Elveszítheti a történelmi versenyt Magyarország és a régió, ha nem sikerül megállítani a képzett fiatalok elvándorlását

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Magyar Péter miniszterelnök június 23-án Gödöllőn fogadta a visegrádi együttműködés (V4) kormányfőit. A találkozó nemcsak azért volt jelentős, mert a Tisza Párt választási győzelme óta ez volt az első ilyen csúcstalálkozó, hanem azért is, mert mindez jól mutatja, hogy ismét erősödik az igény a regionális együttműködésre.

A közös nyilatkozat több korábbi kezdeményezést is felelevenített, köztük a V4-ek fővárosait összekötő gyorsvasút tervét, ugyanakkor hangsúlyt kaptak azok a szakpolitikai kérdések is, amelyekben a négy ország érdekei továbbra is közösek. Ezek közül kiemelkedik az Európai Unió 2028–2034-es többéves pénzügyi keretének (MFF) tárgyalása, ezen belül a kohéziós politika, az agrárpolitika, a bővítés és a zöld átállás.

A csúcstalálkozó önmagában fontos jelzés volt, de a V4-ek jövője végső soron azon múlik, hogy képesek-e olyan közös ügyeket találni, amelyek európai szinten is stratégiai jelentőségűek.

Ilyen ügy lehet a kohéziós politika jövője: a nettó befizető tagállamok ugyanis jelentősen csökkentenék a közös költségvetés nagyságát, és ezzel összefüggésben egyre nyíltabban kérdőjelezik meg a kohéziós politika létjogosultságát. Ebben a helyzetben már nem elég a felzárkóztatás hagyományos érvrendszerére hivatkozni. Olyan új narratívára van szükség, amely túlmutat a támogatások nagyságáról szóló vitákon.

Ebben kínál új megközelítést Enrico Letta 2024-es jelentése és annak egyik kulcsfogalma, a „helyben maradás szabadsága” (freedom to stay).

A kohézió nemcsak utakról és vasutakról szól

Az európai felzárkózásról szóló vitákban ma is elsősorban az infrastruktúra-fejlesztések, a vállalati támogatások és a beruházások állnak a középpontban. Pedig az elmúlt két évtized egyik legfontosabb tanulsága, hogy a konvergencia végső soron nem a betonon, hanem az embereken múlik.

A 2004-es és az azt követő bővítések nyomán a közép- és kelet-európai tagállamok látványos felzárkózást értek el. A vásárlóerő-paritáson számított egy főre jutó GDP az EU-átlag 59 százalékáról több mint 81 százalékára emelkedett húsz év alatt. Az EU csatlakozás azonban egy kevésbé látványos folyamattal is együtt járt. A személyek szabad mozgása, az európai integráció egyik legnagyobb vívmánya, felgyorsította a magasan képzett munkaerő elvándorlását a kevésbé fejlett tagállamokból.

A probléma különösen látványos Közép- és Kelet-Európában. Az Eurostat szerint 2024-ben Románia lakosságának több mint 16 százaléka, Horvátországénak közel 15 százaléka, Bulgáriáénak pedig több mint 11 százaléka élt más uniós tagállamban. Szlovákia és Lengyelország szintén jelentős kibocsátó ország, míg Magyarországon az elvándorlás mérsékeltebb, de továbbra is érzékelhető.

Összességében a 11 közép- és kelet-európai tagállam adja az EU más tagállamában élő uniós polgárok több mint felét, miközben az uniós népességnek csupán mintegy egyötödét teszi ki.

Uniós szinten a munkaerő mobilitása növeli a gazdasági hatékonyságot, tagállami szinten azonban korántsem semleges folyamat. A fogadó országok készen kapják a képzett munkaerőt, miközben a képzés költségeit a kibocsátó országok viselik. A kelet–nyugati – kisebb részben dél–északi – munkaerőáramlás így jelentős humántőke-átrendeződést eredményez.

Ennek következményei messze túlmutatnak a munkaerőpiacon. A fiatalok elvándorlása gyorsítja a népességfogyást, rontja az időskori eltartottsági mutatókat, szűkíti az adóalapot, gyengíti az innovációs potenciált és veszélyezteti a közszolgáltatások fenntarthatóságát. Vagyis éppen azokat a tényezőket rombolja, amelyekre a tartós felzárkózás épülhetne.

Erre figyelmeztet Olaszország példája is. Az olasz Nemzeti Gazdasági és Munkaügyi Tanács (CNEL) szerint 2011 és 2024 között 486 ezer 18–34 év közötti fiatal hagyta el az országot, akiknek egyharmada diplomás volt.

A becslések szerint az ország ezzel mintegy 159,5 milliárd eurónyi humán tőkébe történő befektetést veszített, ami az olasz GDP hozzávetőleg 7,5 százalékának felel meg.

Az agyelszívás tehát nem pusztán demográfiai, hanem versenyképességi kérdés is.

A kohéziós politika hiányzó láncszeme

Az uniós kohéziós politika eredeti célja az volt, hogy mérsékelje az egységes piac működéséből fakadó területi egyenlőtlenségeket. Egy fontos következménnyel azonban évtizedeken át alig foglalkozott: az egységes piac negyedik szabadsága, a személyek szabad mozgása jelentős humántőke-átrendeződést indított el Európában.

Az Európai Bizottság csak az elmúlt években kezdte felismerni ennek súlyát. 2023-ban jelent meg a „tehetségfejlesztési csapda” (talent development trap) fogalma, amely azokat a régiókat írja le, ahol a munkaképes korú népesség csökkenése, az alacsony felsőfokú végzettségi arány és a fiatalok elvándorlása tartósan visszafogja a fejlődési potenciált.

Ma már 46 európai régió tartozik ebbe a kategóriába, túlnyomórészt a keleti és déli tagállamokban, további több tucat régió pedig hasonló kockázatokkal néz szembe. Ez is jelzi, hogy a humántőke megtartása a fenntartható gazdasági növekedés egyik kulcskérdése lesz a jövőben.

Mit jelent a „helyben maradás szabadsága”?

Enrico Letta jelentésének egyik legerősebb üzenete, hogy a mobilitás csak akkor tekinthető valódi szabadságnak, ha a helyben maradás is reális alternatíva. Ma azonban sok fiatal számára a külföldi munkavállalás nem szabad döntés, hanem gazdasági kényszer. Nem azért költöznek másik tagállamba, mert mindenáron ott szeretnének élni, hanem mert otthon nem találnak megfelelő karrierlehetőséget, versenyképes jövedelmet vagy kiszámítható életpályát.

A „helyben maradás szabadsága” ezért nem a szabad mozgás korlátozásáról szól.

Éppen ellenkezőleg, annak feltételeit kívánja megteremteni, hogy a mobilitás valóban szabad választás legyen. Ez új legitimációt adhat a kohéziós politikának. A kérdés ugyanis már nem pusztán a regionális jövedelmi különbségek csökkentése, hanem Európa legfontosabb erőforrásának, a humán tőkének a megőrzése.

Ha ugyanis a munkaerő mobilitása tartósan egyirányú marad, a gazdasági növekedés és az innováció előnyei elsősorban a nyugat- és északi-európai régiókban koncentrálódnak, míg más térségek, köztük több magyar régió, tartósan leszakadhatnak.

Új szövetség épülhet a kohéziós politika köré

Éppen ezért a demográfia és a humántőke megtartása olyan ügy lehet, amely új alapokra helyezheti a Kohézió Barátai együttműködését. A V4-ek számára ritkán adódik olyan téma, amelyben egyszerre képviselhetnek közös regionális érdeket és szélesebb európai célt. A demográfiai hanyatlás azonban ilyen kérdés. A közép-európai országok mellett ugyanis Olaszország, Portugália vagy Görögország is egyre súlyosabb népességfogyással, elöregedéssel és humántőke-vesztéssel szembesül. Ez olyan természetes érdekazonosságot teremthet, amelyre a következő MFF tárgyalásain új koalíció épülhet.

Ez politikailag is kedvezőbb kiindulópont lehet, mint a kohéziós politika kizárólag pénzügyi oldalának hangsúlyozása. A vita ugyanis így nem arról szólna, mely tagállam mennyi támogatást kap, hanem arról, miként őrizhető meg az EU versenyképessége és területi kohéziója, és miképpen lehet az egységes piac előnyeit térben és társadalmilag is igazságosan szétteríteni.

A Bizottságból származó értesülések szerint Raffaele Fitto, az Európai Bizottság kohézióért és reformokért felelős ügyvezető alelnöke már vizsgálja egy demográfiai fókuszú kezdeményezés lehetőségét. Éppen ezért különösen fontos lenne, hogy a V4-ek még a konkrét javaslatok kialakítása előtt aktívan bekapcsolódjanak a szakpolitikai előkészítésbe, és a közép-európai szempontok is megjelenjenek a végleges konstrukcióban.

Mit kellene tartalmaznia egy új kohéziós megközelítésnek?

A következő többéves pénzügyi keretben érdemes lenne a demográfiai kihívásokat önálló kohéziós prioritásként kezelni. Ennek része lehetne többek között:

• külön támogatási eszköz létrehozása az elvándorlás és humántőke-vesztés által leginkább érintett régiók számára;
• a népességfogyás, az elvándorlás és az idősödés szempontjainak beépítése a kohéziós források elosztási rendszerébe;
• célzott innovációs és kutatás-fejlesztési programok a gyengébb teljesítményű régiók számára;
• uniós szintű ösztönzők a külföldön dolgozó szakemberek hazatérésének támogatására;
• valamint egy olyan mutatórendszer kialakítása, amely képes mérni, hogy egy adott régióban mennyire jelent valódi alternatívát a helyben maradás.

Ez már nem regionális, hanem európai kérdés

A demográfiai hanyatlás és az agyelszívás ma már messze túlmutat Közép-Európán. Az EU egyszerre szembesül a munkaképes korú népesség csökkenésével, az innovációs verseny éleződésével, a technológiai lemaradás veszélyével és a társadalom gyorsuló elöregedésével.

Ebben a helyzetben a kohéziós politika jövője sem kizárólag infrastruktúra-fejlesztési kérdés. Ha Európa hosszú távon is versenyképes kíván maradni, a beruházások mellett legalább ugyanakkora hangsúlyt kell fektetnie az emberekbe történő beruházásokra.

A 2028 utáni kohéziós politika legfontosabb kérdése már nem az lesz, hogy hány kilométer autópálya vagy vasút épül, hanem hogy sikerül-e megtartani és visszavonzani azokat a tehetségeket, akik Európa jövőbeli növekedését, innovációját és adóbevételeit megteremtik.

Ez lehet az a közös európai érdek, amely mögé a visegrádi országok és a felzárkózásban érdekelt déli tagállamok egyaránt felsorakozhatnak a 2028–2034-es költségvetési tárgyalások során.

Ha a V4-ek valóban új lendületet kívánnak adni együttműködésüknek, a humántőke megtartása és a „helyben maradás szabadsága” olyan stratégiai ügy lehet, amely egyszerre szolgálja a régió és az Európai Unió hosszú távú érdekeit.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images