Séjourné: Nem a kínai beruházásokkal van baj, hanem azzal, mit adnak Magyarországnak vagy Európának

Az ipari gyorsítási jogszabály már most része az európai vitáknak. Több tagállam attól tart, hogy a javaslat újabb adminisztratív terhet jelenthet a vállalatoknak és maguknak a tagállami hatóságoknak is. Mit üzen ezeknek a kormányoknak és gazdasági szereplőknek?

Először is azt, hogy az ipari gyorsító rendeletnek van egy nagyon fontos sajátossága: mi az önbevallásra, az önhitelesítésre építünk, vagyis alapvetően bizalmat adunk a vállalatoknak. Nem abból indulunk ki, hogy minden egyes esetben előzetesen, hosszú adminisztratív folyamatokkal kell igazolniuk a megfelelést, hanem abból, hogy a cégek képesek és kötelesek megadni a szükséges információkat, az ellenőrzés pedig akkor történik meg, ha erre valóban szükség van.

Ezért is fontos különbséget tenni az előzetes és az utólagos kontroll között: nem akarunk a vállalatok elé újabb adminisztratív falat emelni.

Nem akarjuk azt, hogy egy beruházás vagy egy közbeszerzési részvétel már a folyamat elején elakadjon azért, mert a vállalatnak újabb és újabb papírokat kell benyújtania. A mi logikánk éppen fordított: az ellenőrzés ex post, vagyis utólagos legyen. Ha kétség merül fel, ha probléma van, ha valamit vizsgálni kell, akkor természetesen legyen lehetőség a kontrollra, de ne az legyen az alaphelyzet, hogy minden szereplőt előzetesen adminisztratív terhekkel lassítunk.

Ebben a keretben tehát nem lesz többletbürokrácia – hogy ezt a Magyarországon is ismert kifejezést használjam. A cél nem az, hogy a vállalatokat újabb bürokratikus réteggel terheljük meg, hanem az, hogy a közpénzek felhasználása és az európai termelési célok között világosabb kapcsolat legyen.

A javaslat egyik legfontosabb eleme ugyanakkor az, hogy a közbeszerzéseknél nagyobb szerepet kapna az európai hozzáadott érték, vagy ahogy a javaslat hívja a Made in EU-kritérium. Sok tagállam és gazdasági szereplő éppen ebből következtet arra, hogy újabb adminisztrációs, minősítési és ellenőrzési kötelezettségek jönnek.

Valóban szükség van annak meghatározására, hogy mi tekinthető európainak, és mi nem. Ha pozitívan akarjuk megkülönböztetni azokat a termékeket, amelyeket Európában állítanak elő, akkor valamilyen módon látnunk kell, hol keletkezik a hozzáadott érték. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vállalatoknak teljesen új, a mostanitól idegen adminisztratív rendszert kellene létrehozniuk.

A vállalatok jelentős része ezt a munkát már ma is elvégzi. Mondok egy magyar példát! Azok az autóipari beszállítók, amelyek Magyarországon működnek, és alkatrészeket szállítanak az autógyártóknak, ma is adnak származási igazolásokat. A beszállítói láncokban ma is tudni kell, honnan érkezik egy alkatrész, milyen eredetű, milyen szabályok vonatkoznak rá, milyen feltételek mellett került be a gyártási folyamatba. Tehát nem egy teljesen új logikát akarunk bevezetni.

A Bizottság ezért nem azt mondja, hogy minden egyes vállalatnak előzetesen, minden egyes ügyben új, részletes és nehézkes dokumentációt kell készítenie, azt mondjuk, hogy a már meglévő vállalati folyamatokra kell támaszkodni, és ha ellenőrzésre van szükség, akkor azt utólag kell elvégezni.

Ez megint ugyanaz az elv: nem előzetes bürokratikus szűrőket akarunk, hanem utólagos, célzott kontrollt. Ha egy vállalat rendben működik, ha a szükséges információk rendelkezésre állnak, akkor nem az a cél, hogy újabb adminisztratív terheket kapjon.

Magyarországon több kínai szereplő is jelen van, különösen az akkumulátoriparban, az autóipari alkatrészekben és a teljes járműgyártásban. A Bizottságnak közben a beruházások ellenőrzése területén is van szerepe. Ez a javaslat érintheti a már megvalósult kínai beruházásokat Magyarországon, vagy csak a jövőbeni, közpénzzel érintett beruházásoknál számít?

A Magyarországon már megvalósult beruházásokra a szövegnek nincs hatása, mert nincs visszamenőleges hatálya.

Ez fontos pont, mert nem arról van szó, hogy a Bizottság visszamenőlegesen akarja újraminősíteni vagy új feltételek alá helyezni a már megvalósult beruházásokat. A jogszabály a jövőre vonatkozik, és arra, hogyan tudjuk a jövőbeni beruházásokat úgy alakítani, hogy azok nagyobb európai hozzáadott értéket hozzanak létre.

Ugyanakkor azt szükségesnek tartom, hogy a kínai beruházások és a kínai termékek esetében is maximalizáljuk az Európában keletkező hozzáadott értéket.

Magyarországon ma a kínai beruházások becsléseink szerint nagyjából 10 százalékos hozzáadott értéket jelentenek a magyar gazdasági növekedésben. Ez fontos, de szerintem ennél tovább kell menni. A kérdés nem az, hogy jöhetnek-e kínai beruházások; a kérdés az, hogy ezekből mennyi termelés, mennyi érték, mennyi munkahely és mennyi technológiai kapacitás marad Európában.

A szöveg nem a vállalat nemzetisége alapján különbözteti meg a beruházásokat, nem azt mondjuk, hogy egy európai vállalat jó, egy Európán kívüli vállalat pedig rossz. Azt mondjuk, hogy ha közpénz, közbeszerzés vagy európai gazdaságstratégiai érdek van a rendszerben, akkor el kell érni, hogy a termelés egy része Európában történjen. Ez ugyanúgy vonatkozhat európai vállalatra, mint Európán kívüli vállalatra.

Tehát a kínai beruházások továbbra is üdvözlendők Európában és Magyarországon, csak más feltételekkel?

Nem a önmagukban a kínai beruházásokkal van baj, de nem mindegy, milyen feltételekkel valósulnak meg, és mennyi értéket hoznak létre Európában.

A nyitottság nem jelenthet naivitást!

A beruházások jöhetnek, de az európai gazdasági érdekeket, az európai hozzáadott értéket és az európai termelési kapacitásokat is védeni és erősíteni kell.

A cél nem az, hogy elutasítsuk a külföldi beruházásokat, hanem az, hogy az európai piacra, az európai közpénzekre és az európai közbeszerzésekre ne úgy tekintsünk, mint amelyekhez minden feltétel nélkül hozzá lehet férni, miközben a termelés, a technológia és a hozzáadott érték jelentős része Európán kívül marad. Ha egy vállalat Európában akar jelen lenni, akkor legyen része annak is, hogy Európában termel, Európában teremt értéket, és hozzájárul az európai ipari bázis megerősítéséhez.

Az OECD friss jelentése szerint több olyan ágazatban, ahol a kínai szereplők nagyon erősen jelen vannak, a kínai vállalatok sokkal nagyobb állami támogatásban részesülnek, mint amit az európai szereplők kapnak. A Bizottságnak már van erre eszköze, a Foreign Subsidies Regulation, vagyis az FSR a versenytorzító szubvenciók azonosítására és szankcionálására. Az ipari gyorsítási javaslatban is megjelenik a beruházások vizsgálatának lehetősége. Nem keletkezik ebből párhuzamosság?

Három számot szeretnék először mondani:

• a kínai vállalatok egynegyede veszteségesen működik.
• Az OECD 1500 különböző kínai támogatási eszköz használatát azonosította.
• A kínai GDP 4 százalékát termelési támogatásokra használják.

Ezek a számok világosan mutatják, hogy nem azonos versenyfeltételek mellett működnek az európai és a kínai vállalatok. Ez nem egyszerűen piaci verseny, hanem olyan verseny, amelyben az egyik oldalon sokkal nagyobb állami támogatási háttér áll rendelkezésre.

Ezért beszélünk tisztességtelen versenyről, mert ha egy európai vállalatnak piaci feltételek mellett kell működnie, miközben a versenytársa olyan mértékű állami támogatást kap, amely lehetővé teszi a veszteséges működést, az árak letörését vagy a piac megszerzését, akkor nem beszélhetünk valódi egyenlő versenyfeltételekről. Ebben a helyzetben Európának eszközökre van szüksége.

Az FSR az egyik ilyen eszköz. Nem elméleti lehetőségről beszélünk, hiszen nemrég alkalmaztuk is a lisszaboni metró közbeszerzésénél. Ott egy kínai szereplőt ki kellett zárni, mert nem tisztességes versenyelőnnyel indult a tenderen, és végül egy lengyel szereplő lépett a helyére. Vannak más kereskedelemvédelmi eszközeink is, például védintézkedések a kínai túlkapacitásokkal szemben. Ezek fontosak, de védekezésre szolgálnak és nagyon célzott eszközök.

Az ipari gyorsítási javaslat más természetű: míg az FSR egy defenzív eszköz, amely konkrét esetekben avatkozik be, ha külföldi támogatás torzítja a belső piaci versenyt, az új rendelet ezzel szemben egy gazdasági stratégia.

Arról szól, hogy az európai közpénzt – legyen az uniós vagy nemzeti forrás – európai termelési kapacitások erősítésére használjuk.

Ha közpénzről, közbeszerzésről vagy állami támogatással érintett beruházásról van szó, akkor szerintem természetes, hogy előnyben akarjuk részesíteni az Európában történő termelést. A piac többi része természetesen nyitott marad. Nem zárjuk le a piacot, nem tiltjuk meg a kereskedelmet, nem mondjuk azt, hogy Európa bezárkózik.

De azt igenis mondjuk, hogy ha európai adófizetői pénzt használunk, akkor annak európai termelési, technológiai és foglalkoztatási hatása is legyen.

A beruházások átvilágításánál is ez a logika: a cél az, hogy a tagállamok ne maradjanak egyedül a nagy külső partnerekkel szemben. Európai feltételekre van szükség, nem csak nemzeti feltételekre, mert így lehet elkerülni, hogy egy-egy tagállam külön-külön legyen kitéve nyomásgyakorlásnak vagy zsarolásnak.

Ez nem protekcionizmus?

Határozottan nem. Először is én liberális vagyok. Lehet, hogy francia liberális vagyok, de határozottan liberális vagyok. Nem az a célom, hogy Európa bezárkózzon, és nem is hiszek abban, hogy Európa sikeres lehetne, ha feladná a nyitottságát. Az európai gazdaság ereje mindig is részben abból fakadt, hogy nyitott volt a kereskedelemre, a beruházásokra, az innovációra, a világpiaci kapcsolatokra.

A probléma nem a nyitottság: az a naivitás. Túlságosan sokáig hittük azt, hogy a viszonosság magától működik. Azt gondoltuk, hogy ha Európa nyitott, akkor a partnereink is hasonlóan nyitottak lesznek. De a valóság nem ez.

Más nagy gazdasági szereplők nagyon is élnek nemzeti preferenciákkal, iparpolitikai eszközökkel, állami támogatásokkal és beruházási feltételekkel.

Európa gyakran nyomás alá kerül, amikor azt mondja egy beruházónak, hogy teremtsen hozzáadott értéket az európai területen, gyártson Európában, építsen be európai beszállítókat, hozzon ide technológiát. Miközben mi óvatosak vagyunk, a partnereink sokkal határozottabban alkalmazzák a saját feltételeiket. Kanada bevezette a Buy Canada logikát. Az Egyesült Államokban ott volt az Inflation Reduction Act, majd jöttek a vámok. Ezek mind azt mutatják, hogy mások nem félnek a saját gazdasági érdekeik érvényesítésétől.

Európában nem alakult ki ugyanilyen kultúra, nem szoktuk meg, hogy viszonosságot kérjünk, feltételeket szabjunk. Szerintem ezen változtatni kell!

Egy olyan világban, ahol a geopolitikai feszültségek nőnek, ahol a gazdasági és biztonsági kérdések egyre jobban összekapcsolódnak, Európának hatalomként kell viselkednie. Ez nem protekcionizmus, hanem az európai érdekek világosabb képviselete.

Ha Európa több gyártói kapacitást akar saját területén, akkor nemcsak a szabályokat kell megváltoztatni, hanem a beruházások fizikai megvalósítását is gyorsítani kell. Sok vállalat az engedélyezési eljárások lassúságára, a hálózati csatlakozás nehézségeire és a beruházási feltételek kiszámíthatatlanságára panaszkodik. Hogyan tud erre választ adni az ipari gyorsítási jogszabály?

A szöveg egyik fontos része az ipari területek létrehozásáról szól: ezeket a tagállamok jelölnék ki, és ezekre speciális, kivételes szabályozási rezsim vonatkozna. Úgy is mondhatnám, hogy amit a Natura 2000 jelentett a környezetvédelemben, ahhoz hasonló szerepet tölthetnének be ezek az ipari területek az iparfejlesztésben: kijelölt zónák, világos szabályokkal, gyorsabb eljárásokkal, azzal a céllal, hogy az ipari beruházások ténylegesen meg tudjanak valósulni.

Ezeken a területeken könnyíteni lehetne az engedélyezést, gyorsítani lehetne a hatásvizsgálatokat, javítani lehetne a hálózati hozzáférést, az energiaellátáshoz való hozzáférést és a nyersanyagokhoz való hozzáférést.

Ha egy vállalat Európában akar termelni, akkor nem elég politikai szinten azt mondani neki, hogy jöjjön Európába. Azt is biztosítani kell, hogy legyen megfelelő terület, legyen hálózati csatlakozás, legyen energia, legyen engedélyezési határidő, legyen kiszámítható szabályozási környezet.

Ugyanez igaz az európai vállalatokra is: ha azt akarjuk, hogy Európában ruházzanak be, akkor csökkenteni kell azokat az akadályokat, amelyek feleslegesen lassítják vagy drágítják a beruházásokat.

Az engedélyezésnél ezért határidőkre van szükség, és nem elég általánosságban beszélni a gyorsításról. A vállalatoknak látniuk kell, hogy egy eljárás meddig tart, mikor kaphatnak választ, mikor indulhat a beruházás. A versenyképesség nemcsak a támogatásokon múlik, hanem azon is, hogy Európa képes-e gyorsabban, kiszámíthatóbban és egyszerűbben működni.

Ha mindehhez beruházási forrásokra is szükség van, milyen pénzügyi eszközöket lehet mozgósítani, amikor az európai országok költségvetései már most is túlfeszítettek?

Itt nagyon fontos a Draghi-jelentés, amely világosan megmutatta, hogy Európának vannak stratégiai beruházási szükségletei, de ezeket nem lehet kizárólag közpénzből finanszírozni. A közpénz fontos, de nem elég. Magánforrásokat kell mozgósítani, és ehhez a közszektornak olyan eszközöket kell adnia, amelyek képesek tőkeáttételt létrehozni.

Ezért javasoltunk egy új európai versenyképességi alapot a következő hétéves költségvetésben: az új keret akár 450 milliárd eurós mérlegösszeggel is működhetne, és az lenne a célja, hogy magánberuházásokat mozgósítson stratégiai területeken.

Ez történhet garanciákon keresztül, hogy a vállalatok könnyebben tudjanak finanszírozáshoz jutni. Történhet támogatásokon keresztül, ha egy adott beruházás európai stratégiai érdeket szolgál. És történhet kedvezményes hitelfeltételeken keresztül is, ha bizonyos ágazatokban gyorsítani akarjuk a beruházásokat.

A Bizottságnak szerintem most már nem egyetlen eszközben kell gondolkodnia, hanem eszközök palettájában. Más típusú vállalatnak, más típusú beruházásnak és más típusú technológiának más finanszírozási logikára lehet szüksége. Bizonyos esetekben akár tőkebefektetési jellegű eszközöket is alkalmazni kell. A cél minden esetben ugyanaz: a közpénz ne önmagában álljon, hanem mozgósítson magántőkét is.

Mindez a versenyképességi feltételek megteremtéséről szól, mert ha azt akarjuk, hogy az európai vállalatok valóban egyenlőbb feltételek mellett versenyezzenek a globális riválisokkal, akkor nem elég csak azt mondani, hogy a verseny legyen tisztességes. A feltételeken is dolgozni kell. Ilyen az innováció, az energiaár, a munkaerőköltség, a finanszírozáshoz való hozzáférés, a szabályozási környezet. Ezeknek együtt kell alkotniuk a Bizottság versenyképességi napirendjét.

A versenyképességi alap várhatóan 2028-tól léphet életbe, valószínűleg 2028 második felétől. Ez összefügg a következő többéves uniós költségvetési ciklussal, amelyhez ezeket az új eszközöket hozzá kell igazítani.

Nem túl késő ez? Már ma is sokan mondják, hogy Európa versenyképességi lemaradása Kínához, Indiához vagy az Egyesült Államokhoz képest olyan nagy, hogy 2028-ig várni kockázatos.

Értem ezt az aggodalmat, de fontos látni, hogy 2028-ig sem maradunk eszközök nélkül. Már most is vannak pénzügyi eszközeink. Ilyen például az innovációs alap. Vannak eszközök a kritikus nyersanyagok területén is, amelyek segítenek csökkenteni az európai függőségeket. És egyre szisztematikusabban használjuk a kereskedelemvédelmi eszközeinket is, amikor a piaci torzulások, a dömping vagy a túlkapacitások veszélyeztetik az európai ipart.

Tehát nem arról van szó, hogy most semmit sem teszünk, és majd 2028-ban hirtelen elkezdünk cselekedni: a rövid távú eszközök már működnek, de közben elő kell készíteni a következő nagy költségvetési és stratégiai ciklust is. A költségvetési tárgyalások logikája miatt most kell gondolkodnunk azon, milyen eszközökkel dolgozzon Európa 2028 és 2034 között.

Rugalmasságra is szükség van: nem tudjuk pontosan, hogy 2034-ben melyek lesznek ugyanazok a prioritások, mint 2026-ban. A technológia, a geopolitika, az ipari verseny, az energiahelyzet, a nyersanyagokhoz való hozzáférés mind változhat. Ezért olyan eszközöket kell kialakítani, amelyek elég erősek, de elég rugalmasak is ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjanak.

A 2028-as időpont tehát nem azt jelenti, hogy Európa addig passzív marad. Azt jelenti, hogy a már meglévő eszközök mellett most kell felépíteni azt az új pénzügyi architektúrát, amely a következő költségvetési időszakban nagyobb mozgásteret adhat a stratégiai beruházásokhoz.

Az OECD, az IMF és az Európai Unió is gyakran említi, hogy a belső piacon az egyik legnagyobb probléma a tagállami túlszabályozás, a gold-plating: amikor a tagállamok túlmennek az uniós szabályokon, és ezzel széttöredezetté teszik a piacot. Szigorúbb lesz az európai szabályok egységes alkalmazása?

A belső piac egészét tekintve én mindig a több európaizálás híve vagyok. Sokszor a tagállamok azt gondolják, hogy az európai szabály mindig többletszabályozást jelent, de ez nem így van. Ha egy közös európai szabály megszünteti a 27 különböző nemzeti szabályt, az a vállalatok számára éppen hogy egyszerűbb környezetet teremt.

Ezt több területen meg kellene csinálni, a beruházásoknál a közös szabályok nemcsak az adminisztráció csökkentése miatt fontosak, hanem azért is, mert a belső piac csak akkor működik valóban, ha a vállalatoknak nem kell minden tagállamban különböző logikákhoz, különböző eljárásokhoz és különböző értelmezésekhez alkalmazkodniuk.

Ha az európai szintű szabály valóban kiváltja a nemzeti szabályok egy részét, akkor az nem centralizáció önmagáért, hanem gyakorlati egyszerűsítés.

Ez a versenyképességi vitában kulcskérdés. Európa sokszor saját magát lassítja azzal, hogy a belső piacon túl sok a tagállami eltérés. A cél az lenne, hogy az európai piac valóban európai piac legyen, ne pedig 27 részben eltérő nemzeti piac összessége.

Sokat beszélnek a tőkepiaci unióról, de valójában mekkora problémát jelent a finanszírozásnál, hogy az európai megtakarítások jelentős része végül amerikai alapokban köt ki, miközben európai cégeknek lenne szükségük tőkére?

Ez az egyik legnagyobb paradoxon: Európában születnek találmányok, technológiák, innovációk, majd ezek az Egyesült Államokba mennek, sokszor európai megtakarításokból finanszírozott amerikai alapokon keresztül.

Mintegy 300 milliárd euró áramlik amerikai eszközökbe, miközben ez a pénz Európában is finanszírozhatna európai vállalatokat, európai technológiákat, európai növekedést.

Ezért nem lehet erős iparpolitikát csinálni működő tőkepiaci unió nélkül. Ha az európai innovátorok és vállalatok a növekedési szakaszban nem találnak elég tőkét Európában, akkor elmennek oda, ahol a finanszírozás rendelkezésre áll. Így történik meg, hogy a technológia Európában születik, de a méretnövekedés, a finanszírozás és végül sokszor a vállalati központ is az Egyesült Államokhoz kötődik.

Ezért javasolta a Bizottság az egységes felügyeletet mint a tőkepiaci unió egyik első építőkövét. A közös felügyelet nem technikai részletkérdés, hanem annak feltétele, hogy az európai tőkepiac mélyebb, integráltabb és vonzóbb legyen.

A tőkepiaci unió több tagállam már a többiek nélkül is megtenné. Mekkora esélyt lát arra, hogy 2027-ben erősített együttműködéssel elindulhat ez a rendszer?

Szerintem nagy ennek a valószínűsége, de nem szabad megelégednünk az [erősített együttműködéshez szükséges] kilenc országgal. Ha valóban európai tőkepiaci uniót akarunk, akkor ennél szélesebb részvételre van szükség.

Ez a tagállami vezetők felelőssége is, így az állam- és kormányfők nem mondhatják azt az Európai Tanács ülése után, hogy egyetértenek a célokkal, majd amikor a konkrét intézkedések a brüsszeli állandó képviseleteken kerülnek tárgyalásra, az országuk blokkolja a javaslatot.

Ez túl gyakran megtörténik Európában: politikai szinten mindenki támogatja a versenyképességet, az egyszerűsítést, a tőkepiaci uniót, de amikor a konkrét szabályokról kell dönteni, a folyamat elakad.

Ha komolyan vesszük a versenyképességi napirendet, akkor a politikai nyilatkozatokat össze kell kötni a jogalkotási döntésekkel. Nem lehet egyszerre azt mondani, hogy Európának több tőkére, nagyobb innovációra és erősebb iparra van szüksége, majd blokkolni azokat az eszközöket, amelyek ezt lehetővé tennék.

Az Európai Bizottság szerdán közzétette a technológiai szuverenitási csomagot is, amely logikájában közel áll az ipari gyorsítási javaslathoz, és szintén érinti a közbeszerzéseket. Nem tart attól, hogy a különböző javaslatok átfedik, így végül gyengítik egymás hatását?

Nem, mert ezek a szövegek összehangoltak. Júliusban fogom bemutatni a közbeszerzések felülvizsgálatát, és ennek éppen az lesz a célja, hogy a közbeszerzési rendszert egyszerűbbé, digitálisabbá és európaibbá tegyük. Egy európai platformot akarunk, ahol az ajánlatok megjelennek, ahol nagyobb az átláthatóság, és ahol a közbeszerzések kevésbé széttöredezett nemzeti logikában működnek.

A közbeszerzési reform tehát az általános keretet adja, az európai preferencia, az európai hozzáadott érték és a stratégiai szempontok alkalmazása viszont ágazati szövegekben jelenik meg részletesen. Ilyen a technológiai szuverenitási csomag, ilyen a gyógyszerekkel kapcsolatos javaslat, és valószínűleg az agrárium is ilyen terület lesz, ahol külön szöveg készül.

Az, hogy az agrárium is érintett lehet a közbeszerzési reformban összefügg azzal, hogy a tagállamok könnyebben elfogadják a Mercosur-egyezményhez hasonló már megkötött és jövőbeni kereskedelmi megállapodásokat, amelyeket a mezőgazdasági szereplők hangosan elleneznek?

Általánosságban érvényesül, hogy valamit valamiért adunk, ez egy egyensúlykeresés. Nem lehet egyszerre ellenezni a kereskedelmi megállapodásokat és támogatni az iparpolitikát. És fordítva: nem lehet iparpolitikát akarni, miközben minden kereskedelmi megállapodást elutasítunk. Európának egyszerre kell nyitottnak maradnia és kevésbé naivnak lennie. Ez a két dolog nem zárja ki egymást.

Az agráriumot azért említettem, mert a mezőgazdasági szuverenitás is fontos kérdés. A Bizottság dolgozik azon, hogyan tud Európa szuverén maradni az agrártermelésben. Ez ugyanúgy stratégiai ügy, mint az ipar vagy a technológia.

Az élelmiszer-termelés, az ellátásbiztonság, a mezőgazdasági kapacitások megőrzése és erősítése mind olyan kérdések, amelyek nem kezelhetők pusztán piaci logikával.

Ebben a közbeszerzéseknek is szerepük lehet, mert az állami beruházás, a közpénzből finanszírozott kereslet nagyon erős gazdaságpolitikai eszköz. Ha ezt okosan használjuk, akkor képes lehet támogatni az európai termelést, az európai hozzáadott értéket és a stratégiai ágazatokat. Ugyanez igaz az iparra, a gyógyszeriparra, a technológiai területekre és adott esetben az agráriumra is.

Mostani magyarországi látogatásán találkozott miniszterekkel, és a magyar parlament szakbizottságaival is. Milyen támogatást látott az ipari gyorsítási javaslat és a tőkepiaci unió iránt?

Először is bizalmi munkát kell kezdenünk az új magyar szereplőkkel. Az utamnak az is célja volt, hogy jelezzük: készek vagyunk a közös munkára, készek vagyunk a bizalomépítésre az új kormánnyal és a parlamenttel. Úgy tudom, hosszú évek óta én lehettem az első biztos, illetve a Bizottság első ügyvezető alelnöke, aki a magyar parlament bizottságai előtt felszólalt. Ez önmagában is üzenet.

Azért is jöttem, mert nem elég az Európai Bizottságnak azt mondania, hogy ezek a javaslatok európai szinten fontosak. Azt is be kell mutatnunk, hogy Magyarország számára miért előnyösek. Ez számokat, hatástanulmányokat, makrogazdasági elemzéseket jelent.

Meg kell mutatnunk, hogy az ipari gyorsítás, a közös iparpolitika, a tőkepiaci unió vagy az új közbeszerzési logika hogyan segítheti a magyar gazdaságot, hogyan járulhat hozzá a munkahelyekhez, a növekedéshez, a magyar vállalatok lehetőségeihez.

Ez meggyőzési munka lesz, nem lehet egyszerűen politikai jelszavakkal előállni. A miniszterekkel folytatott kétoldalú találkozókon azt láttam, hogy a célok tekintetében megvolt a támogatás. Természetesen a részletekről még beszélni kell, azokon dolgozni kell, de az irányról lehet egyeztetni, és a Bizottság kész arra, hogy a magyar félnek átadja azokat az adatokat és elemzéseket, amelyek alapján meg lehet ítélni a javaslatok hatását.

Miért ön az első ügyvezető alelnük, aki hosszú ideje először látogatott Magyarországra? Szerettek volna találkozni az előző kabinettel, vagy nem keresték ezt a lehetőséget.

Nekem az volt a benyomásom, hogy az Európai Bizottság nem feltétlenül volt szívesen látott szereplő.

Vannak már konkrét adatok vagy érvek, amelyekkel a Bizottság meg akarja győzni a magyar felet?

A magar parlamentben és a kétoldalú találkozókon is elmondtam a gazdasági és a pénzügyminiszternek, hogy át fogjuk adni az összes adatot és a Magyarországra vonatkozó makrogazdasági hatáselemzésünket. Ez szerintem a bizalom része. Ha közösen akarunk dolgozni, akkor az elemzéseket, számokat, hatásbecsléseket is meg kell osztani.

Meggyőződésem, hogy Magyarország érdekelt négy nagy ügyben. Az első az új kereskedelmi megállapodások kérdése. A második a stratégiai beruházások ügye. A harmadik a közös iparpolitika. A negyedik pedig a belső piac új szabályainak kialakítása, amelyek lehetővé teszik, hogy a magyar vállalatok jobban ki tudják használni az európai piacot.

Az európai belső piac 450 millió fogyasztót jelent. Ez óriási lehetőség a magyar vállalatok számára is, de csak akkor, ha a piac ténylegesen működik, ha a szabályok egyszerűbbek, ha a tőke jobban áramlik, ha a közbeszerzések átláthatóbbak, ha az európai iparpolitika nemcsak nagy tagállamoknak, hanem kisebb és közepes gazdaságoknak is lehetőségeket teremt. Ha ezt a négy ügyet egyszerre tudjuk előrevinni, az szerintem pozitív lesz a magyar gazdaság számára.

Említette a meggyőzést. Próbáljon néhány mondatban meggyőzni, hogyan lehet egyszerre versenyképessebbé tenni Európát, elfogadtatni új kereskedelmi megállapodásokat, és közben erősebb iparpolitikát építeni!

Meg kell őriznünk Európa nyitottságát, mert ez az európai gazdasági modell része, mondhatnám úgy is, hogy az európai DNS része. De kevésbé naivnak kell lennünk. Közös iparpolitikára van szükség, erősebb eszközökre, világosabb feltételekre és nagyobb viszonosságra. Nem lehetünk egyszerre nyitottak és gyengék. A nyitottságnak akkor van értelme, ha Európa képes saját érdekeit képviselni, saját ipari kapacitásait megerősíteni, és a partnereivel szemben is viszonosságot kérni.

A globális geopolitikai és gazdasági egyensúlytalanságok mellett abból kell kiindulnunk, hogy az ipari termelés továbbra is a növekedés egyik legfontosabb tényezője. Az ipar aránya az európai GDP-ben 21 százalékról 14 százalékra esett vissza. Ha komolyan vesszük Európa versenyképességét, akkor eszközöket kell adnunk magunknak ahhoz, hogy ezt az arányt újra nagyjából 20 százalék körüli szintre emeljük.

Ez nem protekcionizmus, hanem annak felismerése, hogy a nyitottság csak akkor fenntartható, ha közben Európa saját termelési, technológiai és ipari alapjai is erősek maradnak.

Címlapkép forrása: EU

A cikk elkészítésében a magyar nyelvre optimalizált Alrite online diktáló és videó feliratozó alkalmazás támogatta a munkánkat.