A hazai hulladékgazdálkodás, mint sziámi iker: két testben egy szív dobog

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Aki hozzá akar nyúlni a MOHU-hoz, annak azt kell megértenie, hogy a szervezet jelenleg olyan, mint egy sziámi ikerpár: két test, amiben egy szív dobog. A pár egyik tagja a kommunális ágazat (azaz a szemétszállítás), a másik pedig az intézményi, vállalati hulladékgazdálkodás koncessziós része.

A motorja pedig az EPR díj, amiből a MOHU éves árbevételének több, mint a fele származik.

Az EPR díj az a MOHU felé fizetendő ellentételezés, amit az érintett termékkörök után a gyártók, forgalmazók kilogrammonként befizetnek.

Példaként ez egy csomag fénymásolópapír (kb. 2,5 kg) esetében 320 forint +ÁFÁ-t jelent a befizetés (mert az EPR díjat ÁFA is terheli, tehát a központi költségvetésbe is kerül belőle). Ezt a gyártók azért fizetik meg, hogy a majdani papírhulladék kezelésére meg legyen a fedezet.

Az EPR díj a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a díjköteles terméket gyártó, illetve forgalmazó a kilogrammok és EPR egységárak szorzataként kapott összeget befizeti a MOHU-nak (a díjat részben vagy egészben a fogyasztóra hárítja természetesen), a MOHU pedig ebből a díjból megszervezi és finanszírozza a majdani, EPR köteles termékek hulladékainak kezelési költségeit.

Látványosan lakossági oldalon jellemzően a csomagolási és elektronikai eszközök hulladék ez, de 2023-tól például a sütőolaj is ide tartozik. Az egyes termékkörök díjmegállapításhoz kapcsolódó kritikájára most nincs hely kitérni, de könnyen belátható, hogy a papírhulladék esetében a 130-170 forint/kg (+ÁFA) díjtételek nehezen magyarázhatóak azzal szemben, hogy a hazai hasznosítói kapacitásokkal lényegesen szerényebben ellátott műanyag is alig magasabb díjon kerül elszámolásra.

Márpedig a MOHU éves árbevételének több, mint 50%-át a MOL éves jelentése szerint, 2025-ben nettó 225 milliárd forintot az EPR díjak adják.

Összehasonlításképp a lakossági és közületi kommunális hulladékdíjakból, azaz a szemétdíjból csak közel 25%, kicsit több, mint 100 milliárd forint érkezik. Ha kihúzzuk akár csak részben is az EPR lábát a jelenlegi rendszernek, akkor bizony a most is veszteséges gyakorlat végképp finanszírozhatatlanná válik. De ha a vállalatoknak kell megoldani a koncesszióval érintett ipari hulladékok elszállítását, hasznosítását is, akkor joggal kérdezik a kötelezettek (és végsősoron a lakosság is), akik közvetve az EPR-t fizették és 2023-2024-ben emiatt 0,4%-os inflációt szenvedtek el, hogy akkor meg mire fizetjük?

Budapest Economic Forum 2026

Átalakulóban a magyar gazdaságpolitika, a választások után gyökeresen változhatnak meg a körülmények és a célok. Merre tart a magyar kormány és mivel néz szembe a nemzetközi környezetben? Ez lesz a Portfolio idei kiemelt gazdaságpolitikai konferenciájának legfontosabb témája. Az előadók között szerepel Nagy Gréta, a Dandelion ügyvezetője is.

Információ és jelentkezés

Mi következik ebből?

Önkormányzati források, szakmai és eszköz kapacitás híján rövid és középtávon a lakossági és közületi kommunális hulladékszállítást továbbra is – egyelőre centralizáltan – lehet sikeresen megoldani. Ennek több oka is van:

• a piaci – különösen a külföldi érdekeltségű - szereplők kiszorultak a kommunális hulladékszektorból már 2012-től, amikor a most hatályos hulladéktörvény alapján a közszolgáltatással foglalkozó cégekben többségi önkormányzati tulajdonrészt kellett biztosítani. Nem nehéz belátni, hogy kisebbségi tulajdonrésszel nehéz befektetőket csábítani a szektorba. Ezt tükrözik is az elmaradó beruházások.
• 2023-tól az önkormányzatok ugyan bérleti díj ellenében, de átadták, bérbe adják az állam részére azokat az ingatlanokat és eszközöket, amik addig önkormányzati tulajdonban voltak – köszönhetően a 2012-es hulladéktörvényben foglalt önkormányzati tulajdonszerzési kötelezettségnek – , az állam megteremtette a jogi felhatalmazást, hogy mindez törvényileg kikényszeríthető, díj ellenében biztosítandó használatot jelentsen elsősorban a koncesszori feladatok ellátásához a MOHU-nak és alvállalkozóinak.

Jelenleg tehát organikusan tőkét bevonni a kommunális ágazatba a piacról, vagy akár külföldről ilyen előélet mellett szinte lehetetlen. Ki merne beszállni egy olyan üzletbe, ahol szinte egyik napról a másikra változnak a szabályozók és áron alul kell értékesíteni a vagyont?

Adódik a kérdés, hogy miből finanszírozzuk a hazai közszolgáltatást, amin már most is több százmilliárd forintos rés tátong? A rezsivédelem, a fogyasztás felpörgetése és a lerakási járulék befagyasztása oda tolta ezt a szektort, hogy a befizetett éves (2025. évi) nettó 235 milliárd forintos EPR díjjal is az elmúlt két évben közel mínusz 50 milliárdos veszteséget termelt a MOHU. Bizonyára ezen lehet keresni a nem eléggé feszes gazdálkodás vagy a kezdeti útkeresés hibáit (látva a létszámadatokat és a bérjellegű kifizetéseket adódnak is kérdések), de látni kell, hogy alapjaiban kell hozzányúlni a hulladékgazdálkodás finanszírozásának szemléletéhez.

Ahhoz, hogy a hazai hulladékgazdálkodás fenntartható módon üzemeljen az alábbiakra mindenképp szükség van:

• kiszámítható és időtálló jogszabályi környezet, ami mind a lakosságot, a termelőket, EPR kötelezetteket, mind a hulladékipari szereplőket megnyugtatja és számukra tervezhetőséget garantál
• sürgős beruházások a kommunális szektorban és az ipari hasznosítás területén is, ennek előfeltétele a fent emlegetett kiszámíthatóság és az érinthetetlenség, de legalább ennyire fontos az engedélyezési eljárásokban a szakmai elvárások és racionális eljárási idők érvényesítése is
• a rezsivédelemmel érintett árak felülvizsgálata, a hulladékkezelés valós költségeihez történő közelítése. Lehet a szociális alapú tarifa megállapításában gondolkodni, de azt is látni kell, hogy a hulladék mennyisége tipikusan a jóléttel, a fogyasztásnövekedéssel egyenes arányban növekszik, így a fogyasztásalapú költségviselés még mindig igazságosabb ebben az esetben is
• a jelenleg 6000 forint/tonna díjon befagyasztott hulladéklerakási járulék emelése az eredeti elképzelések szerint ütemezetten, ami egyrészt a lerakók üzemeltetésének valós költségeit fedezi, másrészt alternatív kezelési és hasznosítási módok felé csatornázza a hulladékokat egyszerűen a beruházások megtérülési idejének csökkentésével
• az EPR díj esetében el kell ismerni, hogy enélkül a rendszer bedől. Jogos ugyan a kérdés, ha a vállalati szereplők kiszállnak, megoldják az EPR-ből a saját hulladékaik kezelését, ki fogja ezt a hiányt pótolni. A vállalati szereplőknek - még ha fáj is elfogadni – látniuk kell, hogy a hazai hulladékgazdálkodás egy össztársadalmi vállalás, amiből mindenkinek ki kell vennie a részét. Az viszont fontos, hogy ez igazságos, átlátható és jól nyomonkövethető legyen.
• ezzel együtt a közületi, vállalati termelési hulladékok esetében visszaadni a jogot a vállalkozásoknak a keletkezett hulladékaik saját, piaci alapú értékesítésére, illetve az egyedi teljesítés feltételeit függetlenné tenni a MOHU-tól. Ez egy átmeneti gyógyírt jelenthetne arra, hogy az EPR díj befizetésre kerül, ezt nagyjából minden szereplő elfogadta már, de azt nehéz megemészteni, hogy miért kap töredékárat egy vállalat egy olyan, jól értékesíthető és hasznosítható hulladékért, amit korábban a szabadpiacon többszöröséért – kevesebb adminisztráció és rugalmasabb szolgáltatás mellett – önmaga értékesített. Hab a tortán: akár 8 nap múlva pénzt is kapott érte.

Az állam egyszer már kudarcot vallott a hulladékgazdálkodás megszervezésében, ez volt a késedelmes számlakibocsátások, elmaradó hasznosítási célszámok és akadozó szolgáltatásminőség jellemezte „kukaholding”. Ezt a feladatot vette át a koncesszió részeként a MOHU. Jelenleg, amikor az önkormányzatok a hulladékgazdálkodás terén eszköztelenek a szó szoros értelmében is, amikor forrásokra van szükség az EU-s célszámok, jövőbeli fejlesztések végrehajtásához rövid és középtávon elképzelhetetlennek hat, hogy nem központi szervezéssel történik majd a hazai hulladékgazdálkodás egy részének végrehajtása.

Mire van szükség az államtól és a vállalatoktól, a lakosságtól?

Az államtól forrásra, kiszámítható jogi környezetre, beruházásösztönzésre, a rezsivédett hulladékkezelési díjak felülvizsgálatára és nem utolsó sorban pénzügyi forrásra. A jogszabályi környezet valós társadalmi, környezeti vizsgálatára, valamint, hogy a vállalati szektor visszakapja a saját hulladékaik piaci alapon történő értékesítésének jogát.

Vállalati és lakossági oldalról pedig el kell fogadni, hogy csak közös finanszírozás mellett lehet hatékony a hazai hulladékgazdálkodás, ez minden szereplő részéről arányos felelősség- és költségvállalást, mindamellett belátást és önmérsékletet is igényel.

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve - Palackvadászat Budapesten

Van, amikor a jószándékú környezetvédelmi intézkedések egyik problémát megoldják, de generálnak egy másikat. Volt már hasonló a környezetvédelem múltjában, amikor azt gondoltuk, a lebomló (oxo-degradábilis) nejlonzacskó lesz a megoldás. Jól el is terjedt, miközben UV hatására mikroműanyagokká bomlottak, szétszóródtak és bekerültek a táplálékláncba, belélegezzük őket a mai napig. Hasonló a helyzet a hazai palack visszagyűjtés esetében is, ami egy társadalmi jelenséget hozott felszínre. Nem új krízis, hanem egy meglévő társadalmi probléma hangosodott fel és ami urbanizált környezetben – ahol sok a palack – még jobban megmutatkozik. Megoldottuk – annak illúziójával élünk – a környezetvédelmi kérdést, nincs flakon a köztereken, közben pedig a probléma látszólagos megoldásával generáltunk egy másikat. Ha úgy nézem, a feladat feljegyezve, elvégezve, el is lehetne felejteni. Ha csak a statisztikát nézzük, akkor ez egy sikertörténet, mert 10 palackból 9 visszagyűjtésre került. De lássuk be, nem mentegethetjük magunkat egy égető társadalmi kérdés esetén a statisztikát böngészve. A silórendszerű gondolkodásnak a gazdasági, környezeti, társadalmi kérdésekben pontosan ez a csapdája, hogy esetenként a feladatot elodázzuk, látszattevékenységgel elfedjük.

Címlapkép forrása: Portfolio