Alig másfél éve maradt a magyar cégeknek, utána teljesen új világ kezdődik az uniós pénzeknél

Nemrég bemutattuk a Portfolio-n, hogy ha csak a nominális összeget nézzük, csökkent az előző évhez képest a Magyarország által lehívott közvetlen uniós források összege, az összes forráson belüli részesedésünk viszont javult 2025-be. Hogyan állunk valójában?

Ez valóban nem annyira magától értetődő. A forrásrendszer úgy működik, hogy egyes programokban kifejezetten javul a magyar teljesítmény, másokban viszont stagnál vagy romlik. A Horizon például olyan program, ahol nagyjából a 2004-es uniós tagságunk óta folyamatosan csökken a részesedésünk. Rengeteg kormányzati intézkedés történt annak érdekében, hogy ez megforduljon, a tendencia mégis csökkenő.

Ennek ellenére a korábban közzétett számokból látszik egyfajta arányos javulás a Magyarországra érkező közvetlen forrásoknál.

Ez elsősorban annak köszönhető, hogy bizonyos programokban, például a LIFE-ban vagy a Polgárok, egyenlőség, jogok és értékek programban kifejezetten magas a teljesítményünk. Javuló tendenciát mutatnak különböző vállalkozási programok, például az egységes piaci program kkv-knak szóló lehetőségei is.

De ezzel kapcsolatban mindig ugyanaz a fő üzenetem: egyértelműen látszik, hogy még nagyon sok teendőnk van.

Mennyi lehetőségük maradt most bekapcsolódni a magyar kkv-knak vagy akár nagyvállalatoknak? Már 2026 vége van, a jelenlegi pénzügyi ciklus pedig 2027-ben lezárul.

Egyes területeken valóban ürülnek ki a borítékok, ugyanakkor ez időnként éppen új lehetőségeket teremt. Ha bizonyos területeken nem fogyott el a pénz, és nem akarják, hogy a következő időszakban emiatt csökkenjen az adott célra jutó összeg, előfordul, hogy egyszerűbben pályázható, cascade-kiírások jelennek meg, hogy kipörgessék a forrásokat.

Sőt, most még új program is indul pedig ilyen igazán nem szokott történni az EU gyakorlatában, hogy utolsó évben új program indul. Az AGILE mintegy 115 millió eurós kerettel kifejezetten azt célozza, hogy a KKV-k, startupok és új védelmi technológiai szereplők fejlesztései gyorsabban jussanak el a katonai végfelhasználókhoz. A Bizottság várhatóan 20–30 projektet támogat majd, egyes esetekben akár az elszámolható költségek 100 százalékáig.

Szerintem ezért 2026 végén és 2027-ben is érdemes pályázni. A jelenlegi struktúrában biztosan ezek az utolsó lehetőségek, aztán 2028-tól jelentősen megváltozik a rendszer.

Nagyon érdekesek a már említett, harmadik feles, úgynevezett cascade financing konstrukciók is. Ezek úgy működnek, hogy az EU bizonyos célokra odaad egy nagyobb összeget egy konzorciumnak, majd azt mondja, hogy ezt osszátok tovább. A továbbosztás pedig jellemzően egyszerűsített módon történik.

Vagyis egy magyar kkv-nak nem feltétlenül közvetlenül Brüsszelhez kell beadnia egy nagy, bonyolult pályázatot.

Pontosan, és 2027-ben nagyon sok ilyen jó lehetőség lesz. A gyártástól és gyártásoptimalizálástól kezdve a kulturális és kreatív szektorig rengeteg kisebb akció várható. Ez egyébként is nagyon jó belépési pont a közvetlen források világába. Ráadásul nem csak néhány tízezer eurós támogatásokról beszélünk: egyes konstrukciókban akár 200–300 ezer euró is elérhető technológiafejlesztésre.

Most például robotika, kiberbiztonság, hidrogéntechnológia, ipari digitalizáció vagy éppen védelmi és dual-use megoldások területén is vannak ilyen felhívások. 2027-ben pedig további erősödést várunk, különösen a mesterséges intelligencia, a deep-tech, az egészségipar és a védelmi innováció területén.

Mennyire vannak erre felkészülve a magyar vállalkozások? A közvetlen forrásokat sokszor teljesen más logika szerint kell megszerezni, mint a klasszikus kohéziós pályázatokat.

Ha a rendszer evolúcióját nézzük, az operatív programok forrásai – már amikor vannak kiírások –, viszonylag egyszerűen pályázhatók. Azt már nem mondom, hogy a menedzsmentjük is mindig könnyű. Sőt, több esetben éppen a közvetlen források menedzsmentje egyszerűbb.

Vannak például úgynevezett lump sum elszámolások, vagyis átalányösszeggel dolgoznak. Egy magyar vállalat vagy önkormányzat számára néha szinte hihetetlen, hogy valamit tényleg ilyen egyszerűen el lehet számolni.

Maga a pályázás ugyanakkor nyilvánvalóan nehezebb. A cascade financing valahol a kettő között helyezkedik el: a hagyományos kohéziós források és a nagy nemzetközi konzorciális pályázatok között.

Mi azt tapasztaljuk, hogy azoknak, akiknek még nincs tapasztalatuk nagyobb összegű, komolyabb együttműködésben megvalósuló pályázatokban, ez lehet a nulladik lépés. A következő lépés lehet a konzorciumi tagság, majd egy-két év múlva akár már konzorciumvezetésben is lehet gondolkodni.

Mik az MFOI-nál a tapasztalataik, hogyan lehet elmagyarázni egy magyar vállalkozásnak, hogy a konzorciumi tagság akkor is megérheti, ha annak hasznát nem lehet azonnal egy pénzösszeggel kifejezni?

Nagyon nehezen. És azt hiszem, ez a kérdés kiválóan kontextusba helyezi az egész beszélgetésünket.

Amikor készültem erre az interjúra, azon gondolkodtam, mi lehetne ennek az egésznek a fő üzenete. Szerintem az, hogy

végignézve mindazt, ami 2028-tól várható az uniós finanszírozásban, az utolsó pillanatban vagyunk ahhoz, hogy beletanuljunk ebbe a világba.

Nekünk ezért az a munkánk – jövő év elején már negyedik éve vezetem ezt a szervezetet –, hogy tulajdonképpen evangelizáljunk. Elhitessük a cégekkel, a társadalmi szervezetekkel és bizonyos közintézményekkel, amelyek a helyi vagy nemzeti finanszírozásban járatosak, hogy ez egy jó dolog. A kutatóintézetekkel ebből a szempontból valamivel könnyebb dolgunk van.

Ez máig óriási kihívás.

Mi hiányzik leginkább a magyar cégeknél?

Elsősorban az a kapacitás, amely lehetővé tenné, hogy könnyen vegyék ezt a fordulatot. Ha most a cégekre fókuszálunk, valamennyire érteni kellene, hogy milyen irányba megy az európai uniós szakpolitika. Hosszabb távon, stratégiában kellene gondolkodni. Nyilvánvalóan angolul kell tudni, ez ebben a világban elengedhetetlen.

Azt is meg kell érteni – és ez már kicsit absztraktabb –, hogy amit én itthon gyártok, ha mondjuk egy gyártással foglalkozó kkv vagyok, az hogyan kapcsolható be egy európai ökoszisztémába. Hová tudok úgy fejleszteni, hogy az nekem később piacszerzési lehetőség legyen?

A közvetlen forrás lehívása egyrészt valóban egy pénzösszeg, amit az ember egy adott célra elkölt. A furcsa benne az, hogy a végén nem marad ott a pénz a zsebében, mert végrehajtotta azt, amit vállalt. Ez sokszor idegen a magyar gondolkodástól.

Másrészt a legtöbb esetben nem épül belőle valamilyen nagy infrastruktúra sem, bár éppen 2028-tól ebben jelentős változás jöhet.

A harmadik dolog, hogy külföldi partnerekkel kell együtt dolgozni. Más a számviteli rendszerük, a megközelítésük, másképp gondolkodnak egy-egy feladatról, máshogy osztják be az idejüket. Ez a hazai vállalkozások számára gyakran kultúrsokk. A képzési programjainkon rendre kijön, hogy ezt a tudást is fejleszteni kell.

Ez a fajta tudás- és hozzáállásbeli különbség magyarázhatja azt is, hogy Magyarország a népességarányos részesedésének még mindig csak nagyjából a felét szerzi meg a közvetlen uniós forrásokból? Sokszor hallani, hogy maga a rendszer a nyugat-európai szereplőknek kedvez, de közben az is látszik, mintha a magyar vállalkozások nem mindig mernének beleugrani. Éreznek változást?

Azokon a területeken, ahol mi nagyon aktívan dolgoztunk, szerintem sikerült jobb irányba elmozdulni. A több beadott pályázat több nyertes pályázatot jelent, ez ilyen egyszerű.

A vállalkozások részéről is kialakult egyfajta nyitottság arra, hogy egyáltalán megismerjék ezt a világot. Nem mondhatom, hogy ne tudnának róla ma sokkal többet, mint amikor elkezdtük ezt a munkát. Sokan már tudatosan keresnek az interneten, mesterséges intelligenciával listáztatják ki, hogy milyen pályázat lehetne megfelelő számukra. Ebből néha egészen érdekes megoldások születnek.

Aztán eljönnek hozzánk, és a projektfejlesztés során természetesen sokan lekopnak. De szerintem ez is része a tanulási folyamatnak.

Most viszont közben újra megjelent a horizonton a „könnyebb pénz”: az Európai Bizottság 4,2 milliárd eurónyi, eddig felfüggesztett kohéziós forrás feloldását javasolta Magyarországnak. Ez mit tesz a közvetlen források iránti érdeklődéssel?

Ezzel kapcsolatban az egyik szemem sír, a másik nevet.

A források feloldása és piacra kerülése egyfelől nyilván jó a gazdaságnak. Másfelől megint előhozza azt a gondolkodást, hogy megérkezett a könnyű pénz. A vállalkozások azt mondhatják, hogy akkor én majd megszerzem ezt, nekem ez most pont elég, betömöm vele a lyukakat.

Erre persze valójában a közvetlen forrás sem alkalmas, és az operatív program sem erre való. De a gondolkodás ettől még működik.

Mi korábban is azt láttuk, hogy amikor megjelent egy nagyobb hazai kiírási hullám, az mindig valamennyire letekerte az ugyanazon a területen elérhető közvetlen uniós források iránti érdeklődést. Emiatt sír az egyik szemem.

És miért nevet a másik?

A modellváltó intézmények kizárásának várható feloldása miatt, mert az óriási dolog.

Ezzel kapcsolatban ráadásul oda-vissza rengeteg félreértés alakult ki. Az egyik az, hogy sokan azt hiszik, Magyarországról mindenki ki van zárva a Horizonból. Ennek gyakorlatilag egyik eleme sem igaz. Nem mindenki volt kizárva, és nem csak a Horizonról volt szó.

A korlátozás a modellváltó intézményeket érintette, és azt jelentette, hogy ezek az intézmények bizonyos közvetlen európai uniós projektekben nem lehettek kedvezményezettek, vagyis nem lehetett velük szemben kötelezettséget vállalni és szerződést kötni.

Most az történik, hogy ha a feloldás végbemegy, ezek az intézmények újra kaphatnak forrást.

Vagyis ha egy modellváltó egyetem most akar csatlakozni egy Horizon-, LIFE- vagy akár Európai Védelmi Alap-projekthez, már érdemes beleírni a konzorciumba?

Igen, és nekünk is van konkrét ügyfelünk ilyen helyzetben. Most már teljesen reális úgy elindítani egy pályázatot, hogy mire azt elbírálják, a korlátozás várhatóan már nem áll fenn. (Az Európai Tanácsban az Általános Ügyek Tanácsa várhatóan már az októberi ülésen feloldja a tiltást – a szerk.)

De ennek volt egy másik, kevésbé látható hatása is: külföldön is sokan azt hitték, hogy Magyarországról mindenki ki van zárva.

Volt egy reakció, hogy »jó, pályáznánk magyarokkal, de hát ők nincsenek kizárva?« Ez az egész magyar egyetemi és kutatóintézeti szférára húzó hatással volt. Folyamatosan magyarázni kellett, hogy nem, nem mindenki érintett. Mi magunk is sokszor tapasztaltuk, hogy egy külföldi partner végül inkább azt mondta: akkor azért mégis pályázzunk valaki mással.

Tulajdonképpen karanténba kerültünk.

Így van, és ennek a teljes hatása attól még nem múlik el egyik napról a másikra, hogy feloldják a korlátozást.

Azokban a pályázatokban, amelyeket időközben nélkülünk indítottak el, létrejöttek a konzorciumi együttműködések, és a földrajzilag vagy szakmailag ránk eső szerepet valaki mással töltötték be. El fog tartani egy darabig, mire újra mi kerülünk ezekre a helyekre.

Ezen is dolgozni kell, meg kell keresni ezeket a partnereket, és meg kell mutatni nekik, hogy a magyar szereplők továbbra is jó pályázati partnerek. Vissza kell kerülni ezekbe a partnerségekbe, különben a mostani helyzet hatása még éveken keresztül velünk maradhat.

Én a 4,2 milliárd euró feloldásánál a cégek részéről is látok két félreértést. Az egyik, hogy sokan úgy értelmezik a hírt, mintha mostantól nyílna meg számukra az uniós pályázati rendszer, miközben jelentős részük eddig is pályázhatott ezekre a pénzekre, mert uniós ellentételezés nélkül is előfinanszírozták ezek legnagyobb részét. A másik, hogy rögtön azt kérdezik: mikor jelennek meg az új pályázatok ebből az összegből?

Valóban, és miközben ennek jelentős része költségvetési és finanszírozási kérdés, vannak olyan konkrét kiírások is, amelyek elindításánál ténylegesen számít, hogy ezek a források beérkeznek-e. Digitális területen például vannak ilyen konstrukciók.

De a lényeg az, hogy nem úgy kell elképzelni, hogy most hirtelen lesz 4,2 milliárd eurónyi teljesen új pályázat.

Többször említette már 2028-at mint valódi választóvonalat. Az új, hétéves uniós költségvetési rendszerhez ráadásul egyszerre kétféle tudást kellene megtanulnunk: a helyreállítási alapból ismert teljesítmény- és mérföldkőalapú finanszírozást, illetve a központilag kezelt, közvetlen források pályázati rendszerét. Magyarország az elmúlt években mindkettőből részben kimaradt. Mekkora hátrány ez?

Egyet hátralépnék, mert szerintem először magát a 2028 utáni változást kell megérteni. Mi eléggé elmerültünk az új MFF struktúrájában, a rendelettervezetekben és az egész rendszerben, és az látszik, hogy ez nagyon nagy lépésváltás lesz.

A mérföldkőalapú megközelítés szemmel láthatóan nemcsak az RRF-ben él tovább. Bekúszik abba is, amit korábban kohéziós politikának neveztünk, és amit az új rendszerben sokkal inkább nemzeti és regionális partnerségi tervek (National and Regional Partnership Plans) köré szerveznek.

Ez teljesen más gondolkodást jelent. Különböző célokat kell teljesíteni, reformokat kell végrehajtani, és ezekhez kötődik a források felhasználhatósága. A kohéziós politikában ahhoz szoktunk hozzá, hogy finanszírozunk különböző fejlesztéseket, aztán azok vagy beérnek, vagy nem. Ennél sokkal szűrtebb lesz az új rendszer.

Ezzel tulajdonképpen közelebb húzzák egymáshoz a nemzeti programok és a közvetlen források logikáját.

Mi ebből az első lecke Magyarországnak?

Projektmenedzsment-szinten meg kell tanulnunk a teljesítményfinanszírozást és a teljesítményértékelést. Jó indikátorok kellenek, és ehhez nagyon komoly projektmenedzsment-tudás szükséges.

A jelenlegi hazai szakma ezt szerintem nem biztos, hogy teljes egészében ki tudja szolgálni. Sőt.

A második lecke az, hogy a nemzeti terveket mostantól össze kell tudni hangolni azzal, hogy honnan akarunk majd közvetlen forrást lehívni. Meg kell teremteni azokat a szinergiákat a két instrumentum között, amelyeket az elmúlt tizenöt évben nem igazán sikerült.

Ez óriási feladat. Rengeteg adat kell hozzá, nagyon komoly helyismeret és a gazdaság mély ismerete. A nemzeti tervekben ugyanis rengeteg olyan eszközre kell majd javaslatot tenni, amelynek a konkrét megvalósítása vagy finanszírozása végül közvetlen forrásból történik. A kettő többé nem választható el élesen egymástól.

A harmadik változás talán még kézzelfoghatóbb a cégeknek: a közvetlen uniós pénzekből 2028 után már sokkal inkább lehet tényleges ipari fejlesztéseket is finanszírozni.

Így van, ráadásul mivel az EU egyre inkább iparpolitikai jellegű finanszírozásra vált, közvetlen uniós forrásból is megjelenhetnek gyári technológiai megoldások, infrastrukturális bővítések, konkrét fejlesztések.

Ez korábban abszolút idegen volt a közvetlen források világától.

Persze voltak próbálkozások. Nekünk rengeteg olyan megkeresésünk van, ahol éppen az infrastruktúrára lenne szükség, és azt mindenféle megoldásokkal kellett beleszuszakolni a projektekbe. Létrejött például egy mintagyár, ahol bizonyos technológiákat vizsgálni és visszamérni lehetett, és az infrastruktúra tulajdonképpen mellékhatásként jött létre.

Más országok ebben sokkal ügyesebbek voltak. Spanyolországból tudok olyan példát, ahol komplett utcaszakaszokat burkoltak le különböző tulajdonságú anyagokkal, majd vizsgálták például a hővezetésüket. Nálunk ez a fajta „okosság” kevésbé valósult meg.

2028 után viszont azzal kell számolni, hogy bizonyos infrastrukturális fejlesztésekről, különösen ha azok olyan uniós célokhoz kapcsolódnak, mint például a tiszta energia, már nem feltétlenül itthon, hanem Brüsszelben születik majd a döntés.

Ez azt is jelenti, hogy sokkal közelebb kell kerülni az ottani döntéshozatalhoz, és sokkal jobban kell érteni, milyen szempontok alapján születnek ezek a döntések.

Közben létrejön az Európai Versenyképességi Alap (European Competitiveness Fund, ECF) is, amely több ma külön működő programot egyetlen rendszerbe húz be. Ez egyszerűbb világ lesz?

Bizonyos szempontból igen, de új problémákat is hoz.

Vegyük például a Digitális Európa programot, ahol mi nemzeti kapcsolattartó pontként működünk, ezért ezt közelebbről is látjuk. Az EU jelenleg nagyon nehezen költi el ezen a területen a pénzt, miközben nagyon magas szintre teszi azt a technológiai lécet, amit megugrani, finanszírozni akar.

A digitalizációban jelenleg van egy alapfinanszírozási szint, amit például operatív programokból meg lehet oldani. A másik végén ott vannak a nagyon magas szintű, szuperfejlett digitális technológiák. A kettő között viszont van egy rés, amelyre nincs igazán finanszírozási eszköz.

Az ECF-ben szereplő „digital leadership” ablak nagyon sokféle megoldást tartalmaz majd, nem pusztán támogatásokat. Kockázati tőke, különböző piaci megoldások, hitelek és támogatások keverednek benne.

Ez szerintem teljesen idegen a magyarországi felfogástól.

Ráadásul ha közben technológiailag is nagyon magasra kerül a belépési küszöb, az különösen nehéz lehet a közép-kelet-európai cégeknek.

Pontosan, és ez sok kérdést vet fel azzal kapcsolatban, hogy valójában kikre céloz a program.

Lehet, hogy azon is el kell gondolkodni, milyen más eszközökkel lehet ezt a köztes finanszírozási rést kitölteni. És ügyesen kell majd érvelni az európai egyeztetéseken azért, hogy a kiírások a közép-kelet-európai gazdasági valóságban is alkalmazhatók legyenek.

Amúgy is rosszak vagyunk az innovációs pályázatokon.

A Horizon 2028-tól élesedő változatánál viszont az alkalmazott kutatás és a piaci hasznosítás nagyobb súlya akár kedvező fordulat is lehet.

Abszolút! Voltak korábban nagyon vad finanszírozási kiírások, amelyek elvittek egy alapkutatást egy bizonyos pontig, de nem fordították át ipari értékké.

Ez európai szinten is évtizedes probléma. Rengeteg innovációt és szellemi tulajdont termelünk, aztán az alkalmazással, a felskálázással már gond van.

Ha valóban ebbe az irányba fordul az uniós finanszírozás, az szerintem nagyon jó változás lehet. A kutatás-fejlesztési rendszernek persze le kell majd követnie ezt.

Az ECF-ben megjelenik egy másik, Magyarország szempontjából különösen érdekes elem is: a projekt-előkészítés finanszírozása és a tagállamok nagyobb beleszólása a program prioritásaiba.

Szerintem ez az egyik legérdekesebb része a terveknek.

Az ECF Project Advisory részeként lesz lehetőség projekt-előkészítésre, és a tagállamok is nagyobb szerepet kapnak abban, hogyan alakulnak a prioritások és a munkaprogramok. Ez óriási lehetőség.

Mi éppen azt gondoljuk, hogy ebbe a munkába hálózatos szinten kell bekapcsolódni, és ezt már most el kell kezdeni, mert hatalmas verseny lesz azért, hogyan tudják a tagállamok a saját gazdasági szereplőiket helyzetbe hozni.

Mi ezt a munkát folyamatosan végezzük, ezért nekünk talán könnyebb belegondolni abba, hogyan lehetne Magyarországon használni ezt a projekt-előkészítési és tanácsadási lehetőséget.

Érdekes egyébként, hogy három éve, amikor erről az Európai Bizottság illetékes főigazgatóságával beszélgettünk, mi lényegében éppen egy ilyen lehetőséget kértünk. Akkor még nem lehetett pontosan látni, hogyan férne bele a rendszerbe. Most úgy tűnik, külön forrás és jogi keret is lesz rá.

Az is nagy előny lehet, hogy a munkaprogramok várhatóan kevésbé eseti jellegűek lesznek, mint a mostani kiírások.

Ehhez viszont Magyarországnak először saját magáról kellene pontosan tudnia, hogy mit akar.

Jól kell ismernünk a saját stratégiai kihívásainkat. Mire akarunk forrást? Hová kell pénzt tenni? Milyen típusú pénzre van szükség?

Szerintem ebből a szempontból az egész országot fel kell térképezni. Ezt a tudást pedig be kell vinni az európai döntéshozatali rendszerbe.

Ha ezt összekötjük a projekt-előkészítési és tanácsadási lehetőségekkel, nagyon jelentős mértékben lehetne javítani Magyarország közvetlen forráslehívását.

Ami nekem még hiányzik, az egy olyan kapacitásépítési rendszer a vállalkozásoknál, amely akár egyfajta kkv-mutatóval is megmutatná, mennyire alkalmas egy vállalkozás ezeknek a forrásoknak a lehívására. Ez térképet adna arról is, hogy hol kell gazdaságfejlesztési szempontból beavatkozni.

Mert innentől kezdve szerintem ez már gazdaságfejlesztési kérdés.

Ebből a szempontból jelenthet versenyelőnyt, hogy Magyarországon már működik az MFOI? Ahogy megnéztem, az uniós tagállamok nagyjából felében nincs kifejezetten a közvetlen források lehívását segítő ilyen állami iroda.

Szerintem ez elengedhetetlen, és most végre van egy olyan helyzet, amikor valamit évekkel korábban kezdtünk el, nem pedig olyan szereplők után futunk, akik már tíz éve csinálják.

Az MFOI-vel nagyon sok partnerségi kapcsolatunk van más tagállamok hasonló szervezeteivel. Van tíz-tizenegy olyan ország, ahol nem is lehet pontosan meghatározni, ki végzi ezt a feladatot.

Magyarországon viszont világosan az a kijelölésünk, hogy kifejezetten az ügyfelekkel foglalkozunk. Nemcsak stratégiai szinten gondolkodunk a közvetlen forrásokról, hanem leülünk a vállalkozással vagy más pályázóval és fejlesztjük a projektjét.

Ez szerintem komoly helyzeti előnyt jelenthet.

Az lesz a kérdés, hogyan tudjuk ezt összekapcsolni a gazdaságfejlesztéssel, és hogyan tudjuk 2028-ig felépíteni a szükséges kapacitást a kkv-knál. Erre valóban csak nagyjából másfél évünk van.

Az új versenyképességi rendszerben ismét felértékelődnek a közös európai érdeket szolgáló fontos projektek – brüsszeli nevükön Important Projects of Common European Interest (IPCEI). Ezekből a régió országai történelmileg nem mindig jöttek ki jól, mert a gazdagabb nyugati és északi tagállamoknak erősebbek a kapcsolataik és nagyobb a lobbierejük. Hogyan lehet még a következő költségvetés indulása előtt megtalálni Magyarország helyét ezekben a projektekben?

Elsőként meg kell értenünk, hogy a Magyarországon végzett gazdasági tevékenységeknek mi az európai relevanciájuk.

Ezt sokszor mi magunk sem értjük, és azok a vállalkozások sem feltétlenül, amelyek az adott tevékenységet végzik.

Nekünk is mindig kutatómunka egy-egy projektnél megállapítani, hogy rendben, ez a mozaikdarab hogyan illeszthető bele az európai puzzle-ba. Ez egyáltalán nem magától értetődő.

Utána nagyon korán kapcsolatot kell felvenni a potenciális versenytársakkal is, bármilyen meglepően hangzik!

A nagy nyugat-európai konzorciumok folyamatosan figyelik a piacot, és kifejezetten keresik a lehetőséget arra, hogy a saját versenytársaikkal pályázzanak. Megismerik őket, tudást hoznak el tőlük, és egyben megpróbálják őket a saját oldalukra állítani.

Ez működő modell.

Magyarországon ezzel szemben sokszor vagy rettegünk a versenytársainktól, vagy nem is ismerjük őket.

Erre jó példa lehet az IRIS² vagy az AI Gigafactory is. Magyarország uniós pénzből részt vállal ezekben a nagy európai projektekben, miközben mintha a magyar vállalkozások egy része nem is tudatosítaná, hogy ez számukra is hozzáférést vagy részvételi lehetőséget jelenthet. Ha ilyen alapvető információk sem jutnak el a cégekhez, nem a nulláról, hanem mínusz ötvenről indulunk.

Biztosan nehéz lesz a 2028-tól induló időszak.

Ugyanakkor szerintem az ECF struktúrája összességében kedvezőbb lehet számunkra, mint a jelenlegi rendszer. Legalább egységesebb pályázati rendszer lesz, és nem több tucat különböző logikájú, eltérő nehézségű konstrukció.

Gyorsabbnak is ígérik. Most számoltuk össze, hogy innovációs kiírásoknál a pályázati felhívástól a szerződéskötésig olykor két év is eltelik. Két év után viszont az innováció már nem feltétlenül innováció.

Az Európai Digitális Innovációs Központok, az EDIH-ek kezelése is jó példa arra, hogy létező lehetőségeket sem mindig használunk ki.

Magyarországon az EDIH-ek kezelése néha olyan, mintha púp lenne mindenki hátán. Gyorsan teljesíteni kell a fő teljesítménymutatókat, vagyis a KPI-okat, aztán vadászni azokra a szereplőkre, akiknek egyáltalán el lehet magyarázni, miről szól az egész.

Pedig az EDIH-ek tényleges célja az, hogy fejlesszék a vállalkozások digitális tudását, aminél nemcsak technológiai megoldásokra kell gondolni.

Egy EDIH az összes többi ország EDIH-jeivel is kapcsolatban áll. Ez tulajdonképpen az egyik legegyszerűbb nemzetközi partnerkeresési fórum.

Én nem tudok mást tenni, mint mantrázni, hogy ebbe bele kell szállni.

Lehet, hogy gazdaságfejlesztési szempontból valamilyen ösztönzésre is szükség lenne. Vagy adunk egy kedvezményt annak a vállalkozásnak, amely hajlandó ilyen programba belépni, vagy egy hazai támogatás, esetleg más gazdaságfejlesztési eszköz igénybevételét részben ahhoz kötjük, hogy használta-e már ezeket a lehetőségeket.

Mert önmaguktól nem biztos, hogy meg fogják tenni.

Miközben a magyar tapasztalat éppen azt mutatja, hogy aki egyszer belépett egy ilyen európai hálózatba, később már komolyabb konzorciumokban is feljebb tud lépni.

Abszolút. Mi több ilyen együttműködésben benne vagyunk, és most indulnak új agrárterületi kezdeményezések is.

Mégis mindig azt látom, hogy vadászni kell a cégeket és a kkv-kat, hogy rávegyük őket a részvételre.

A tudatosításnak szerintem ott kellene kezdődnie, hogy a hazai vállalkozások megértik: ha 2028-ban fordul a kocka, nem lesz ugyanaz a pénzügyi világ, amihez hozzászoktak.

Marad a piac, illetve maradnak az új típusú uniós eszközök. Nem lehet arra számítani, hogy mindig lesz egy nemzeti támogatás vagy más megoldás, amely alájuk nyúl és meglöki a fejlesztést.

Van még olyan terület, ahol kifejezetten hátráltatja a magyar cégeket a felkészületlenség?

A szellemi tulajdonjog biztosan ilyen.

A technológiai megoldások hasznosítása és a különböző szellemitulajdon-jogi védelmek kezelése Magyarországon még nagyon gyerekcipőben jár. Néha konkrétan ez a pályázás akadálya, mert az IP-jellegű kérdések nincsenek rendesen tisztázva.

Ezen is lehetne képzésekkel vagy más gazdaságfejlesztési eszközökkel javítani.

Mi a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségével (VOSZ) és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarával (MKIK) régóta együttműködünk. Lehet, hogy ezt a jövőben még hatékonyabban és intézményesítettebben kellene csinálni.

Nem lehet az is probléma, hogy már a programok neve elriasztja a vállalkozásokat? Egy magyar agrárcég például könnyen gondolhatja azt, hogy neki semmi köze egy „digitális innovációs” programhoz.

Biztosan, csak az Európai Bizottság kötelezővé teszi, hogy így hívjuk őket, úgyhogy ezen nehéz változtatni.

Valahogy le kell rombolni ezeket a falakat. Ugyanezt látom akkor is, amikor elkezdünk egy kicsit szakpolitikáról beszélni, vagy arról, hogy mi történik az Európai Unióban. Sokan rögtön bezárják a fülüket, hogy nekem erre nem kell figyelnem, mert én itthon gyártok.

Pedig ez egyáltalán nem így van.

Ki az a „hétköznapi” magyar kkv, amelynek már most is érdemes lenne közvetlen uniós programban gondolkodnia? Sokan valószínűleg úgy képzelik, hogy ehhez valamilyen elképesztően high-tech, világszínvonalú innováció kell. Pedig lehet, hogy valaki például fenntartható nádfedeleket készít házakra, amelyeknek jobb a szigetelőképessége.

Viccen kívül, többször volt már nálunk nádfedeles cég is.

Lényegében minden területről jártak már nálunk vállalkozások.

Szerintem két sínen kellene futtatni ezt az egész ügyet.

A nagyvállalatoknak sokkal többet kellene pályázniuk, még annál is többet, mint eddig. Akár kormányzati együttműködésben is meg kellene próbálniuk cascade financing konstrukcióban elosztói szerepet szerezni.

Én ebben látok egy komoly áttörési lehetőséget Magyarország számára.

Vagyis ne csak magyar cégek pályázzanak kisebb összegekre, hanem legyen magyar szereplő, amely maga oszt tovább egy nagy uniós keretet?

Pontosan. Jelenjen meg egy nagy magyar szereplő cascade finanszírozóként. Az általa vezetett konzorcium kapjon több tíz vagy akár százmillió eurós keretet, és abból tudjon kisebb szereplőket finanszírozni.

Ezt szerintem valahogy ki kellene lobbiznunk az Európai Bizottságnál. Akár egy nagyvállalati és kormányzati hibrid megoldásban is el lehetne indulni.

Nem arról lenne szó, hogy akkor itthon úgy osztjuk ki a pénzt, ahogy akarjuk. Ezek nagyon kötött konstrukciók, meghatározott célokra lehet csak támogatást adni, és a pályázási rendszer is uniós szabályok szerint működik, lehetetlen a kivételezés.

Viszont legalább valamennyire hozzá lehetne igazítani a megoldásokat a hazai adottságokhoz.

Mi a másik sín?

A sikeres magyar kkv-k bemutatása.

Sokféle projektben találunk ilyeneket. Említettük már a LIFE-ot. Ott nem mindig kell valamilyen elképesztően innovatív megoldást kitalálni.

A LIFE-ban vannak replikációs projektek is, amelyek lényege, hogy egy korábban már uniós finanszírozást kapott megoldást ültetnek át egy másik környezetbe. Ráadásul nem minden esetben kell nemzetközi konzorcium, van, amikor hazai szereplőkből álló együttműködés is elegendő.

Ezeknél a kiírásoknál egyébként jobbak is vagyunk, mint sok más programban.

Azokat a kkv-kat kellene mutogatni, amelyek itt sikeresek voltak, hogy lássák mások is: van járt út.

Olyan vállalkozást viszont még én is keresek, amelyik azt gondolja, hogy a saját megoldása innovatív, mi azt mondjuk rá, hogy nem igazán, aztán mégis sikerül rá uniós innovációs finanszírozást szerezni. A tapasztalat inkább az, hogy ha a projektfejlesztés során arra jutunk, hogy valami valójában nem innováció, akkor általában tényleg nem az. Nem sikerül rá partnert találni, és nem lehet máshol sem „elsütni”.

Viszont éppen ezen változtathat 2028, ha az innovációs kiválóság helyett nagyobb hangsúlyt kap az iparpolitika és a meglévő technológiák alkalmazása.

Ez szinte biztos. Az innováció mértékével kapcsolatos léc várhatóan nem lesz ugyanolyan magasra helyezve, mint az előző időszakban.

Nem kizárólag kutatási és innovációs kiválóságokat akar finanszírozni az EU, hanem iparpolitikai megoldásokat is.

Ez megint olyan változás lehet, amely nekünk segít.

Hiszen Európa eddig is rengeteg IP-t és innovációt termelt, de a problémánk inkább az, hogy nem alkalmazzuk és nem skálázzuk fel ezeket. Sokszor az Egyesült Államokban kötnek ki az uniós szabadalmak.

Ebben vagyunk rosszak Európában.

Magyarország mennyire rossz ebben?

Az európai innovációs eredménytáblán a mérsékelt innovátorok közé tartozunk. Az indikátorok között vannak olyanok is, amelyek éppen az innováció alkalmazását, hasznosítását nézik, és ezekben nagyon hátul vagyunk.

Ilyen szempontból nekünk már egy kisebb finanszírozási szemléletváltás is nagyon nagy különbséget hozhat, ha a jövőben nem csak a legmagasabb innovációs szintű projekteket lehet finanszírozni.

Miközben mindenki a 4,2 milliárd eurónyi kohéziós forrást várja, hogyan lehet azzal kampányolni, hogy közben itt vannak ezek a közvetlen uniós pénzek is?

Szerintem három irányból.

Az egyik a 2028-ra való felkészülés. A lehető legegyszerűbb üzenetekkel meg kell értetni, hogy a régi finanszírozási rendszer már nem ugyanúgy lesz elérhető. Újfajta uniós pénzek jönnek, ezért most kell belevágni és megtanulni ezt. Még van körülbelül másfél évünk.

A második a mostani ciklus végén gyorsan kipörgetett pénzek lehetősége. 2027-ben még el lehet csípni olyan kiírásokat, amelyeknél egyszerűsített módon lehet közvetlen forráshoz jutni.

A harmadik az, hogy egy hétéves pénzügyi ciklus végére már jól láthatóvá válik, hol vannak Európában a nagy konzorciumok, milyen együttműködések alakultak ki, és merre mozgott az elmúlt hét évben az adott szektor.

Mi ezt elég jól feltérképeztük. A következő másfél év ezért arra is jó lehet, hogy a magyar vállalkozások kitágítsák az üzleti kapcsolataikat. Gondolják végig, hová kell pénzt, időt és energiát fektetniük, kivel érdemes kapcsolatot építeniük ahhoz, hogy 2028 után már legyen lehetséges konzorciumi partnerük.

Még mindig gyakori az, hogy egy vállalkozás egy héttel a beadási határidő előtt keresi meg az MFOI-t azzal, hogy van itt egy Horizon- vagy más uniós kiírás, rakjuk gyorsan össze?

Sajnos igen, és ezt réges-rég el kellene felejteni.

Az a helyzet, hogy azokra a projektekre, amelyeket az ECF-ből majd 2028-tól kezdve írnak ki, szerintem Európában már most elkezdtek konzorciumokat építeni.

A magyar lemaradás ezért sok esetben nem hónapokban, hanem években mérhető.

De legalább az MFOI-nál már tudunk ezen segíteni: megvan mögöttünk az a tudás, hogy Magyarországon hogyan működik ez a világ, és ezt a tudást arra akarjuk használni, hogy változtassunk ezen a helyzeten.

Címlapkép forrása: Vida Balázs

A cikk elkészítésében a magyar nyelvre optimalizált Alrite online diktáló és videó feliratozó alkalmazás támogatta a munkánkat.

• Címkék:
• pályázat,
• KKV,
• Európai Unió,
• Európai Bizottság,
• versenyképesség,
• kohéziós politika,
• mff,
• uniós források,
• MFOI,
• tisza-kormány