A legendás magyar fegyver, amely megfordíthatta volna a szabadságharcot
A szabadságharcos feltaláló
Kosztka Károly 1814. október 7-én született a felvidéki Peklinben. Műszaki tanulmányait a Műegyetem elődjében, az 1782-ben alapított Institutum Geometricumban végezte, ahol 1842-ben szerzett oklevelet. Tanulmányai mellett a pirotechnikának, illetve a régészetnek és a numizmatikának is hódolt, többször adományozott a Nemzeti Múzeum számára.
A mérnök 1846-ban Krassó-Szörény vármegye központjában, Lugoson telepedett le, majd 1847-ben elkezdte tervezni golyószóróját. Az 1848/1849-es szabadságharc alatt a magyar kormány küldöttjeként Munkács várában teljesített szolgálatot. A Hadszer Hivatal vezetőjeként kísérletet tett ágyúk öntésére, amely olyan eredményes volt, hogy a tiszai hadsereg nagyrészt a munkácsi várban készült ágyúkkal lett ellátva. Munkája elismeréseként a kormány tüzérszázadosi ranggal jutalmazta. A szabadságharc alatt Kosztka felajánlotta a sorozatlövő fegyver tervét a Batthyány-kormánynak, ám a gyártást nem tudták megvalósítani.
A szabadságharc leverése után az Államépítészeti Hivatal alkalmazásában Hradek, Mohács, Eszék, Gyula, Veszprém, Komárom és Hódmezővásárhely városaiban tevékenykedett. Mohácsnál a Duna védelmi rendszerének munkálatait vezette, 1856-ban pedig Gyulát mentette meg csatorna építésével az árvíztől. 1861-ben már Veszprémben dolgozott városi mérnökként, ekkor főképp hátultöltő fegyverével foglalkozott. Kosztka az 1860-as években egy olyan hátultöltős puskát tervezett és alkotott meg, amely tüzelési gyorsaságban felülmúlta a korabeli lőfegyvereket. Emellett igyekezett tökéletesíteni golyószórójának tervét, illetve ezzel párhuzamosan különleges szerkezetű ágyúkat is tervezett. A híres magyar festővel, Csontváry Kosztka Tivadarral is rokonságban álló feltaláló 1880-ban történt nyugalomba vonulásától Szentesen lakott. Kosztka Károly nyugdíjas éveiben sem maradt tétlen, az 1881-es árvíz idején részt vett a szentesi védművek megtervezésében és kiépítésének irányításában.
A legendás golyószóró
A történelem kerekét nem lehet visszaforgatni. Mégis gyakran halljuk, mi történt volna, ha... Szóval, mi történt volna, ha a szabadságharc alatt elfogadják Kosztka Károly mérnök tervét, amelyben saját találmányú golyószóróját felajánlja a hadseregnek
– vezette fel 1942-ben írt könyvében Vajda Pál R. technikatörténeti szakíró a legendás fegyverről szóló „Golyószóró a szabadságharcban” című fejezetet.
Vajda szerint lehetséges, hogy azért nem kezdték meg a gyártást, mert Kosztka fegyvere még nem volt teljesen kész. A szakíró úgy gondolta, ez nem volna meglepő, hiszen Kosztka 1847 és 1861 között közel 15 éven át dolgozott golyószórójának tervein. A történetírás az amerikai–brit Hiram Maxim nevével köti össze a géppuska megalkotását, a Kosztka-féle fegyver pedig nagyon kezdetlegesnek számított a Hiram Maxim 1885-re elkészült találmányához képest.
Kosztka Károly 1854-ben tökéletesítette a hatcsövű gyorstüzelő fegyvert, a találmány pedig erősen hasonlított Richard J. Gatling későbbi, 1862-ben szabadalmaztatott sorozatlövő fegyverére, amely a géppuska előfutára, illetve amelynek korszerűsített változatait az amerikai haditengerészet és a légierő a mai napig rendszerben tartja.
A Kosztka-féle golyószóróról hiányos leírás maradt ránk, azonban még életében elkészítette saját találmányú fegyverének kicsinyített modelljét, amelyet ma a szentesi múzeum őriz. A modell és megmaradt rajzok alapján megállapítható, hogy vízszintesen hat puskacső sorakozott egymás mellé, mögöttük önműködő töltőkészülék volt megtalálható. Ez úgy végezte a töltést, hogy mindenekelőtt belenyomta a csövekbe a golyót, ezt követően a puskaport, majd lefojtotta az egészet, végül a következő pillanatban a gyújtószerkezet szikrát adott a csövekbe és megtörtént a robbanás. Ennek következtében nem egy, hanem egyszerre hat lövedék repült ki a csövekből. A készülék felső részén hat edény volt a puskapor számára, a golyók pedig mögötte, egy vályúban voltak elhelyezve. A golyószórót egy meghajtókerék hozta működésbe, amelyhez – kellő nagyságban elkészítve – két, az adagoláshoz pedig további két ember volt szükséges.
A legendás fegyver miatt vannak, akik úgy gondolják, ha a Magyar Honvédség kellő számú golyószóróval rendelkezett volna a szabadságharc alatt, akkor Magyarország képes lett volna megállítani az 1849-es orosz inváziót is.
Kosztka alakja és mitikus találmánya az irodalomban is nyomott hagyott: Rákosi Viktor novellája mellett, Bereményi Géza „Legendárium” című regényében, Rényi Tamás „Élve vagy halva” című filmjében, illetve Pintér Bence és Pintér Máté „A szivarhajó utolsó útja” című fikciós regényében is szerepelt.
Kosztka Károly végül csak jóval később láthatta, hogy golyószórójához hasonló szerkezetű fegyvert vezettek be a honvédségnél. Ez volt a francia mitrailleuse.
A mitrailleuse
A francia mitrailleuse – magyar nevén szórólöveg – a géppuska előde. A Vasárnapi Újság egyik, 1890. évi számában az alábbi humoros történetről számolt be a szórólöveg magyarországi rendszeresítése kapcsán: „A mitrailleuse, mikor feltalálódott és elfogadhatónak bizonyult, nagyon megtetszett Andrássynak, s mint honvédelmi miniszter előterjesztést tett Őfelségének, hogy a fegyvernem a honvédséghez behozassék. Előterjesztése iránt a szokásos módon megkérdezte báró Kuhn közös hadügyminisztert is, ki egy hosszú és alapos memorandumban kifejté, hogy minő veszélyek származnak abból, ha a magyar honvédségnek szóró-ágyúja lesz... Kifejté, hogy ez a honvédségben felkelti az önálló haderő önérzetét, a honvédség előbb-utóbb követelni fogja a tüzérséget, függetleníti magát a közös hadseregtől, s esetleg viszály és összeütközés esetén a közös hadseregre veszélyessé válik ... Ε memorandum látható benyomást tett Őfelségére, s ezért báró Kuhn jelenlétében átadta Andrássynak, hogy olvassa el s mondja meg róla a véleményét. Andrássy gyorsan átfutott a memorandumon, s visszanyújtva azt Kuhnnak, mosolyogva így szólt Őfelségének: — Ezt a memorandumot, felséges uram, el kell zárni minden embertől: nehogy a híre valahogyan kiszivárogjon s nehogy a külföld valahogy megtudja, hogy felséged hadügyminisztere semmitől sem félti jobban a hadsereget, mint bajtársától, a magyar honvédségtől s ennek mitrailleusetől! — Kuhn, az egyébként bátor és okos katona elnevette magát, visszavette memorandumát s a honvédség megkapta a szórólöveg osztagokat...”
Az első tesztre 1870. december 15-én került sor a simmeringi mezőn a honvédség részére rendelt Gatling-rendszerű mitrailleuseökkel. Az erről szóló tudósítás így írta le az eseményt: „Előbb egy-egy mitrailleuse süttetett el, azután mind a négy egyszerre és a gyorstűz a nagyszámmal egybegyűlt nézőközönségre meglepő hatással volt”. Végül rendszeresítették a honvédség számára ezeket a fegyvereket, és 1871-ben 80 darab Montigny-féle és 10 darab Gatling-féle szórólöveget szereztek be.
Vajda Pál szerint Kosztka Károly mindezeket az eseményeket gúnyos mosollyal szemlélhette, mert bár fegyverének nem volt olyan erős tűzhatása, mint a Gatling-, vagy Montigny-szórólövegeknek, de kényelmesebb és olcsóbb volt.
A Kosztka-féle hátultöltős puska
Kosztka jól ismerte a korabeli használatos lőfegyvereket, mint például a porosz Dreyse-féle gyútűs katonai fegyvert, a Chassepot-rendszerű kézifegyvert és az osztrák hadseregben használatos Werndl-féle csappantyús fegyvert. Vajda úgy vélte, kezelésük és súlyuk miatt mindhárom nehézkes volt a hadviselésben, ezért Kosztka helyesen érezte, hogy ezen fegyverek használata mellett csökken a harckészség. Végül hosszas kísérletezés után, 1863 körül elkészítette teljesen újrendszerű hátultöltő fegyverét.
A Kosztka-fegyvert 1869. július 16-án egy bizottság előtt is bemutatták. Az eseményről a következőképpen számolt be az „Ellenőr” 1869. július 18-án „A honvédtisztek próbalövése a Rákoson” című írásában: „Honvédségünk tisztjei tegnap próbalövést rendeztek — a Rákos gyepén — Werndl- és Kosztka-fegyverekkel Az előbbinek célszerűtlensége ezalkalomból is bebizonyult. Míg a Werndl-féle puskából egy percz alatt 9 lövést sikerült tenni, addig a Kosztka-féléből ugyanennyi idő alatt 11 lövést 60 volt lehetséges tenni. A Kosztka-fegyverek hordereje is nagyobb, a Werndl-fegyverekénél. Szerkezetük oly egyszerű, hogy nem egészen két percz alatt alkatrészeikre bonthatók fel. Ugyanekkor egy Werndl-puskát is szétszedtek hosszas kísérletek után, de alkatrészeinek összeállítása alig sikerült. A töltények, melyek a Kosztka-féle fegyvereknél alkalmaztatnak, azonnal kivívták a jelenlevő tisztek és szakértők elismerését. Hüvelyük papirosból állt, s így előállításuk sokkal jutányosabb, mint rézhüvelyű Werndl-féle töltényeké. A Kosztka-töltényt a táborban is előállíthatja a katonaság, holott a Werndl-féle készítése költséges gyárak felállítását igényli. Szakértőtől hallottuk, hogy a hadsereg egy évi töltény szükséglete (600 ezer embert véve fel), 1.600.000 forinttal kerülne kevesebbe, ha a Werndl-töltények helyett, Kosztka-töltények használtatnának.”
Vajda meglepőnek tartotta, hogy a siker után a hadvezetőség nem rendszeresítette Kosztka fegyverét és töltényeit. Az osztrák hadügyminisztérium 1870-ben azzal a megjegyzéssel küldte vissza Kosztka terveit, hogy azok kivitelre alkalmatlanok. Ezután az egész beadványt lefordította magyar nyelvre és beadta az illetékes magyar minisztériumhoz, amely azzal a megjegyzéssel küldte vissza, hogy a fordítás nem tökéletes.
Ausztria és Magyarország gyalogsági puskáinak és elemi harcászatának fejlődéséről szóló PhD-értekezésében Németh Balázs a Kosztka-féle fegyver képességeit nem lebecsülve megjegyzi, hogy a papírtöltény használata már erősen elavultnak volt tekinthető a 19. század második felében.
Ezzel szemben 1867-ben a Werndl puska igen korszerű fegyvernek számított nemcsak a hátultöltő szerkezet, de a lőszer tekintetében is. Jelentős eredmény volt, hogy az osztrák-magyar hadvezetés már ekkor kiskaliberű, hátultöltő, egyesített központi gyújtású, teljes mértékben időjárásálló lőszert tüzelő fegyvert rendszeresített mind a közös hadsereg, mind a magyar Honvédség, mind pedig az osztrák Landwehr számára. Ezzel a lépéssel megelőzték az összes korszerű hadsereget: az angol haderő csak 1871-ben rendszeresítette a képességek tekintetében a Werndlhöz mérhető Martini-Henry puskákat, az amerikai hadsereg csak 1873-ban rendszeresítette a Springfield Trapdoor puskákat, a francia hadsereg is csak 1874-ben rendszeresítette a központi gyújtású lőszereket tüzelő Gras puskákat.
Kosztka fegyvere iránt III. Napóleon francia császár is érdeklődött, de a következő évben a porosz-francia háború a császár bukását eredményezte, és ezzel szertefoszlottak Kosztka reményei a téren, hogy fegyverét egy hadsereg rendszeresítse.
A feltaláló azonban nem csüggedt, tovább alkotott. Többféle lőfegyvert, petárdát, pokolgépet is kidolgozott, és elkészült új tervével: egy hatfontos, hátultöltő perkussziós tábori ágyúval. A hátrahagyott iratokból sajnos nem derül ki, mi történt ezzel a tervvel.
haBár a sokak számára ismeretlen feltaláló és legendás fegyvere nem fordíthatta meg az 1848/1849-es szabadságharcot, ezen ködbe burkolózó história a magyar haditechnika történetének izgalmas fejezete, amely még biztosan témája lesz történelmi és fikciós regényeknek, filmeknek.
Címlapkép: A kép csak illusztráció; Gatling-géppuska via Wikimedia Commons