Kevesen járnak jól vele, de ki fizeti meg a magyar járadékvadászat árát?
A HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.
A járadék régi közgazdasági fogalom. Már Ricardo felismerte, hogy a jobb adottságú bányák és földek alacsonyabb költséggel termelnek, de ugyanolyan magas áron adnak el, mint a kedvezőtlenebb adottságú termelők. A magas piaci „egyensúlyi ár” nekik a szokásos profitnál több jövedelmet termel. Ez a jövedelemtöbblet ebben az esetben sem „extraprofit” (ez egy marxista dogma és nincs köze a piaci árakhoz), hanem járadék. A járadék azért nem profit, mert ingyen jut hozzá a gazdálkodó. Nem kell érte megdolgoznia, tőkéjét befektetni, kockáztatni.
Járadékot sokféle módon lehet mesterségesen is előállítani. Ehhez nem kell más, mint gazdasági vagy politikai erőfölény. Esetleg mindkettő. A monopóliumok gazdasági erőfölényüket kihasználva tudnak járadékot elérni. Kormányok a politikai monopóliumukat tudják így kihasználni. A gazdaságpolitikai intézmény- és eszközrendszer számtalan alkalmat biztosít arra, hogy szelektíven alkalmazott eszközökkel egyes gazdasági szereplőket másokkal szemben előnyökben részesítsen. Az így elért többlet jövedelem minden esetben járadék, érte nem kell megdolgozni.
Világos, hogy a kormányok kiemelt feladata a gazdaság fejlesztése. Ez is egy ősrégi téma, a protekcionizmus legfőbb indoka. A (külföldi) versenytársak fejlettségbeli és versenyképességi előnyét úgy lehet csökkenteni, ha a hazai gyártókat támogatjuk, előnyben részesítjük. Ezt minden felzárkózó ország így csinálja. Annak idején az USA és Németország is így tudott az akkor domináns Nagy-Britannia versenytársává válni. Egy döntő mozzanat azért mégis van. A védelem csak ideiglenes lehet. Annak célja a hazai gazdálkodók megerősítése, hogy egy későbbi időpontban a mostaninál több, hasonlóan erős versenytárs legyen a piacon. Az ebből a célból alkalmazott eszközrendszer vizsgája évekkel, évtizedekkel később történik. Akkor lehet meglátni, hogy elérték-e a céljukat a protekcionista eszközök, megerősödött-e a hazai gazdaság, a hazai gyártók. Ez volt a logikája annak idején a klasszikus kelet-ázsiai fejlesztő államok stratégiájának. Ők sikeresek voltak.
Egy nagyságrenddel több ország viszont sikertelen volt ebben.
Mi lehet a sikertelenség oka? Nyilvánvalóan az, hogy nincsen kellő késztetés az állam által kitűzött stratégiai célok elérésére. A szelektív gazdaságpolitika ugyanis rendkívül kockázatos. Ha nincs, aki számon kérje a pénzek, előnyök felhasználását, mondjuk profi, független intézményi apparátus vagy éber civil szervezetek, akkor bizony a gazdálkodók köszönik szépen a hozzájuk juttatott járadékot, de nem tesznek semmit. Jobban mondva tesznek: megpróbálják meghosszabbítani, esetleg véglegesíteni a járadékuk forrását. Erre leginkább akkor van lehetőségük, ha a politikai rendszer vevő erre és kész együttműködni. Ez a nemzeti együttműködési rendszer a gazdasági előnyökért politikai előnyökkel kompenzálja a politikusokat. Más néven ezt korrupciónak nevezik. Magas szintű korrupció mellett a fejlesztési célok elérése „ab ovo” lehetetlen.
A gazdasági szereplők és a különböző szintű kormányzati intézmények és szereplők közötti összefonódás a korrupció látványosabb formája. De járadékot lehet kevésbé feltűnően is létrehozni. Erre leginkább az állami tulajdonú vállalatok alkalmasak. Már a rendszerváltáskor felhozott, privatizációt indokoló érvrendszer egyik legfontosabb eleme az volt, hogy a magánosítás elvágja a politika és a gazdaság közötti közvetlen kapcsolatot, ami a szocializmus éveiben egészségtelen paternalizmust alakított ki. Az ezredforduló környékén a privatizáció nagy része befejeződött, de sok állami vállalat még fennmaradt a kelet-közép európai országokban. A folyamat lassulása mögött már akkor is a járadékvadászatot lehetett sejteni. Az állami vállalat ideális fejőstehén. Az sem baj, ha veszteséges: a költségvetésből a régi paternalista módon mindig ki lehet segíteni.
Az állami tulajdon járadékszerzésre való felhasználása jól dokumentált sok fejlődő országra. Úgy gondolom, hogy ugyanez a modell érvényes Kelet-Közép Európában is. Az irodalom ezt a járadékot kvázi járadéknak hívja. A kvázi járadék nem úgy keletkezik, hogy a versenytársakat a szabályozással a kormányzat lenyomja. Erre legtöbbször nincs is szükség, minthogy a cégek monopol piacokon működnek. Esetenként persze a monopóliumot a kormányzati szabályozás hozza létre. A nagy szolgáltató cégek az energiaiparban, közlekedésben, egyéb lakossági szolgáltatások területén nem nagyon szembesülnek versennyel. A piaci szabályozás sokszor még az árképzést is befolyásolja, de minden esetre nagyon részletekbe menő. A kvázi járadék ilyen környezetben úgy termelődik, hogy az állami tulajdonos a cégek hosszú távú fejlődéséhez szükséges tőkét, forrásokat nem hagyja náluk. Sokszor az árszabályozás miatt ezek az üzletileg amúgy égetően szükséges jövedelmek nem is termelődnek meg.
Azt hiszem, hogy ez a jelenség nem csak a szakirodalomban leírt fejlődő országokban, de ma Magyarországon is megfigyelhető.
Érdekes kérdés, hogy ki az így keletkező járadékok haszonélvezője. A legszimplább haszonélvező a vállalat vezetésébe delegált pártkatona. A kormányváltásokat követő személyi változásokat az állami vállalatok vezetésében már az 1990-es években több országban is kimutatták. Kicsit többe kerülnek a szponzorációk. Az állami cégek kötelezően járulnak hozzá sportklubok és rendezvények finanszírozásához, egyéb, a politikai vezetés által fontosnak gondolt célok támogatásához. Ebben az esetben a cégektől elvont (önként felajánlott) támogatások általában társadalmi célokat, a közjót szolgálják. A járadékosok áttételesen a közjóból részesülők, vagyis a lakosság. Ugyanez történik akkor is, ha a kvázi járadék mesterségesen alacsonyan tartott árakból ered. Az olcsó vonatjeggyel, közszolgáltatási számlával a fogyasztók zsebében marad több. Ügyesebb, tudatosabb kormányok erre fel is hívják a fogyasztók figyelmét, és elvárják az ezért járó politikai támogatást a választásokon. De a kvázi járadék úgy is keletkezhet, hogy a reálisan beárazott szolgáltatás értékesítéséből származó bevételnek a folyó kiadások feletti részét egyszerűen elvonja az állami tulajdonos. A költségvetésbe csatornázva a pénzt aztán mindenféle más célokra használja fel. Ebben az esetben általában véve az állam tekinthető járadékosnak.
Az állami vállalatok tehát a világ sok országában forráshiánnyal küszködnek, így Magyarországon is. Nálunk új kapacitások létrehozására az Európai Unió által rendelkezésre bocsátott forrásokat használják a forráshiányos cégek. Ezzel a felhasználással látszólag van előrelépés, fejlődés. Sikerül felújítani, korszerűsíteni vasútvonalakat, nagyon sok szennyvíztisztító telep létesült, új autópályák épültek. Kérdés persze, hogy milyen áron, mennyire volt hatékony a pénzek felhasználása (lásd például a bodrogkeresztúri kilátó klasszikus példáját). A bibi ott kezdődik, hogy a létrehozott új intézmények fenntartása is pénzbe kerül. Erről az EU forrásai már nem gondoskodnak, sokszor a kormányzati megrendelők sem. A szép új létesítmények kihasználatlanul maradnak, állaguk folyamatosan romlik. Tisztelet a kivételnek, persze.
A nagyobb cégek esetében az időszakos fejlesztések a cégek, szolgáltatások folyamatos romlását elfedni sem tudják. A pénzhiány miatt a fenntartandó rendszerek, infrastruktúrák korábban kiépített részei folyamatosan hanyatlanak.
A pénzhiány oka többnyire az, hogy az állami cégek működésének racionalizálása politikai akadályokba ütközik.
A forgalom egyszerűen nem termeli meg a fenntartáshoz szükséges jövedelmet. A szolgáltatások ára is központilag szabályozott, politikai okok miatt alacsonyan tartott. A működéshez szükséges minimális karbantartást az állam a régi paternalista módon ad-hoc transzferekkel biztosítja. Ez a rendszer most az energiaárak megemelkedése miatt az egyik területen egyszerre megdrágult. Most lehet látni a túlzott állami beavatkozás hátrányait: ugrásszerű az áremelkedés, amint az állami paternalizmus hatása meggyengül.
De árváltozások nélkül is szembeötlő a kvázi járadékok elvonásának romboló hatása. Sok állami vállalat közül többnyire a vasutat szokás megemlíteni, mint a legnagyobb állami szolgáltatót. A MÁV esetéről nemrég egy részletes tanulmány jelent meg. Nem ismertetném a lesújtó információkat a 40-50 éves járműparkról, a menetrendszerűen bekövetkező üzemzavarokról. Említik az általam is tapasztalt anomáliát, hogy a szegedi intercity vonatra úgy adnak el helyjegyeket, hogy sem első, sem másodosztályú légkondicionált kocsi nincs a szerelvényen. Ennek az egyszerű oka az, hogy a MÁV-nak nincsen elegendő működőképes kocsija. Lehet említeni még a kisebb vidéki utak borzasztó műszaki állapotát, a települések úthálózatának patchwork-szerű toldozott-foldozott felületét. Nem csak hogy nincs pénz a szintfenntartó karbantartásra, de sokszor a karbantartó részlegek is eltűntek már. A MÁV járműjavító műhelyei közül már csak egy van saját tulajdonban.
A forráshiány és a kvázi hatóság-szerű, egyáltalán nem ügyfélbarát szolgáltatási gyakorlat egy apró, de az érintettek számára megrázó példáját az MVM szolgáltatta nemrég. Az egyik ismerős család lakását egyik napról a másikra lekapcsolták a hálózatról. A reklamáló ismerős ekkor tudta meg, hogy volt egy 9 ezer forintos befizetetlen számlája évekkel ezelőtt. A másik állami szolgáltató, a Magyar Posta kézbesítője nem kézbesítette a két felszólítást, így nem is tudtak róla, hogy elmaradásuk van. A szolgáltató ahelyett, hogy újra kiszámlázta volna az összeget, vagy legalább egyszer személyesen (óraleolvasó) tisztázni próbálta volna a helyzetet, törvényi felhatalmazásával élve lekapcsolta az áramot. Ismerősöm budapesti társasházban lakik, minden közmű számláját időben teljesíti, jó ügyfél. Tizedik napja gyertyafényben fürdetik apró gyermekeiket. A lekapcsolás egy pillanat műve volt. A visszakapcsolás már jóval körülményesebb.
Szanyi Miklós a Szegedi Egyetem egyetemi tanára, az ELKH Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének tudományos tanácsadója
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Címlapkép: Getty Images