Jól nézd meg mit olvasol - tisztázzunk néhány dolgot!
Cikkünk Duronelly Péter és Madár István tollából született.
Az íráshoz először egy általánosító megjegyzést fűznénk. Az ország mai helyzetében a városi legendák által uralt gazdasági közbeszédünkben egyre nagyobb szükség lenne a világos írások tömegére, melyek a szélesebb közvélemény számára véleményformálók lehetnek. Számunkra azonban úgy tűnik, hogy ehhez hiányzik az a "közgazdasági minimum" - nevezhetjük ezt közös beszélt nyelvnek vagy szakmai alapnak - ami által a gazdasági értelmiségi elit betölthetné ezt a fontos funkcióját. És ez sajnos nem csupán azért van így, mert az esetek jó részében az írásra való hajlam nem feltétlenül áll egyenes arányban a szakmai nívóval, hanem azért is, mert a médiában nincs olyan szerkesztőségi kontroll, ami egészséges szelekciót valósítana meg.
Félreértés ne essék: nem véleménykülönbségekről beszélünk, azok éppen hogy természetesek egy olyan országban, ahol a gazdaságról ilyen keveset tudunk. Ám az, hogy neves lapokban méltatlanul gyenge írások jelenhetnek meg, az jó tükre közállapotainknak. Ezeknek az írásoknak közös jellemzője, hogy szerzőik lemaradtak az elmúlt tíz év közgazdasági elméletében és gazdaságpolitikai gyakorlatában végbe ment fejlődésről, és nem vallanak maguknak mostanra olyan alapvetővé vált értékeket, mint az alacsony infláció, vagy a makrogazdaság stabilitása. Ahogy a társadalom érdekérvényesítési (csúnyább szóval élve önvédelmi) mechanizmusai gyengék, úgy ez "helyi szinten" is megfigyelhető. A szakma megdöbbentő színvonalú írásokra is közönnyel reagál, a szerzők ámokfutásuk után a politikai táborokban keresnek fedezéket, a médiát pedig szerkesztői igénytelenség jellemzi.
Az idézett cikk szerzőjét nem kell bemutatni, hiszen az általa fémjelzett Első Magyar Alap annak idején a később Exbusra keresztelt NABI részvények tőzsdei bevezetésével, majd a cég menedzselésével felhívta már magára a figyelmet. Róna kissé zavaros gondolatmenetének lényege az, hogy Magyarországon a magas infláció mögött a devizahitelek állományának jelentős növekedése, valamint az ebből finanszírozott fogyasztási kereslet áll, a hitelexpanzió oka pedig az, hogy az MNB túlságosan alacsonyan tartja a devizahitelek effektív kamatköltségeit, miközben a magas forintkamataival mesterségesen erősíti a forint árfolyamát, amivel ráadásul a költségvetés kamatkiadásait is az egekbe emeli. Az erős forint ugyan az exportnak sem kedvez, de Róna szerint a legnagyobb bajt azzal okozza, hogy nagyon olcsón tartja az importtermékek árait, elvéve ezzel a hazai termelőktől a hazai értékesítési piacot. Végül, de nem utolsó sorban, szegény Magyarország nem tehet semmit, mert a jegybanki függetlenség miatt ki van szolgáltatva a Magyar Nemzeti Bank kénye-kedvének, ami, mint a bevezetőben láttuk, kerékkötő.
Megmondjuk őszintén, nem volt könnyű a cikk gondolatait úgy összefoglalnunk, hogy magunk is megértsük az érvelést. A cikk cseles, mert féligazságokat is tartalmaz, miközben más dolgokat illetően jelentősen téved, illetve ferdít. Először is a hazai inflációs folyamatot fogyasztási kereslet keltette inflációként definiálni meglehetősen merész dolog, hiszen a lakosság fogyasztása majdnem másfél éve gyakorlatilag stagnál. Valójában az infláció összetevőit Magyarországon a nyersanyagok és az energiahordozók drágulása, az államilag szabályozott árak, valamint a hozzá kötődő támogatások kedvezőtlen, esetenként koncepciótlan és/vagy félrekalibrált változtatásai, a munkaerőköltségek növekedése, valamint magának az inflációnak a beragadása alkotják. Pont az az ijesztő a hazai inflációval, hogy az alacsony növekedés mellett ragadt be, ez azonban a szerzőt nem zavarja, mint ahogy az sem, hogy ilyen ellentmondásos helyzetben milyen kitüntetett szerepe van jegybank hitelességének, inflációval szembeni erőteljes elkötelezettségének.
Másodszor, az az alapösszefüggés sem tűnik a szerző számára lényegesnek, hogy az államháztartás kamatköltségeit nem igazán a kéthetes lejáratú jegybanki betét kamatszintje határozza meg, hanem az állampapír-aukciókon a hazai és a külföldi befektetők étvágya a három hónaptól tizenöt éves lejáratig terjedő magyar állampapírok iránt. Magyarország kis, nyitott gazdaság, még kisebb, még nyitottabb tőkepiaccal, ahol a pillanatnyi befektetői étvágy sok tényező eredőjeként alakul úgy, ahogy éppen alakul, többek között annak köszönhetően is, hogy az aktuális központi bank mennyire elkötelezett a kormánnyal közösen (!) meghatározott inflációs célok elérése iránt. Ebben az értelmezésben a jegybank közép vagy hosszú távon valóban hatással van az állami kamatkiadások mértékére, de éppen a szigora keltette hitelesség csökkenti hosszú távon a kamatszintet, nem pedig esetleges hányaveti lazasága.
A devizahitelezés költségeinek növelése a cikk legjelentősebb féligazsága. Valóban, ha a devizahitelezés olyan méreteket ölt, amely a pénzügyi stabilitást (és nem közvetlenül az inflációs célok elérését) veszélyezteti, akkor a szabályozó és felelős szerveknek, azaz az MNB-nek, a PSZÁF-nak, a kormánynak, vagy akár az Országgyűlésnek feladata lesz a szabályozási és működési környezet olyan irányú átalakítása, mely a devizahitelezést visszafogja. Ez azonban elsősorban nem antiinflációs, hanem stabilitási feladat (jóllehet, a pénzügyi stabilitás felborulása egy devizakrízis esetén valóban okoz inflációt), ezért nincs közvetlen köze az infláció elleni harchoz.
Végül Róna ellentmondásba keveredik önmagával is, amikor a cikk elején azt mondja, hogy az infláció alatti kamatszint (ezt ő negatív kamatnak definiálja, amivel kapcsolatban csak gondoljuk, illetve reméljük, hogy reálkamatot ért) inflációt gerjeszt, miközben a cikk végi számpéldájából ítélve egy 5 százalék körüli, vagy akár az alatti kamatszintet tart indokoltnak — úgy, hogy közben a fogyasztói árindex a 6.5 százalékot meghaladja és 2008. végén sem megy 5 százalék alá.
Csak találgatni tudunk, hogy Róna Péter miért ragadtatta magát a zavaros gondolatmenetű cikk megjelentetésére, amelyre szakmailag sem lehet büszke. A jegybank, és annak elnöke gazdaság kibontakozásának nem kerékkötője, csak a törvényben, valamint a munkaköri leírásában meghatározott feladatát végzi el. Partikuláris érdekeket nem vesz figyelembe, amiért természetesen éles kritikát kap különböző lobbycsoportoktól. A kritikusokat részben érzelmeik, részben a forint árfolyamától függő személyes jövedelmi viszonyaik motiválják, ezért ezeket a bírálatokat a helyükön kell kezelni. Ebben a válaszcikkben mi erre tettünk kísérletet.
Az íráshoz először egy általánosító megjegyzést fűznénk. Az ország mai helyzetében a városi legendák által uralt gazdasági közbeszédünkben egyre nagyobb szükség lenne a világos írások tömegére, melyek a szélesebb közvélemény számára véleményformálók lehetnek. Számunkra azonban úgy tűnik, hogy ehhez hiányzik az a "közgazdasági minimum" - nevezhetjük ezt közös beszélt nyelvnek vagy szakmai alapnak - ami által a gazdasági értelmiségi elit betölthetné ezt a fontos funkcióját. És ez sajnos nem csupán azért van így, mert az esetek jó részében az írásra való hajlam nem feltétlenül áll egyenes arányban a szakmai nívóval, hanem azért is, mert a médiában nincs olyan szerkesztőségi kontroll, ami egészséges szelekciót valósítana meg.
Félreértés ne essék: nem véleménykülönbségekről beszélünk, azok éppen hogy természetesek egy olyan országban, ahol a gazdaságról ilyen keveset tudunk. Ám az, hogy neves lapokban méltatlanul gyenge írások jelenhetnek meg, az jó tükre közállapotainknak. Ezeknek az írásoknak közös jellemzője, hogy szerzőik lemaradtak az elmúlt tíz év közgazdasági elméletében és gazdaságpolitikai gyakorlatában végbe ment fejlődésről, és nem vallanak maguknak mostanra olyan alapvetővé vált értékeket, mint az alacsony infláció, vagy a makrogazdaság stabilitása. Ahogy a társadalom érdekérvényesítési (csúnyább szóval élve önvédelmi) mechanizmusai gyengék, úgy ez "helyi szinten" is megfigyelhető. A szakma megdöbbentő színvonalú írásokra is közönnyel reagál, a szerzők ámokfutásuk után a politikai táborokban keresnek fedezéket, a médiát pedig szerkesztői igénytelenség jellemzi.
Az idézett cikk szerzőjét nem kell bemutatni, hiszen az általa fémjelzett Első Magyar Alap annak idején a később Exbusra keresztelt NABI részvények tőzsdei bevezetésével, majd a cég menedzselésével felhívta már magára a figyelmet. Róna kissé zavaros gondolatmenetének lényege az, hogy Magyarországon a magas infláció mögött a devizahitelek állományának jelentős növekedése, valamint az ebből finanszírozott fogyasztási kereslet áll, a hitelexpanzió oka pedig az, hogy az MNB túlságosan alacsonyan tartja a devizahitelek effektív kamatköltségeit, miközben a magas forintkamataival mesterségesen erősíti a forint árfolyamát, amivel ráadásul a költségvetés kamatkiadásait is az egekbe emeli. Az erős forint ugyan az exportnak sem kedvez, de Róna szerint a legnagyobb bajt azzal okozza, hogy nagyon olcsón tartja az importtermékek árait, elvéve ezzel a hazai termelőktől a hazai értékesítési piacot. Végül, de nem utolsó sorban, szegény Magyarország nem tehet semmit, mert a jegybanki függetlenség miatt ki van szolgáltatva a Magyar Nemzeti Bank kénye-kedvének, ami, mint a bevezetőben láttuk, kerékkötő.
Megmondjuk őszintén, nem volt könnyű a cikk gondolatait úgy összefoglalnunk, hogy magunk is megértsük az érvelést. A cikk cseles, mert féligazságokat is tartalmaz, miközben más dolgokat illetően jelentősen téved, illetve ferdít. Először is a hazai inflációs folyamatot fogyasztási kereslet keltette inflációként definiálni meglehetősen merész dolog, hiszen a lakosság fogyasztása majdnem másfél éve gyakorlatilag stagnál. Valójában az infláció összetevőit Magyarországon a nyersanyagok és az energiahordozók drágulása, az államilag szabályozott árak, valamint a hozzá kötődő támogatások kedvezőtlen, esetenként koncepciótlan és/vagy félrekalibrált változtatásai, a munkaerőköltségek növekedése, valamint magának az inflációnak a beragadása alkotják. Pont az az ijesztő a hazai inflációval, hogy az alacsony növekedés mellett ragadt be, ez azonban a szerzőt nem zavarja, mint ahogy az sem, hogy ilyen ellentmondásos helyzetben milyen kitüntetett szerepe van jegybank hitelességének, inflációval szembeni erőteljes elkötelezettségének.
Másodszor, az az alapösszefüggés sem tűnik a szerző számára lényegesnek, hogy az államháztartás kamatköltségeit nem igazán a kéthetes lejáratú jegybanki betét kamatszintje határozza meg, hanem az állampapír-aukciókon a hazai és a külföldi befektetők étvágya a három hónaptól tizenöt éves lejáratig terjedő magyar állampapírok iránt. Magyarország kis, nyitott gazdaság, még kisebb, még nyitottabb tőkepiaccal, ahol a pillanatnyi befektetői étvágy sok tényező eredőjeként alakul úgy, ahogy éppen alakul, többek között annak köszönhetően is, hogy az aktuális központi bank mennyire elkötelezett a kormánnyal közösen (!) meghatározott inflációs célok elérése iránt. Ebben az értelmezésben a jegybank közép vagy hosszú távon valóban hatással van az állami kamatkiadások mértékére, de éppen a szigora keltette hitelesség csökkenti hosszú távon a kamatszintet, nem pedig esetleges hányaveti lazasága.
A devizahitelezés költségeinek növelése a cikk legjelentősebb féligazsága. Valóban, ha a devizahitelezés olyan méreteket ölt, amely a pénzügyi stabilitást (és nem közvetlenül az inflációs célok elérését) veszélyezteti, akkor a szabályozó és felelős szerveknek, azaz az MNB-nek, a PSZÁF-nak, a kormánynak, vagy akár az Országgyűlésnek feladata lesz a szabályozási és működési környezet olyan irányú átalakítása, mely a devizahitelezést visszafogja. Ez azonban elsősorban nem antiinflációs, hanem stabilitási feladat (jóllehet, a pénzügyi stabilitás felborulása egy devizakrízis esetén valóban okoz inflációt), ezért nincs közvetlen köze az infláció elleni harchoz.
Végül Róna ellentmondásba keveredik önmagával is, amikor a cikk elején azt mondja, hogy az infláció alatti kamatszint (ezt ő negatív kamatnak definiálja, amivel kapcsolatban csak gondoljuk, illetve reméljük, hogy reálkamatot ért) inflációt gerjeszt, miközben a cikk végi számpéldájából ítélve egy 5 százalék körüli, vagy akár az alatti kamatszintet tart indokoltnak — úgy, hogy közben a fogyasztói árindex a 6.5 százalékot meghaladja és 2008. végén sem megy 5 százalék alá.
Csak találgatni tudunk, hogy Róna Péter miért ragadtatta magát a zavaros gondolatmenetű cikk megjelentetésére, amelyre szakmailag sem lehet büszke. A jegybank, és annak elnöke gazdaság kibontakozásának nem kerékkötője, csak a törvényben, valamint a munkaköri leírásában meghatározott feladatát végzi el. Partikuláris érdekeket nem vesz figyelembe, amiért természetesen éles kritikát kap különböző lobbycsoportoktól. A kritikusokat részben érzelmeik, részben a forint árfolyamától függő személyes jövedelmi viszonyaik motiválják, ezért ezeket a bírálatokat a helyükön kell kezelni. Ebben a válaszcikkben mi erre tettünk kísérletet.