A korábbi 2020-as "lebegtetett céldátumot" is zárójelbe teszi a miniszterelnök nyilatkozata, ami szerint 90%-os fejlettségi szint előtt nem érdemes csatlakozni az eurózónához. Kiszámoltuk, különböző felzárkózási ütemek mellett, mikor érhető el a cél. Nem biztos, hogy a mi életünkben.
"Magyarországnak komolyan az euróhoz való csatlakozással nem szabad foglalkoznia egészen addig, míg Magyarország általános fejlettségi szintje el nem éri az eurózóna fejlettségének a 90%-át" - nyilatkozta Orbán Viktor miniszterelnök tegnap a kormányülés után. Valószínűleg leegyszerűsítő egyetlen mutatóhoz kötni a felkészültséget (például - más-más okból - a szlovákok és a szlovének sem feltétlenül értenének ezzel egyet), de érdemes megnézni, hogy mikorra lehet reális a csatlakozás ezen kitétel mellett.
A fejlettségi szintet hagyományosan a vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó GDP-vel szokás mérni - az eurózónához képest vett 90%-os limitnek is ebben a megközelítésben lehet értelme. 2011-ben ez az érték számításaink szerint 61,1 százalék volt, innen kiindulva a felzárkózás éves sebességéből lehet következtetni a kívánatosnak megjelölt konvergencia időigényére.
A jövőbeni felzárkózási ütem reális megítélése persze nehézségekbe ütközik. Éppen ezért a múltbeli tapasztalatokból kiindulva négyféle forgatókönyvvel számoltunk. Az elsőben az utóbbi húsz év átlagos éves felzárkózási ütemét vettük alapul, a másodikban tíz, a harmadikban öt év eredményét vettük számba. A negyedik esetben - elsősorban a kormányzat optimista növekedési vízióját figyelembe véve - az 1998-2002 közötti felzárkózási tempóval számoltunk.
(Az eurózónával való összevetésben érdemes a 17 jelenlegi tag mindenkori teljesítményét nézni, hiszen a mindenkori valutaövezethez viszonyítva - a bővülés miatt - folyamatosan változna a viszonyítási alap, elfedve a valós felzárkózási ütemet. A jövőben már olyan nagy gazdaság csatlakozása nem várható, amelyik alapvetően változtatná meg a 17 jelenlegi ország adatait. Igaz, kilépés elképzelhető, de ettől a lehetőségtől most eltekintünk.)
A fent említett, a felzárkózás lehetséges üteméhez alapul vett periódusok nagyon eltérő képet mutatnak. A húszéves periódus évente átlagosan 0,9 százalékpontos magyar közeledést mutat, az utóbbi tíz évben viszont már csak 0,65 százalékpontos volt a konvergencia sebessége. A legutóbbi öt év eredménye nem is tűnik rossznak, ugyanakkor az 1,1 százalékpontos felzárkózási dinamikában jelentős szerepet játszik az eurózóna válsága. A leggyorsabb ütem (1,8 százalékpont) az 1998-2002-es időszak eredményéből adódik.
Az eredmények áttekintése előtt érdemes elgondolkodni azon, hogy melyik időszak figyelembe vétele tűnik a leginkább reálisnak. A 20 éves periódusban benne van a rendszerváltás utáni visszaesést követő korrekciós periódus, ami túlságosan hízelgő képet festhet a valós felzárkózási potenciálról. Hasonlót állapíthatunk meg az 1998-2002 közötti időszakról, ami egy kiigazítás utáni, kivételes európai konjunktúrával telő éveket jelentett. Sajnos a leginkább életszerű felzárkózási tempónak a tízéves eredményből adódó érték tűnik, hiszen egy európai és egy hazai gazdasági, gazdaságpolitikai cikkcakkot többé-kevésbé teljes egészében tartalmaz.
Nem kell azonban ennyire pesszimistának lennünk, hogy belássuk: a miniszterelnök által megnevezett 90%-os feltétel szigorúbb, mint a korábban óvatosan megjelölt 2020-as dátum.
Ahogy az a fenti ábránkon látszik, még abban az esetben is 2033-ig kellene várni az euróövezeti belépéssel, ha újra az ezredforduló kivételes konjunktúrája, és jelentős tőkebeáramlás jönne el. Ha ennél kevésbé derűlátó forgatókönyveket veszünk alapul, akkor a 2045-2070 közötti idősávban érhetjük el a 90%-os fejlettségi szintet.
A fentiekből az következik, hogy két évtizednél hamarabb akkor csatlakozhatnánk, ha a rendszerváltás után soha nem látott növekedési csoda időszaka köszöntene be. Reálisan azonban az újonnan megismert szabály még három-négy évtized kívülmaradást ígér még az eurózónából.