Meglepő helyre vezetett Putyin első külföldi útja a háború kitörése óta – Miért fontos Moszkvának a világ egyik legszegényebb országa?
Oroszoroszág déli pufferállama
Vlagyimir Putyin orosz elnök az ukrajnai invázió február 24-i kitörése óta először kedden hagyta el hazáját, hogy az egyik legdélibb volt szovjet tagköztársaságban, Tádzsikisztánban tegyen látogatást. A tádzsik elnökkel, Emomali Rahmonnal történt találkozóról megjelent beszámolók szerint elsősorban az afganisztáni helyzetről cseréltek eszmét. Putyin elmondta, Moszkva megpróbálja kiépíteni a kapcsolatokat Afganisztán régi-új uraival, a tálibokkal, és mindent megtesz, hogy normalizálódjon a helyzet a Tádzsikisztánnal délről határos országgal. Hozzátette, azt szeretné, ha minden etnikai csoport egyaránt részt vehetne a tálibok uralta állam működtetésében.
Tádzsikisztán számára állandó problémát jelent, hogy 1357 kilométeren határos az instabil helyzetű Afganisztánnal. A több ezer méteres magasságban fekvő afgán–tádzsik határ nehezen őrizhető, az Afganisztánból érkező terroristák és drogcsempészek számára is könnyen átjárható, ami nemcsak Tádzsikisztán, hanem a vele közvetlenül nem határos Oroszország számára is fenyegetést jelent. Ráadásul Afganisztán második legnagyobb etnikai csoportját a pastuk után éppen a tádzsikok adják, akik közül sokan tagjai a Talibánnak is.
Oroszország már nem sokkal az amerikai csapatok tavaly augusztusi kaotikus kivonulása után felvette a kapcsolatot az afganisztáni tálibokkal, holott hivatalosan továbbra is terrorszervezetként tartja őket számon. Októberben Putyin Moszkvába invitálta a tálib vezetőket egy Afganisztánról szóló nemzetközi megbeszélésre. A június közepén tartott szentpétervári nemzetközi gazdasági fórumra szintén meghívást kaptak és részt is vettek rajta a tálibok.
Oroszország továbbra is saját érdekszférája részének tekinti a volt szovjet tagköztársaság Tádzsikisztánt, amit jól mutat, hogy az ország tagja a Független Államok Közösségének (FÁK), Moszkva katonai szövetségének, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (KBSZSZ), emellett
az egyik külföldi orosz katonai bázis, a 201-es orosz bázis is a területén található, mintegy 7 ezer orosz katonával.
Ők elsősorban elrettentő erőként vannak jelen a potenciálisan délről érkező fenyegetésekkel szemben, illetve rendszeresek közös hadgyakorlataik a tádzsik haderővel. Jelentősebb szerepük utoljára az 1992 és 1997 közötti tádzsik polgárháború idején volt, amikor a jelenleg is regnáló elnököt, az 1994 óta folyamatosan hatalomban lévő Rahmont támogatták, aki fehérorosz kollégájához, Aljakszandr Lukasenkához hasonlóan téeszelnökből lett egy függetlenné vált volt szovjet tagköztársaság államfője.
Tádzsikisztán, annak ellenére, hogy nem határos Oroszországgal, egyértelműen pufferállamként funkcionál Oroszország és Afganisztán között, ahogy a XIX. században Afganisztán volt pufferállam az Orosz Birodalom és Brit India között. Bár keletről közvetlenül határos Kínával, a kínai kapcsolatok sokáig teljesen elhanyagolhatók voltak, még használható határátkelő sem volt a két ország között, ráadásul a pontos határokvonalban sem tudtak megegyezni. A határvita több mint száz évre nyúlt vissza, még a cári Oroszország és a császári Kína idejére, és csak 2011-ben sikerült pontot tenni rá.
A térség egy másik fontos hatalmával, Iránnal sokáig szintén rossz volt Tádzsikisztán viszonya, ebben csak mostanában kezd mutatkozni némi enyhülés. Holott az iráni testvérnép: a tádzsik nyelv az afganisztáni darihoz hasonlóan az Iránban hivatalos újperzsa fárszival tartozik egy nyelvcsaládba, sőt egyesek szerint a tádzsik és a perzsa nyelv különbsége pusztán politikai, a tádzsik valójában csak utóbbinak egy dialektusa. A kulturális különbségek már jelentősebbek: a tádzsikok földje a XIX. század közepétől kezdve előbb az Orosz Birodalomhoz, majd a Szovjetunióhoz tartozott, és még ma is az orosz kulturális hatások dominálnak, a hivatalos írásmód is a cirill ábécé. Ráadásul a tádzsikok szunnita, míg az irániak síita muszlimok, ami tovább élezi a különbségeket.
Megörökölt konfliktusok
Tádzsikisztánra terhes örökséget hagyott a Szovjetunió összeomlása. Az ország első ízben 1991-ben kiáltotta ki függetlenségét, de már 1992-ben polgárháborúba sodródott, amelyből csak 1997-ben keveredett ki. Már akkor is az egyik fő feszültségforrást a Gorno-Badahsán régió jelentette, amely függetlenedni akart Tádzsikisztántól. 2012 óta a polgárháború után autonóm státuszt kapott terület ismét függetlenségi mozgolódások terepévé vált, és rendszeresek a véres összecsapások. Csak az elmúlt pár hétben több mint 50 emberrel végeztek a tádzsik biztonsági erők.
A több ezer méteres Pamír hegységben fekvő Gorno-Badahsán régió az ország területének 45 százalékát adja az ország keleti felén, a 9,5 milliós lakosságnak ugyanakkor csak a 3 százalékát. A mintegy 230 ezer lakos többsége magát pamírinak nevezi, és nyelvileg, etnikailag, valamint – síiták lévén – vallásilag is különböznek az államalkotó tádzsikoktól. A pamíriak egy tömbben élnek Tádzsikisztánban, Kínában és Afganisztánban, de csak utóbbiban ismerik el őket külön nemzetiségként.
Az országon belüli etnikai konfliktus mellett az északról határos Kirgizisztánnal is több évtizedes konfliktus áll fenn, amely szintén a Szovjetunió szétesése után kezdődött. Legutóbb június közepén tört ki tűzharc tádzsik és kirgiz katonák között a két ország közötti vitatott határon, amelyben egy tádzsik katona vesztette életét. Korábban január végén volt halálos áldozatokkal járó tűzpárbaj, de a legvéresebb tavaly áprilisban volt, amikor több tucatnyian vesztették életüket.
Az egyik feszültséggóc a voruhi exklávé, amelyet teljesen körülvesz Kirgizisztán, így oda Tádzsikisztánból csak Kirgizisztánon keresztül lehet eljutni. Amíg mindkét ország a Szovjetunió része volt, nem voltak pontosan meghatározva a határok, de a birodalom szétesése óta a 980 kilométer hosszú határvonalból csak 580 kilométernyi szakaszról sikerült a két félnek megállapodásra jutnia. Bár a két ország között folyamatosak a tárgyalások a határszakasz pontos kijelöléséről, alapvető problémát jelent, hogy mindkét ország a maga számára kedvező térképet néz: Tádzsikisztán egy 1924 és 1939 között érvényes, Kirgizisztán pedig egy 1958–59-ből származó szovjet térképet. A konfliktust tovább élezi, hogy a tádzsikok rendszeresen kirgiz területre viszik legeltetni állataikat. Ami a nomád, majd a szovjet időkben magától értetődő volt, az a mesterséges országhatárok korában törvénytelenné vált. A tádzsik–kirgiz konfliktusról bővebben itt írtunk:
Tádzsikisztán számára nem létezik az ukrajnai háború, mégis sújtja
Tádzsikisztán a világ egyik legszegényebb országa. A Világbank 2020-as adatai szerint az egy főre jutó GDP tekintetében hátulról a 21., ezzel a legszegényebb volt szovjet tagköztársaság, és egész Ázsiában is csak ketten vannak mögötte: az állandósult káoszban lévő Afganisztán és Jemen. Tádzsikisztánnak – szemben a térség több országával, így Kazahsztánnal, Türkmenisztánnal és persze Oroszországgal – nincsenek jelentős földgáz- és olajkészletei. Egyedül a vízenergiában mondható élenjárónak – köszönhetően a magasról lezúduló folyóknak –, amely a tádzsik áramtermelés 100 százalékát adja, és még exportra is jut belőle. Tádzsikisztán a nyolcadik legnagyobb vízenergia-potenciállal rendelkezik a világon, és a kormányzat az ebbe való befektetéseket prioritásként kezeli.
Tádzsikisztán 3,2 milliárd dolláros külső adóssággal bír – ez a GDP 40 százaléka –, ebből 1,2 milliárd dollár kínai hitel, így keleti szomszédja az ország legnagyobb hitelezője. Ugyanakkor
gazdaságilag továbbra is elsősorban Oroszországnak kitett, többek között annak a mintegy 1,5 millió tádzsik állampolgárnak köszönhetően, aki vendégmunkásként ott dolgozik, és hazautalja jövedelmének egy jelentős részét.
A hazautalások a teljes tádzsik GDP 26,7 százalékát teszik ki, a Világbank márciusi jelentése szerint viszont 22 százalékkal fognak visszaesni az Oroszországra az ukrajnai háború miatt kivetett szankcióknak köszönhetően. A külföldi vendégmunkások különösen kitettek a munkahelyük elvesztésének; kérdés, milyen mértékben okolják ezért Oroszországot.
Tádzsikisztánban a lassan három évtizede regnáló elnök szinte teljhatalmat gyakorol, habár a közeli Türkmenisztánhoz hasonló abszurd szélsőségektől mentesen. A média nagy része állami kézben van, az állami média pedig arról, hogy háború, vagy legalábbis – a hivatalos orosz megnevezés szerint – „különleges katonai művelet” folyik Ukrajnában, egyáltalán említést sem tesz. Amikor a háború elején arról számoltak be, hogy tádzsik állampolgárokat menekítettek ki Ukrajnából Lengyelországon keresztül, csak „jelenlegi ukrajnai helyzetről” beszéltek.
Az orosz televíziók azonban továbbra is nagy népszerűségnek örvendenek Tádzsikisztánban, habár nézettségük folyamatosan esik vissza, ugyanis a fiatalabb nemzedékek már inkább az internetről és azon belül is a közösségi médiából tájékozódnak.
Az ukrajnai háború orosz narratíváját emiatt a tádzsikok többsége elfogadja.
Egy elemzés szerint a főbb közösségimédia-platformokon a kommentek 65–70 százaléka támogatja vagy legalábbis jogosnak tartja Oroszország ukrajnai invázióját.
Természetesen ebben is fennállnak generációs, végzettségi, illetve földrajzi különbségek. A városi, tanult fiatalok kritikusabbak az orosz megközelítéssel szemben, egyes ellenzéki érzelmű bloggerek pedig párhuzamot vonnak az ukrajnai helyzet és a tádzsik polgárháború között is. A lakosság többsége azonban vagy nem értesül az eseményekről, vagy a putyini narratívát osztja, különösen az idősebb korosztályok, akiknek a szemében a szovjet időszak egyfajta aranykorként maradt meg. Ilyen zárt nyilvánosságban és ilyen erőteljes orosz befolyás mellett nem valószínű, hogy a tádzsikok Putyint vagy a vele szoros szövetségben álló Rahmon elnököt tennék felelőssé a háború és a szankciók okozta gazdasági bajokért.
Címlapkép: Vlagyimir Putyin orosz és Emomali Rahmon tádzsik elnök a Győzelem napi ünnepségen Moszkvában 2021. május 9-én. Mikhail Svetlov/Getty Images