Szuperállampapír babaváró hitelből – miért lehet ezt?
Három hír az elmúlt napokból::
- A babaváró hitel és a szuperállampapír (MÁP+) kombinálásával 13%-os fix hozam érhető el, és ehhez még valós gyerekvállalási szándék sem szükséges.
- A fenti lehetőség olyan zavart okozott a bankoknál, hogy néhányan még nehezen érthető önkorlátozást is bevezettek.
- A MÁP+ által elérhető magas hozamok annyira megmozgatták néhány pénzügyi szereplő fantáziáját, hogy lombardhitelre alapozott tőkeáttételes konstrukciókkal gondolták kimaxolni a hozamot. A helyzetre jellemző, hogy a jegybank a szabályozói lépések mellett szóbeli fenyítéssel is igyekezett elejét venni az egyre terjedő gyakorlatnak.
A fenti jelenségre van egy egyszerű és egy komplexebb magyarázat. Az egyszerű így hangzik:
nincs semmi meglepő abban, hogy a magas elérhető kamatbevételeket olcsó források bevonásával próbálják elérni az erre lehetőséget kapók.
A komplexebb magyarázat kicsit jobban megvilágítja, miért is állhatott elő ilyen helyzet.
Egy kamat nem kamat
Látszólag messziről indítunk, de gyorsak leszünk. A válság előtt a világ jegybankjai úgy működtek, hogy meghatároztak egy irányadó kamatot. Emögött jellemzően egy korlátlanul hozzáférhető, kockázatmentes, rövid lejáratú eszköz (betét vagy hitel) állt. A piac pedig ehhez képest árazta az összes többi, különböző kockázatú és lejáratú eszközt.
A válsággal ez a gyakorlat megváltozott. A jegybankok azt tapasztalták, hogy az új környezetben a piaci árazások tökéletlenek, a bankok kockázatkerülő magatartása drágította a hiteleket, a monetáris politika hagyományos eszközeivel nem lehet a kondíciókra a korábban megszokott hatékonysággal hatni. Ezzel eljött a nem-konvencionális eszközök korszaka. Lefulladt a vállalati hitelezés? Funding for lending programon keresztül olcsó forrásokkal kell ellátni a beruházni kívánó kkv-ket. Nem akarnak csökkenni a hosszabb lejáratú eszközök kamatai? Állampapírt vagy egyéb értékpapírokat kell vásárolni, kereslet támasztásával lenyomva a hozamokat.
Az új eszközökkel párhuzamosan felmerült az igény, hogy ne csak egyszerűen hibákra hivatkozva korrigálgassuk a piaci árazásokat, hanem sokkal direktebben és célzottabban mondjuk meg egy-egy szegmensnek, hogy milyen hitel- és megtakarítási lehetőségei vannak, így szolgálva a gazdaságpolitika távlati céljait. Ebben a törekvésben Magyarország megy el a legmesszebbre. A teljesség igénye nélkül: ilyen motivációk mellett születettek a kkv-kat támogató hitelprogramok, kötvényprogramok, kamattámogatott lakossági hiteltermékek vagy éppen a MÁP+. Ezek egy része ugyan nem jegybanki hatáskörben, de mindannyiszor erős MNB-támogatás mellett valósult meg.
Addig, amíg a jegybankok a piacra bízták, hogy egy általános kamatszint mellett hogyan árazza a termékeket, addig az arbitrázs lehetőségek minimálisak voltak. Ennek lett vége, amikor a célok és jegybanki eszközök felszaporodtak. Az „ahány eszköz, annyi cél” gazdaságpolitikai elve alapján már nem lehet egyszerre egyetlen kamattal ösztönözni a kisvállalatokat beruházásra, a háztartásokat megtakarításra, a családokat gyerekvállalásra stb., mert ezek az eszközök pont attól ösztönzők, hogy az árazásuk eltér a piacitól.
Így érkeztünk el ahhoz a ponthoz (sporthoz), amikor lombardhitelből vagy babaváró hitelből érdemes lehet hosszú lejáratú (amúgy de facto rövid futamidejű) magyar állampapírt vásárolni. Felesleges botorság lenne hibáztatni azokat, akik kihasználják a lehetőséget. A piac többek között éppen azért működik jól, mert a haszonkereső emberi természet rombolja az arbitrázsokat. Már persze akkor, ha a piac áraz. Ha az állam, akkor nem.
Megéri?
A fenti fejtegetésnek nem az a végső következtetése, hogy valamit nagyon rosszul csinál a gazdaságpolitika. A többes kamatrendszer működtetését érdemes úgy értékelni, hogy szembe állítjuk több gazdaságpolitikai cél elérésének hasznát annak költségével. Ennek elvégzése meghaladja egy ilyen írás kereteit, de néhány fogódzót érdemes rögzíteni.
A költségek alapvetően abból származnak, hogy
- az eltérítés pénzbe kerül (kamattámogatás stb.),
- az ösztönzésre szánt pénz nem tökéletesen hasznosul (ld. a rosszul célzottság általános problémája), illetve
- a többes kamatrendszer arbitrázs lehetőségei további hatékonyságvesztést okoznak.
Ezekkel szemben állnak azok a társadalmi hasznok, amelyeket a gazdaságpolitika az államadósság devizaarányának csökkentésén, lakossági részarányának növelésén, a lakásárak fékezésén, a magasabb gyerekszámon stb. stb. keresztül remél megnyerni. Valamit valamiért.
A nagyobb igények azonban több állami feladatot tesznek szükségessé, különösen a szabályozói területen. Az arbitrázs lehetőségek egy részét (mint láttuk) sikerült lezárni, másik részét nem is feltétlenül akarja a kormány. Például a valódi gyerekvállalási szándékkal rendelkező párok szabad felhasználású hitele kapcsán nehéz lenne érvelni a MÁP+ vásárlás ellen, még akkor is, ha ezzel tulajdonképpen további támogatásokat kap a család.