciót vizsgálják és a folyamat részének tekintik az azt követő sokkokat – Zelenszkij megalázását a Fehér Házban, a vámok kivetését és a Grönland körüli konfliktust –, a kereskedelmi megállapodást már alkudozásként írják le, az ezt követő szakaszban pedig szerintük az unió túljutott a depresszión.

Szerintem azonban még nem tartunk itt.

Trump után – különösen, ha elveszti a félidős választásokat, sőt akkor talán előbb is – ugyanis van esélye annak, hogy egy következő amerikai kormányzat ismét több bizalommal fordul Európa felé. Akkor pedig csak ki kell várni, míg fordul a szél. Ez lenne a megragadás az alkudozás fázisában. A másik út: tudomásul venni, hogy amit Trump végül is elért – Európa legalábbis felismerte, hogy egységesnek kell lennie, még ha sokat nem is tett ezért és rájött, hogy szélesítenie kell kapcsolatait a világban. Ennek terén több minden elindult, és ezen kezdeményezések sorsán múlik, hogy sikerül-e alkalmazkodni az új helyzethez. Tulajdonképpen ennek a csírája volt Ursula von der Leyen elnök „geopolitikai Bizottság” koncepciója, csak a konkrét lépésekhez kellett a Trump előidézte sokk.

A világ azonban kezdi felismerni, hogy az amerikai politikai rendszer ellenálló ugyan, de nem képes rövid távon megakadályozni, hogy egy elnök vagy akár a törvényhozás az ország hosszútávú érdekeitől eltérő politikát folytasson, vagy akár azokat úgy definiálja, hogy az Európának és más partnereknek ártson, akár a nemzetközi szabályrendszert is áthágva vagy, ami több, átalakítva. Volt már olyan elnöke az Egyesült Államoknak, akinek nem volt stratégiája, de az akkori világ egyszerű volt: a hidegháborúban világos volt, hogy ki a barát és ki az ellenség.

A lényeg, hogy a bizalmatlanság meg fog maradni, ráadásul jogosan.

Európában már látszanak az átrendeződő erővonalak: pár évvel ezelőttig volt az EU-n belül egy erős (főleg kelet-európai országokból álló) országcsoport, amely még az integráció visszafogása árán is fent akarta tartani a jó viszonyt az Egyesült Államokkal, és voltak Oroszország iránt is illúziókat tápláló erős nyugat-európai államok. Utóbbiak most igazolva látják USA iránti szkepticizmusukat, míg a korábban Amerika-pártiak Oroszországgal szembeni bizalmatlanságukban látják magukat megerősítve.

Amikor pedig minden másnap úgy tűnik, hogy Trump és Putyin összefognak Európa feje felett, a kínai nyomás tűnik kevésbé ijesztőnek, de a keleti nagyhatalom gazdasági túlsúlya, eltérő elvei és módszerei miatt a kínai orientáció kockázatai is látszanak.

Európa nem tud még nagyhatalomként viselkedni, mert nem egységes, tehát egy középhatalmi stratégia útja áll nyitva számára.

A feladat: függetlenedni mindegyik nagyhatalomtól anélkül, hogy bármelyikkel szembeszállnánk, és partnerséget kialakítani azokkal, akik hozzánk hasonlóan próbálnak újraorientálódni. Ezt célozzák a védelmi fejlesztések, saját ellátási biztonság elérése és a kereskedelmi megállapodások (többek között a Mercosur országokkal, Indiával, Vietnammal). Hogy mennyire naponta változik a helyzet: most érkezett egy ajánlat Kanadától, míg a Trump–Milei megállapodás a Mercosur egyezmény véglegesítésének sürgősségét húzza alá.

Kérdés, hogy készen állunk-e erre.

A stratégiai autonómia megteremtése ugyanis áldozatokat követel, a versenyképesség érdekében le kell mondani bizonyos előnyökről és a kényelemről, a lehetséges partnerek pedig saját érdekeiket és elveiket helyezik előtérbe.

Ezek a célok ráadásul néha egymással is konfliktusba kerülnek. Az élelmiszerellátás biztonsága megköveteli a mezőgazdaság egyes ágazatainak fenntartását akkor is, ha az import olcsóbb lenne. Ugyanakkor a potenciális partnerek érdekeltek a mezőgazdasági exportban. A gondot enyhíti, hogy önmagában az európai ipar és egyes specifikus mezőgazdasági ágak (a Mercosur-egyezmény esetén például a tejipar) exportja ellentételezi az importot.

Míg a mezőgazdasági termelők nemrég a klímavédelem által rájuk hárított terhek ellen tiltakoztak, most környezetvédelmi aggályokat hangoztatnak a Mercosur-megállapodással szemben. Annyiban jogos a felvetés, hogy míg az unió hajlandó áldozatokat hozni a klímavédelem, a jogvédelem és más elvek érdekében, addig ezeket az elveket kevésbé tiszteletben tartó partnereknek ad kedvezményeket. Ez nyilván azoknak is muníciót ad, akik a versenyképesség érdekében kívánják visszafogni a klímavédelmi, adatvédelmi és hasonló törekvéseket. A kereskedelmi megállapodások érdekében szükséges kompromisszumok pedig jó alkalmat szolgáltatnak a kritikára.

Ezek a megállapodások azonban nem csak a kereskedelemről szólnak, hanem hosszútávú gazdasági együttműködés alapjait vetik meg.

Ezért bizonyos kockázatok vállalása – amelyeket egyébként a Mercosur megállapodás legutóbbi módosításai jórészt kizárnak – szükséges és nem túl magas ár. A mezőgazdasági import forrásainak diverzifikálásával egyébként is csökkenthető a függőség.

Legtöbb európai polgár amúgy is nem csak munkavállaló, hanem fogyasztó is. Az import árcsökkentő hatása (amelyet dömpingellenes intézkedésekkel, mennyiségi korlátokkal amúgy is mérsékelni lehet) pedig előnyös a fogyasztóknak.

A ritkaföldfémek és más kritikus nyersanyagok kitermelése környezetvédelmi aggályokat vet fel, a „ne az én házam mellett” szemlélet csak nehezíti a helyi termelésnek a munkakörülmények miatt magas bérköltségek okozta hátrányait. A beszerzési források diverzifikálása – amennyiben vannak lelőhelyek a partnerek területén – csökkenti a saját termelés iránti igényt, de sokak szerint csak exportálja a környezetterhelést.

A klímavédelem és a jogvédelem amúgy is érzékeny témák: az iparvállalatok koncentrált támadást indítottak, hogy mérsékeljék a széndioxid-kibocsájtás terheit, a Bizottság bürokráciacsökkentő csomagjában pedig kitüntetett szerepe van a digitális ipar korlátait lebontó vagy a kötelezettségeket elhalasztó intézkedéseknek.

Az adatvédelem, a webhelyek látogatóinak követése és a mesterséges intelligencia kockázatmérséklési és átláthatósági követelményeit sok cég korlátként érzékeli. Pedig az életminőség is versenyképességi tényező, a munkaerő minőségére nagy hatással van.

A probléma, hogy az így elért a kompromisszumokkal az ipar és szolgáltatások fenntarthatóságát és ezzel jövőjét veszélyeztetik.

Inkább a bürokratikus követelmények valós csökkentésére lenne szükség – aminek a legjobb módja az eltérő tagállami szabályok harmonizációja, az Európán belüli értékesítés és szolgáltatásnyújtás akadályainak lebontása lenne. A jó hír, hogy a hétvégi EU-vezetői elvonulás után úgy tűnik, a tagállami vezetőkben megvan az akarat legalább az egységes pénzügyi és tőkepiac létrehozására és azok kihagyására, akik erre nem képesek vagy nem hajlandóak. Várjuk tehát a márciusi uniós csúcs döntéseit.

A tagállamok azonban még nem kötelezték el magukat az európai szabályok bevezetésekor ezeken túlmenő részletszabályok és bürokratikus korlátok (ennek külön neve is van: gold-plating, „felülaranyozás”) leépítése mellett, még kevésbé amellett, hogy a vállalatok terjeszkedését más tagállamokban a szabályok egységesítésével segítsék – feladva nemzeti hatásköreik „szent teheneit”.

A versenyképesség erősítése azonban csak egy része Európa „házi feladatának”.

A védelmi kiadások növelését ugyan az európaiak több, mint fele támogatja a felmérések szerint, de egyre gyakoribbak a tüntetések a megszorító intézkedések ellen – márpedig a költségeket valahol ki kell gazdálkodni. Fájdalmas lenne leszakadni a Facebookról és más divatos amerikai portálokról is. Münchenben Marco Rubio külügyminiszter békülékenyebb hangot ütött meg, de megismételte a MAGA főbb témáit, közte a klíma- és környezetvédelem visszafogását, a jólét állam elítélését és általában a régi rend (amin a szabály-alapú világrendet is érthette) végét. Elfogadva, hogy az USA most más irányba halad, nem felrúgva mindazt, ami közös, Európának magára kell találnia. Ez nem megy ingyen – de ha nem vállaljuk, a következmények többe kerülnek. Európát rálökték a felnőtté válás útjára – a kérdés csak, hogy infantilis vagy érett felnőtt lesz-e.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images