boldog nyugdíjasok
Gazdaság

Azonnal meg kell változnia annak, ahogy a nyugdíjasokról gondolkodunk

A nyugdíjas szónak el kell vesztenie enervált, lemondó, feladást sugalló jelentését: a nyugdíjas nem nyugszik, hanem aktív, hozzáadott-értéket termelő, saját magát kiteljesítő életet él, amelynek során kamatoztathatja az élete során felhalmozott tapasztalati és érzelmi tőkéjét. Az öregeket létszámukban és erejükben egyre növekvő társadalmi erőforrásnak kell tekintenünk - saját magukat is annak kell tekinteniük -, akik a családok mellett a munkahelyi közösségeket, a lakóhelyi közösségeket, és végsősoron az egész társadalmat képesek stabilizálni.

Ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig élek, jobban vigyáztam volna magamra.

Eubie Blake afroamerikai zeneszerző, jazz zongorista (1887- 1983, elhunyt 96 éves korában)

Előhang

Minél több kockázatot közömbösítünk, annál veszélyesebbé válik a világ. Ahogyan az általunk használt infrastruktúra  - energia, kommunikáció, információtechnológia, közlekedés, élelmiszerbiztonság, és így tovább -  bonyolultsága, komplexitása és objektív megbízhatósága nő, úgy válunk egyre kevésbé óvatossá, vagyis a világunkat úgy tesszük egyre veszélyesebb hellyé.

Abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy az emberi kreativitás mindig képes semlegesíteni a kockázatokat, megakadályozni a katasztrófákat, így mindig győztesen kerülhetünk ki minden veszélyhelyzetből. Persze elég egy aprócska vírus keltette rettegés-cunami, hogy szétzúzza ezt a hitünket - de csak addig, amíg le nem vonul a fertőzéshullám, hiszen a kockázatkezelő képességünk homeosztázisra, dinamikus egyensúlyi állapotra törekszik,

így természetesnek vesszük, hogy minden korábbihoz képest elképzelhetetlenül rövid idő alatt elkészült a Covid-vakcina, úton nyilván a hatásos szérum is, vagyis hamarosan legyinthetünk a semlegesített koronára.

Ahogyan azt is természetesnek vesszük, hogy a klímaváltozás is kezelhető, a pusztuló fajok nem hiányoznak senkinek, a méheket majd beporzó drónok pótolják, a melegnek meg örüljünk, legalább nincs hideg. Magától értetődőnek vesszük az áruellátást (persze berezelünk, ha pár napra fennakad a jól olajozott gépezet), a közszolgáltatásokat (mindig van áram, víz, gáz, sőt, működik a kormányablak) - mindaddig, amíg egy napon valami megakasztja a megszokott folyamatokat.

A dinók is azt hitték 250 millió éven keresztül, hogy minden rendben.  Az amerikai hálaadásnapi pulyka is azt hiszi a neveltetése három éve alatt, hogy minden világok legjobbikában él. Mi is azt hisszük, hogy velünk nem történhet semmi rossz, nem szabadul el a mesterséges intelligencia, nem csernobilizálódnak az atomreaktorok, nem csapódik belénk egy aszteroida, nem tör ki valamelyik szupervulkán, nem hamvasztanak el az alienek, nem lopja el a személyiségünket a net, a világ vezető politikusai is végsősoron felelősen gondolkodó, okos emberek (ez talán túlzás, elismerem), és persze nyilván nem öl meg minket holmi nyavalyás vírus vagy bacilus, hiszen mi legyőzhetetlenek vagyunk.

Megjegyezném azért, hogy a világon valaha élt összes ember felét malária ölte meg, amit egysejtű parazita okoz, és még ma is évente több, mint félmillió ember halálát okozza. Még a válásuk után egyben maradó Melinda és Bill Gates Alapítványnak is feszítő gond, hogyan fékezze meg ezt a szúnyogvérben rejtőző tömeggyilkost. Szorosan a malária mögött ólálkodik a pestis - amit egy baktérium okoz - , és ami kétszer megölte a Földön élő összes ember felét, először Justinianus császár idején, majd a XIV. században újra. A feketehimlő - amit vírus okoz - csak a múlt században 300 millió embert ölt meg. A spanyolnátha - influenzavírus okozta - 1918-ban minden harmadik embert megbetegített a világon, és közülük legalább 25 millióval - de egyes becslések szerint akár 100 millióval - végzett is.

Semmi sem olyan veszélyes közvetlenül az emberekre, mint a vírusok, a baktériumok, az egysejtű paraziták. Semmi. Mégsem készülünk föl rájuk, mindig váratlanul csapnak le ránk.

Mint a mostani koronavírus is, ami szerencsére csak farkasbőrbe bújt báránynak bizonyul a felsorolt elődökhöz képest - egyelőre. Mindenesetre ma is úgy élünk, hogy biztosan megússzuk, elvégre a XXI. században élünk, nem?

A technológiai robbanást - amely hitünk szerint minden problémánkat képes időben megoldani -  követhetetlenné teszi a hálózatokba szerveződés, s miután felfogni sem vagyunk képesek, hogyan kapcsolódnak egymáshoz és egymásba az általunk használt rendszerek, fogalmunk sincs, milyen veszélyeknek tesszük ki magunkat a használatukkal. Mindez súlyosan érinti a bizalom kérdését is: lehet ugyan, hogy az emberek egymás iránti és az intézmények iránti bizalma törékeny, de az infrastrukturális és eszközhasználati bizalmunk hihetetlen, exponenciális mértékben nő, mindez pedig oda vezet, hogy napról napra veszélyesebb világban élünk, noha illuzórikusan azt érzékeljük, hogy egyre nagyobb biztonságban vagyunk.

Az élet minden területéről vég nélkül sorolhatók erre a példák, a lényeg: ahogyan csökken az objektív kockázat, úgy nő a szubjektív kockázatvállalási hajlandóság, ami végsősoron veszélyesebbé teszi a területet, mint korábban volt – és erről nem is tudunk vagy nem vagyunk hajlandók tudomásul venni.

Ahogyan a társadalom elöregedéséről sem. Csökken a korai halál objektív kockázata, éppen ezért nő a szubjektív kockázatvállalásunk, és - anyagi szempontból is, lásd: gáttalan, ismétlődő eladósodás - egyre veszélyesebben élünk. Így a mindennapi gondolkodásunkban egyáltalán nem vesszük figyelembe a jövőnkben rejlő leghatalmasabb változást, pedig az egyre kevesebb kivétellel mindannyiunkat vár: ez az öregedés. (Az öregedés végül mindannyiunkkal végez, biztosabban, mint bármely parazita - csak éppen nem mindegy, hogy mikor és hogyan.)

Ha eszünkbe is jut az öregedés - mert meglátogatjuk nagyszüleinket vagy éppen újra elhessegetünk egy nyugdíjbiztosítási tanácsadót -, azt a jövő problémájának tekintjük, amelyhez semmi közünk. A jövő mindig valaki más problémája, nem a miénk.

Pedig nekünk kell megtalálnunk a megoldást arra, hogyan élhetünk egyre hosszabban egy teljesen új világban, amelyben a 65 évesnél idősebbek száma meghaladja a 14 évesnél fiatalabbak számát. És amelyben mi is a 65 évesnél idősebbek számát gyarapítjuk majd, ha még nem tartozunk közéjük.

Az öregek megítélésének e megatrend tükrében éppen úgy változnia kell majd, ahogyan a nők megítélése is változott az elmúlt száz évben, vagy az LMBTQ közösségbe tartozó embereké az elmúlt néhány évtizedben. Legyünk mindannyian az AGE PRIDE mozgalom zászlóvivői - ugyanis mindannyian, nemtől és nemi irányultságtól függetlenül öregek vagyunk vagy leszünk.

Biz Hundertcváncig! Élj 120 évig!

Mózes pedig száz és húsz esztendős volt, mikor meghalt;
nem homályosodott vala meg az ő szeme, sem el nem fogyatkozott vala az ő ereje.

(Mózes V., 34:7)

Ahogy nő az öregek száma, úgy nő az öregedés lassítására irányuló kutatások támogatása is. Az öregedés legújabb elméletei szerint az öregedés nem más, mint a genetikai információáramlást zavaró zaj, amely megzavarja a gének kifejeződésében megnyilvánuló élettani folyamatokat, vagyis minden időskori krónikus nyavalya közös oka a helyes információk zavarossá válásában keresendő. Ennek következtében ha sikerül a zajkeltő, téves információkat kiiktatni, akkor az öregedés folyamata lassítható, akár meg is állítható. Az öregedés e felfogásban gyógyítható alapbetegség, amelynek kezelésével az emberi életet fenyegető összes rettegett betegség (krónikus gyulladások, rák, szív-, ér- és légzőrendszeri betegségek, és így tovább) megelőzhetővé válik.

Az Öregedés Információs Elméletének (Information Theory of Ageing) kutatói szerint hiába találnánk meg például a rák általános gyógymódját, attól még simán belehalnánk valamelyik másik betegségbe, vagyis a várható élettartamunk alig módosulna. Egészen más a helyzet, ha az alapbetegséget, azaz az öregedést tudnánk gyógyítani - és erre minden esélyünk megvan az elkövetkező egy-két évtizedben. A betegségek nemzetközi statisztikai osztályozási rendszerében (International Classification of Diseases for Mortality and Morbidity Statistics, 11th Revision) 2018 óta betegségként szerepel maga az öregedés, vagyis az öregedés lassítását, leállítását, visszafordítását célzó gyógyszerek fejlesztése zöld utat kaphat.

A gyógyszerjelölt molekulák közül öt is nagyon ígéretes, mindegyik a DNS-kifejeződést képes szabályozni, közülük kettőt a magyarok is jól ismerhetnek: a jelenleg kettes típusú cukorbetegeknek felírt metformint és a vörösborban is megtalálható resveratrolt, de mellettük az mTOR, a NAD és a sirtuin azok a varázsszavak, amelyek talán kinyitják az örök ifjúsághoz (vagy legalábbis a lassabb öregedéshez) vezető titkos tudományos átjárók ajtaját. (Dr. David A. Sinclair - Matthew D. LaPlante: Lifespan: Why We Age - and Why We Don't Have To., Atria Books, 2019)

Az új paradigma szerint tehát az öregedés gyógyítható betegség, minden egyéb pusztító betegség forrása, amelynek gyógyításával bizonyítható, hogy az egészségben töltött emberi életnek nincs természeti törvények által kiszabott határa.

Ez az új paradigma nyilván éppen olyan nehezen nyer majd elismerést, mint az általános relativitáselmélet, hiszen nagyon sokan vallják - még az életkori előítéletek elleni küzdelem legfelkészültebb képviselői, így Ashton Applewhite (This Chair Rocks: A Manifesto Against Ageism, Celadon Books, 2020) is -, hogy az öregedés nem javítandó hiba, hanem maga az élet ("ageing is living"), hozzátéve, hogy nem az öregedés a gond, hanem a hozzá tapadó előítéletek, ahogyan a nők életét sem a vénuszdomb teszi nehézzé, hanem a szexizmus. Természetesen éppúgy helytállóak ezek a megállapítások, mint a Newton-féle gravitációs elmélet, de ahogyan azt az elméletet tágabb összefüggésbe helyezte az általános relativitáselmélet, úgy emelheti más szintre az öregedésről való gondolkodást a jelenség gyógyítható betegségként történő kezelése is.

A szépség és a szörnyeteg

Az emberek életük kezdetén és végén a legboldogabbak.
Az élettartamra vetített boldogság-görbe U-alakú.

1. Szép szavak

Az ENSZ 1991-ben elfogadott, idős emberekkel kapcsolatos alapelveinek középpontjában áll, hogy a tagországoknak az idősek vonatkozásában olyan időspolitika kialakítását kell ösztönözniük, amely az egész élet során biztosítja az idősek számára a függetlenséget, a társadalmi részvételt, a gondoskodást, az önmegvalósítást és a méltóságot.

Fontos szempont az idősödés vonatkozásában is az emberi élet kiteljesedésének figyelembevétele, a társadalmi nyilvánosság elérése, valamint az idősödéssel kapcsolatban a minden korosztályt elérő és érintő szemléletformálás.

Ezáltal biztosítható és növelhető az idősek társadalmi megbecsülése, az idős emberek iránti szolidaritás, a társadalmi részvétel és aktivitás erősítése, fenntartása. Kiemelt feladat a nemzedékek közötti szolidaritás, a helyi közösségek együttműködésének erősítése. A generációk közötti együttműködéshez tartozik a különböző közösségfejlesztő programok megvalósítása is, melynek legkézenfekvőbb színterei a helyi közösségek, települések.

A nemzetközi és az uniós dokumentumok e célok tükrében fogalmazták meg a méltó és aktív időskor elérésének követelményeit. A kormányzatok nem csak az idősek anyagi biztonságának lehető leghatékonyabb fenntartását, hanem fizikai, mentális jól-létük biztosítását is lényeges feladatnak tekintik.

Az európai kormányzatok 2012-ben a

Tevékeny időskor és nemzedékek közötti szolidaritás európai éve

kapcsán kiemelt figyelmet szenteltek az idősek társadalmi részvétele elősegítésének, és azóta is folyamatos az idősek társadalmi befogadását, hasznosságtudatának erősítését, testi és lelki egészségét támogató programok bevezetése. Az Eurostat öregedési honlapján hatféle metszetben is nyomon követhető Európa nyugdíjasai életének alakulása.

Természetesen globális kitekintésben is évről-évre bővül az aktív, egészséges öregedést célzó kezdeményezések sora, legutóbb a legnagyobb amerikai nyugdíjas szervezet (Association of American Retired Persons, AARP) indította "Disrupt Aging!" címmel a kampányát. A kampány legfőbb célja, hogy minél több embert szembesítsenek a legtöbbször láthatatlanul bennük és közvetlen környezetükben is lappangó idősellenes előítéletekkel annak érdekében, hogy egyre többen legyenek képesek cáfolni az életkorral kapcsolatos rossz sztereotípiákat, vagyis megzavarni, fejre állítani az öregedés hagyományos, súlyosan diszkriminatív felfogását. Tekintve, hogy az USA baby boomer korosztálya 78 millió főt számlál, a #DisruptAging sikeres lehet, különösen, ha a világ többi részére is átterjed az öregedés új paradigmája.

2. Szép jogi rendelkezések

Az Alaptörvény szerint Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.

Az alkotmányos alapelvet az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény konkretizálja az életkor tekintetében is. Eszerint közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt életkora miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben levő személy vagy csoport részesül, részesült vagy részesülne. Ha például a munkáltató az adott évben nyugdíjba készülő alkalmazottjának nem adja meg a többi munkavállaló részére biztosított munkabéremelést, akkor közvetlen hátrányos megkülönböztetésről van szó. Közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül az a közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek nem minősülő, látszólag az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő rendelkezés, amely egyes személyeket vagy csoportokat lényegesen nagyobb arányban hátrányosabb helyzetbe hoz, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben lévő személy vagy csoport volt, van vagy lenne. Ha például egy munkáltató továbbképzést hirdet, de a minden résztvevőre vonatkozó feltételeket úgy határozza meg, hogy elriassza a jelentkezéstől az idősebb dolgozókat.

A közvetlen vagy közvetett megkülönöztetésen túl zaklatásnak minősül az az emberi méltóságot sértő magatartás, amely az érintett személy életkorával függ össze, és célja vagy hatása megfélemlítő, ellenséges, megalázó, megszégyenítő vagy támadó környezet kialakítása. Ilyen lehet, ha az idősebb munkavállalót megalázzák, gúnyolják a munkahelyén, mert lassabban sajátítja el az új IT-programok használatát, mint a fiatalabb munkatársak. Jogellenes elkülönítésnek minősül az a rendelkezés, amely egyes személyeket vagy személyek csoportját a velük összehasonlítható helyzetben lévő személyektől vagy személyek csoportjától - anélkül, hogy azt törvény kifejezetten megengedné - elkülönít. Ilyen elkülönítés a bentlakásos idősellátó intézményekben vagy kórházakban is előfordulhat, különösen a pandémiás időszakban. Végezetül megtorlásnak minősül az a magatartás, amely az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt kifogást emelő, eljárást indító vagy az eljárásban közreműködő személlyel szemben ezzel összefüggésben jogsérelmet okoz, jogsérelem okozására irányul vagy azzal fenyeget. Nem véletlenül nem mernek (még ha tudnának is) panaszkodni az idősellátó intézmények lakói vagy a kórházak geriátriai osztályán fekvő öregek.

Az Alaptörvény ismeri a pozitív diszkriminációt is, amely alapján a családokat, gyermekeket, nőket, időseket és fogyatékkal élőket külön intézkedéssel védhetik. Az egyenlő bánásmódról szóló törvény alapján sem számít hátrányos megkülönböztetésnek a többségre nézve, ha egy társadalmi csoport esélyegyenlőtlenségének felszámolása céljából előnyösebb elbánásban részesül.

A hátrányos helyzet kiküszöbölésének céljával így elfogadható a pozitív diszkrimináció, ennek legismertebb példája a nők kedvezményes nyugdíja.

Az egyenlő bánásmód követelményét főként a következő területeken kell érvényesíteni: foglalkoztatás, szociális biztonság, egészségügy, lakhatás, oktatás és képzés, áruk forgalma és szolgáltatások igénybevétele. A polgári törvénykönyv a személyiségi jogok védelmének körében szabályozza, hogy a személyiségi jogok sérelmét jelenti a személy hátrányos megkülönböztetése - például az életkora alapján. A munka törvénykönyve is rögzíti az egyenlő bánásmód követelményét, különösen a munkabér tekintetében. (E tekintetben érdemes megszívlelni azt a tanácsot, hogy a munkahelyi diverzitásnak - amely a termelékenység növelésének egyik kulcsa lehet - az életkor szerinti megoszlás is fontos összetevője, vagyis hatékonyabb és eredményesebb lehet a munka, ha fiatalok, középkorúak és öregek együtt dolgoznak.)

A magyar mindennapokban e szép és nemes jogszabályi rendelkezések dacára is megnehezedhet a diszkrimináció elleni hatékony fellépés, miután az Egyenlő Bánásmód Hatósága, mint önálló intézmény megszűnt, és 2021. január 1-jétől beolvadt az alapvető jogok biztosa hivatalába (ahová korábban a jövő nemzedékek szószólója is integrálódott).

3. Csúf valóság: a lopakodó szörnyeteg

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!

Babits Mihály (1883-1941, meghalt 58 éves korában): Ősz és tavasz között

Az emberi élet tradicionálisan három korszakra osztható:

  1. inaktív gyermekkorra,
  2. aktív felnőttkorra,
  3. inaktív időskorra.

A születéskor várható élettartam növekedésével azonban a szakaszhatárok drámai módon megváltoztak. Ezer évvel ezelőtt a nyúlfarknyi gyermekkort rövid és jellemzően keserves felnőttkor követte, időskorról pedig nem is beszélhettünk, hiszen a születéskor várható átlagos élettartam a harminc évet sem érte el. Az embert fenyegető ragályok megfékezésével, az oltások tömegessé válásával, az orvostudomány fejlődésével, a higiénikus viszonyok javulásával

a születéskor várható élettartam a XIX. század végére 46 évre, mára pedig 80 év közelébe nőtt, a század második felében pedig nem zárható ki a 100 éves átlagos várható élettartam sem.

Sőt, egyes provokatív gerontológusok szerint az emberi élettartamnak nincs felső határa, a jövő elhozhatja akár a matuzsálemek korszakát is.

Nyilván nem az a megoldás, ha az akár 25-30 éves korig is elhúzódó első inaktív korszakot (mamahotel, papabank) követő aktív felnőtt korszakunk átlagosan 35-40 évét újabb 25-30 év inaktív nyugdíjas korszak követi, hiszen így egy átlagos életpálya során az inaktív korszakok összesített tartama meghaladná a teljes aktív korszak hosszát. Az államok ezért emelik mindenütt a nyugdíjkorhatárokat, ám ez csak ideglenes megoldást hozhat, hiszen nem változtatja meg a nyugdíjrendszerek fenntarthatósági paradigmáját, amely változatlanul arra épül, hogy a mindenkori aktív korosztályoknak kell megteremtenie a mindenkori inaktív korosztályok eltartásának fedezetét.

Csakhogy ez a paradigma abból az időből datálható, amikor a várható élettartam három évtizeddel rövidebb volt, mint ma.

Ha egyelőre nem is matuzsálemi kor felé, de máris drámai gyorsasággal öregszik a magyar lakosság, akárcsak a világ majdnem mindegyik fejlett társadalma. Magyarországon a Ratkó-évjáratok, majd az ő gyermekeik, a Ratkó-unokák nyugdíjba áramlása miatt három évvel ezelőtt minden hatodik, idén minden ötödik, 2030-ban minden negyedik és 2040 után fokozatosan minden harmadik magyar 65 évesnél idősebb lesz. A demográfiai öregedés miatt az idős állampolgárok ellátásának terhe persze egyre nehezebb lesz. Ez nem csak a nyugdíjrendszert, hanem az egészségügyi és a szociális ellátó rendszert is közvetlenül érinti. Legalábbis akkor biztosan, ha ugyanolyan szemmel nézünk az öregedésre, mint a múltban, vagyis hátráltató tehernek, és nem egyedülálló új erőforrásnak tekintjük öregedő honfitársainkat.

A gyorsuló öregedési trendek hatására jelenleg egy hölgy átlagosan 21 évig, egy férfi közel 15 évig nyugdíjas.

A nők kedvezményes nyugdíja miatt a hölgyek nyugdíjba vonulása korcentruma 62 év körül ingadozik, a férfiaknak meg kell várniuk a nyugdíjkorhatáruk betöltését, vagyis idén a 64 év 183 napot, 2022-től a 65 évet. Ha egységesen a 65 éves korban várható további élettartamot vizsgáljuk, akkor annak során egy hölgy átlagosan 221 alkalommal, egy férfi 174 alkalommal kap nyugdíjat.

A következő évtizedekben tovább nőhet a nyugdíjban töltött idő, miután az időskorban várható további élettartam is emelkedik - ezt egyelőre tartósan nem ingatja meg a koronavírus pandémia hatása sem -, így az Y generációnak és a náluk is fiatalabb Z- és alfa nemzedékeknek arra kell készülniük, hogy negyedszázadnál is hosszabb ideig nyugdíjasok lesznek - akár még akkor is, ha a 2040-es évektől 67 évre vagy ennél is magasabbra, akár 70-72 évre emelkedik a nyugdíjkorhatár.

Az öregedés mellett két további súlyos kihívás is fokozott veszélynek teszi ki a nyugdíjrendszer jövőbeni finanszírozását:

  • egyrészt a járulékbevételek növekedésének gazdaságpolitikai korlátai,
  • másrészt a tartós munkavállalás vagy akár letelepedés céljából történő kivándorlás hatása.

A járulékbevételek növekedését a jövőben elsősorban a szociális hozzájárulási adó folyamatos csökkentése veszélyezteti (a szocho 27%-ról 15,5%-ra csökkent az utóbbi néhány évben, 2022. július 1-jétől 15%-os lesz, azt követően a csökkenés a gazdasági feltételek függvényében akár 12,5%-os mértékig folytatódhat). Nem használ a járulékbevételeknek az sem, hogy egyre nő a minimálbéres, vagy az annál is alacsonyabb bérrel járó részmunkaidős alkalmazások száma, továbbá a katások és hasonló optimalizált közteherviselésű jogviszonyokban dolgozók száma. Emellett a koronavírus-járvány elültével várhatóan turbó fokozatba kapcsoló demográfiai szivattyú hatása miatt változatlanul, vagy akár növekvő létszámban külföldön dolgozó magyarok közel 700 ezres létszáma sem itthon fizeti a társadalombiztosítási járulékot, és külföldi munkáltatóik nyilván semmilyen módon nem járulnak hozzá a magyar nyugdíjrendszer finanszírozásához.

A folyó finanszírozású magyar nyugdíjrendszer jövőjét így a gazdaság fejlődése mellett alapvetően négy kényszerítő tényező - a demográfiai, a foglalkoztatási, a kivándorlási és a versenyképességi helyzet - határozza meg.

A koronavírus-pandémia mindegyiket megzavarta, bár remélhetőleg csak ideiglenes jelleggel. A veszélyhelyzet elleni védekezés eszközei azonban sokkal hosszabb távú hatást gyakorolhatnak a jövőre, mint maga a járvány. (Gondoljunk csak a 13. havi nyugdíj visszaépítésére, amely 2024-től minden évben újabb 320  milliárd forintos kiadást generál a nyugdíjkasszában.)

A nagy feladvány valójában az, hogy a nyugdíjkassza csökkenő bevételei és növekvő kiadásai mellett hogyan tartható fent a rendszer komolyabb változtatások nélkül?

Ennek során ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy nem csak az itthoni járulékfizetésre képes korosztályok létszáma csökken, de a robotizáció, digitalizáció, automatizáció, mesterséges intelligencia robbanásszerűen terjedő lökéshullámai egy sor hagyományos területről kiszorítják az emberi munkaerőt, így még kevesebb olyan dolgozót találhatunk a jövőben, akinek a keresetét járulékokkal lehet terhelni a nyugdíjrendszer - és persze az egészségbiztosítási rendszer - fenntartása érdekében. Az élőmunkát terhelő járulékokra épített százéves felosztó-kirovó rendszer átfogó reformja nélkül elképzelhetetlen a hosszabb távú nyugdíjfinanszírozás.

A közeli és távolabbi jövő legfontosabb társadalmi kérdései közé tartozik, hogy miként viszonyulunk idősebb honfitársainkhoz.

Az egyetlen morálisan helyes hozzáállás az lehet, ha az öregeket - akik közé egy idő után mindannyian tartozunk, ha addig véletlenül meg nem halunk - növekvő társadalmi erőforrásnak tekintjük. Az idősebb korosztály a társadalom legfontosabb stabilizáló ereje, a családi összetartozás és az érzelmi intelligencia legfőbb forrása lehet. Ehhez azonban mindenekelőtt újra kell definiálni az öreg fogalmát, hiszen abszolút anakronizmus öregnek titulálni olyan embereket, akik további harminc, akár negyven életévre számíthatnak (vagyis akikre hatvan, hatvanöt évesen még annyi idő vár, mint amennyi egy embernek a születésekor összesen jutott egészen kétszáz évvel ezelőttig). A naptári életkornak semmi köze nem lesz az adott személy tényleges biológiai, epigenetikus életkorához.

S ha az öregség mint elismert alapbetegség valóban gyógyíthatóvá válik, akkor az összes állami újraelosztó rendszert alapjaiban meg kell változtatni, és az idősekre - a megújult fiatalokra - a leghatalmasabb társadalmi és gazdasági erőforrásként tekinteni. Ezzel egyidejűleg az összes életkori előítéletet, téveszmét, hamis meggyőződést az emberi gondolkodás gazdagon bűzlő szemétdombájára kell vetni.

4. A valóban szebb új világ

Hosszú időbe telik, hogy fiatallá válj.

Pablo Picasso spanyol képzőművész (1881 - 1973, elhunyt 91 éves korában)

Mindannyian a valóság illúziójában élünk: úgy véljük, hogy amit érzékelünk, az a tényleges valóság. Nem is tévedhetnénk nagyobbat. Nem a valóságot látjuk, csak azt, amit képesek vagyunk érzékelni és értelmezni belőle. Az általunk érzékelt valóság egy olyan tudati modell, amit az érzékszerveink és az agyunkban működő szűrő- és lencserendszerünk – a világlátásunk, a belénk épült paradigma – látni enged. Mintha mindannyian egy csak ránk jellemző kontaktlencsét viselnénk, amelyről nincs is tudomásunk, olyan természetes – akár halnak a víz, madárnak a levegő. Azt, hogy a kontaktlencsénken keresztül mit láthatunk a valóságból, rengeteg feltétel szabályozza: milyen korba, milyen kontinensre, milyen államba, milyen értékrendbe, milyen családba születtünk, milyen iskolákat végeztünk, miket olvastunk, milyen zenét hallgattunk, kik a barátaink, milyen kommunikációs eszközöket nyithatunk meg, meddig élhetünk, hogyan halhatunk, és így tovább.

A kontaktlencsén átszűrt és értelmezett ingerek közül csak azok épülhetnek be a tudati valóságmodellbe, amelyeket meg tudunk nevezni. Látni és beszélni egyszerre tanulunk meg: valójában csak azt látjuk, amit meg tudunk nevezni. Az általunk érzékelt valóság a mi saját nyelvi teremtményünk. A nyelv a mentális modell anyaga. Ezért a fejünkben a világ csak a miénk. Ez a világ nem a tények összessége: az interpretációink összessége. Ezért a valóságkép a fejünkben módosítható, a mi saját nyelvi alkotásunk általunk újraírható. Nyelvünkben él a jövő, mert a nyelv révén teremthetjük újjá a bennünk élő mentális jövőképet. A jövőt úgy tudjuk újraírni, mintha kivennénk a látásunkat eddig meghatározó - és tudomásunk nélkül korlátozó - kontaktlencsét, és olyan új kontaktlencsét helyeznénk be, amelyet nem piszkolt össze a múlt és a jelen.

Senki sem úgy látja a dolgokat, ahogyan azok ténylegesen vannak. Annak látja őket, aminek tűnnek a számára. Ami a valóságnak tűnik, az csak az, ahogyan érzékeli a valóságot.

Éppen ezért akkor, ha a céltudatos nyelvhasználat révén - az új kontaktlencsénk révén - új víziót teremtünk, akkor a cselekedeteink automatikusan ennek megfelelően változnak.

A jövőbeni önmagunk mindannyiunk számára vadidegen, akit nem is látunk. Ha a húsz, harminc, negyven évvel majd öregebbé váló önmagunk érdekeit a jelenben nem képviseljük, a saját jövőbeni érdekeinket nem érzékelve hibásan és önmagunknak súlyos károkat okozva élhetünk a jelenben.

Az emberi tudatot az evolúció csak a lineáris növekedés felfogására huzalozta be, miközben a XXI. században az életünket meghatározó legtöbb eseményre az idő függvényében az exponencialitás jellemző – nemcsak a technológai robbanás területén, hanem például a várható élettartamok növekedése területén is. Időszemléletünk azonban hasonlóan működik, mint a térlátásunk:

ha valami közelebb van hozzánk, azt nagyobbnak, ha valami távolabb van tőlünk, azt kisebbnek látjuk.

A közeli jövő lehetséges eseményei ezért nagyobbnak, jelentősebbnek látszódnak, mint a közép- vagy hosszútávon várható események. Emiatt hajlamosak vagyunk arra, hogy a hosszú távon ható körülményekről, összefüggésekről, hatásokról tudomást se vegyünk, inkább a szőnyeg alá söpörjük őket. Az időérzékelésünk ráadásul egyszerűen szánalmas, miközben az ellenkezőjével áltatjuk magunkat. Azt hisszük, egyrészt mindenre emlékszünk, ami a múltban történt velünk, másrészt mindent figyelembe veszünk, ami  a jövőnkre hatással lehet. Egyik tétel sem igaz.

Nem véletlen, hogy számtalan izgalmas krimi épül a tanúk teljesen megbízhatatlan vallomásainak ellentmondásaira, hiszen akár csak néhány órával a cselekményt követően is másként emlékszik minden tanú a történtekre, nem is beszélve arról, hogy ugyanaz a tanú is másként emlékszik vissza egy hét, egy hónap, egy év után, mint korábban, különösen akkor, ha időközben megismeri a további nyomozati tényeket és más tanúk vallomásait is.

Ha a jövőről gondolkodunk, a személyes tér- és időlátásunk csak a közvetlen közelünkben létező körülményeket veszi számba, azokat is csak nagyon rövid távon. (A viselkedésalapú közgazdaságtan bizonyította, hogy a jövő kockázatait nem lassú lineáris módon diszkontálja a tudatunk, hanem egy zuhanó hiperbolikus görbe mentén, így nem tíz-tizenöt évre, hanem ösztönösen mindössze másfél-két évre látunk előre.)

Az evolúció évszázezredei alatt nem volt arra alkalom, hogy kialakuljon az a képességünk, amelynek révén a gondolkodásunk hosszú távú problémák megoldására koncentrálhatott volna, egyszerűen azért, mert nem létezett semmilyen hosszú táv az ember legfeljebb 30-35 éves átlagos teljes élettartama alatt. S ha ez nem lenne elég, jellemzően arra sem gondolunk, hogy a jövőben nem biztos, hogy ugyanolyan épek, egészségesek, elszántak, cselekvőképesek leszünk, mint most. A tudati téveszmék e tekintetben tökéletesen működtetik az öncsalás, az önbecsapás, az önáltatás erőit, és egyenesen képtelenné tesznek minket arra, hogy magunktól a saját jövőnk kockázatai között szerepeltessük a saját egészségünket és életminőségünket. 

Éppen ez az egyik magyarázata az időseket sújtó életkori diszkriminációnak: saját öregkori önmagunktól és a saját halandóságunktól félünk, ezért eltávolítjuk magunkat a mostani öregektől, és az előítéleteink rácsai mögé zárjuk őket.

Miután egyikünknek sincsenek a jövőnkből olyan emlékei, amelyek a jelenbeni, azonnali cselekvésre ösztönöznének minket, a jövőben jelentkező problémák a jelen sürgető gondjaiként nem válnak érzékelhetővé, hiszen az idősebb környezetünk jelenbeni élő tapasztalatait elzárjuk, eltávolítjuk magunktól, nem vetítjük a saját jövőnkre, s így lelkiismeretfurdalás nélkül a szőnyeg alá söpörhetjük a jövőnkkel való foglalkozás gondját.

ÉDZSIZMUS: a sajáttá tett tudatlanság és tanult tehetetlenség

Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág.

Petőfi Sándor (1823-1849, meghalt 26 évesen): Egy gondolat bánt engemet

A WHO az aktív öregedés hat feltételét határozta meg, ezek körében szerepelnek egyebek között a társadalombiztosítási nyugellátáshoz és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, az egészséges életmód, a személyes jellemzők (biológiai, genetikai, pszichológiai faktorok) alakulása, a személyes szociális helyzet (iskolai végzettség, párkapcsolat, rokoni és baráti szociális háló) minősége, a fizikai környezet állapota (lakhatás, tisztaság, tiszta levegő, ivóvíz, közbiztonság). Ha e feltételek biztosítottak, akkor az idős emberek számára elérhető az autonómia (a döntés szabadsága), a függetlenség (a másokra rá nem szorultság) és a megfelelő életminőség. Az aktív és egészséges öregedés WHO-definícója szerint

a globális cél nyilvánvalóan az, hogy növekedjék az idős élet minősége az egészség, a biztonság és a közügyekben való részvétel tekintetében egyaránt.

Ezt az aktív öregedési folyamatot az idősekkel szembeni előítéletek kíméletlenül megzavarják. (Ezeket az előítéleteket az angol szakirodalom az ageism kategóriával foglalja össze, amelyet magyarul is talán "édzsizmus"-nak célszerű neveznünk; az ageism szóképzés logikája szerint - amely a fascist/fascism, sexist/sexism, racist/racism mintára épül - ugyanis magyarul az "életkorista/életkorizmus" nyilván nem érné el a kívánt megnevezési hatást.) A téma kutatói szerint az aktív öregedést az "édzsizmus" alapvetően három módon  képes veszélyeztetni.

  • Az első az öregedéssel kapcsolatos sztereotípiák internalizálása, vagyis a rejtett előítéletek sajáttá tétele révén. Ennek során már gyermekkorunktól fogva kétely nélkül és tudat alatt magunkévá tesszük azt az állítást, hogy az öregek betegesek, ápolásra és támogatásra szorulnak,  feledékenyek, nem tudnak semmi újat megtanulni, s ha esetleg dolgoznak, a hatékonyságuk pocsék, emiatt végsősoron úgy kell kezelni őket, mintha gyerekek lennének, nem pedig önálló és felelősségteljes döntésre képes autonóm személyiségek. Az öregek a második gyermekkorukban élnek, vagyis ugyanúgy felügyeletre és irányításra szorulnak, mint a gyermekek. Ha az ilyen elveket valló ember megöregszik, természetes módon magára is igaznak tekinti ezt az értékítéletet - hiszen egész életében így gondolta -, vagyis az időseket illető sztereotípia önbeteljesítő jóslattá válik.
  • A második az öregedéssel kapcsolatos sztereotípiáktól való menekülés, vagyis annak a kockázatnak a hárítása, hogy öregnek lássanak minket. Erre épül az egész anti-ageing ipar, a fiatalítószerek és öregedésgátló kozmetikumok, étrendkiegészítők, önmotivációs könyvek és tanfolyamok, s persze a szépészeti műtétek multimilliárdos hasznot hajtó álomvilága. Az önbecsapás a leginkább lukratív üzletek egyike, amelynek legfőbb hajtóanyaga az öregedéstől való atavisztikus rettegés.
  • A harmadik persze a kor szerinti közvetlen vagy közvetett diszkrimináció, de a sokrétű jogi tilalom miatt ennek megnyilvánulásai egyre kevésbé nyilvánvalóak, noha az elterjedtségük az egyre idősebb társadalmakban nyilvánvalóan nem csökken. Akár a #metoo kampány a szexizmus ellen, szükség van egy #AllOfUs kampányra az édzsizmus elleni fellépés tudatosítás érdekében (azért "all of us", mert az öregedés kivétel nélkül mindannyiunkat érint: az idő mindenkire ráégeti a kor stigmáját). Az AARP említett #DisruptAging kampánya is ugyanezt a célt szolgálja.

Az édzsizmus eredetére sok magyarázat született az utóbbi öt évtizedben, amióta megszületett ez a fogalom.

A modernizációs elmélet szerint a modern kapitalizmusban az idős ember nem kellően produktív, így egyre fölöslegessebbé váló tehertétel a társadalom részére. Emiatt el kell tüntetni őket a szem elől, vagyis nyugdíjba kell kényszeríteni őket. Nyugdíjasként a társadalmi státuszuk az aktív kori helyzetükhöz képest leromlik. Alacsonyabb státuszú polgárokkal viszont nem szívesen vállal közösséget a magasabb társadalmi státuszban lévő aktív dolgozó, ami megágyaz az öregekkel szembeni előítéleteknek.

Az öreg mint "fölösleges ember" felfogást sok disztopikus alkotás boncolgatta az utóbbi években.

Christopher Buckley (aki ma a Forbes Life főszerkesztője) 2007-ben megjelent Boomsday című szatirikus regényében az amerikaiak fiatalabb generációi nem akarnak magas adókat fizetni a baby boomerek nyugdíjazása miatt, ezért egy 29 éves blogger bedobja a köztudatba, hogy állami támogatással lehetővé kell tenni minden 75 évesnek, hogy önkezével vessen véget életének (az államilag ösztönzött eutanáziát a könyvben "átvonulásnak" hívják). A folytatás mintha egy abszurd trumpista valóságshow-ban zajlana.

A csoportidentitás kapcsolódó elmélete szerint a társadalom különböző életkori csoportokra bontható, és az egyes csoportok koruk szerint hierarchikus viszonyba rendeződnek. Ebben a világszemléletben a fiatal jó, az öreg rossz. A fiatal okos, az öreg buta. (Különösen, ha egy Zuckerberg-kaliberű, ideiglenesen fiatal vezető is nyíltan hangoztatja ezt az alaptalan butaságot.) A fiatal egyszerűen többet ér, mint az öreg, mert a fiatal előtt álló lehetőségek többet nyomnak a latban, mint az öregek idejétmúlt tapasztalatai.

Ennek az elméletnek a része a csoportközi veszélyeztetés rémképének felfestése is. Eszerint az öregek egyre veszélyesebb fenyegetést jelentenek a fiatalokra, mert egyre inkább leterhelik a nagy állami újraelosztó rendszereket, így elszívják az erőforrásokat a fiatalok elől. Ez a téves hozzáállás képes az öregeknek ugrasztani a fiatalokat és vice versa. Ennek az előítéletnek a legismertebb irodalmi megfogalmazása Dino Buzzati "Hajtóvadászat öregekre" című novellája, amely tökéletesen bizonyítja azt is, hogy

az öregekkel szembeni előítéletek saját jövőbeni önmagunk ellen fordítanak minket.

Az önbesorolási elmélet szerint az életet szakaszoljuk, az egyes szakaszhatárokat azok a jellemző életkorok alkotják, amelyek életünk meghatározó eseményeihez kötődnek. Az öregkor ebben a szemléletben a nyugdíjkorhatár betöltésével kezdődik, így a nyugdíjba vonuló ember automatikusan besorolja magát az öregek közé. Ebben a szemléletben az öregek homogén tömbnek látszanak, mintha a 65 éves fővárosi mérnök, a 75 éves tanyasi őstermelő, a 80 éves kisvárosi titkárnő és egy vidéki idősotthon 90 éves demens lakója között semmilyen különbség nem lenne.

  • Vajon elfogadnánk-e, hogy nincs lényegi különbség a 15 - 45 éves korosztályok tagjai között?
  • Vagy a 30 - 60 éves korosztályok tagjai között?
  • Ugyanazok a vágyaik, a céljaik, a szükségleteik, ugyanazok a problémáik, ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanazokat a filmeket nézik?
  • Ugyanolyan a családi helyzetük?
  • Ugyanolyan az anyagi helyzetük?
  • Ugyanolyan az iskolai végzettségük, a műveltségük, a kulturális fogyasztásuk?

Ezeknek az állításoknak a nyilvánvaló képtelenségét azonnal belátjuk, mégis

természetesnek fogadjuk el, hogy a 60 fölötti korosztályok minden tagja hasonló: öreg. Ez a velejéig hazug általánosítás az édzsizmus legsiralmasabb és legáltalánosabb megnyilvánulási formái közé tartozik.

És persze említést kell tenni a rettegéskezelési elméletről is, amely szerint az öregeket azért távolítjuk el magunktól, azért zárjuk gondolkodási karanténba, azért alkalmazzuk velük szemben az édzsizmus teljes fegyvertárát, mert a saját törékenységünkre, múlandóságunkra, halandóságunkra emlékeztetnek minket. Ebben a felfogásban az öregedés az elkerülhetetlen fizikai és mentális hanyatlás szinonimája, így különösen fölerősíti az életkori előítéleteket. Ez az internalizált előítélet a legfőbb oka annak, hogy az öreg kétségbeesetten fiatalnak - saját maga fiatalabb verziójának - akar látszani, bármi is legyen ennek az ára.

Emiatt vezették be a harmadik élet után a negyedik élet fogalmát is: a harmadik életben az életerős fiatal öregek, friss nyugdíjasok életük aranyéveit élik (az öregedést csak így látjuk a reklámokban, mégha inkontinencia-pelenkáról, végbélkúpról vagy terjedő körömgombáról van is szó), míg a negyedik életben az előítéletes szakaszolás miatt már gyötrődve a halálra készülnek, így az öregek kapcsán csak a harmadik életről kell beszélnünk, a negyedikre senki sem kíváncsi. A vizuális édzsizmus miatt egy látszólag ellentétes képi divat is érzékelhető, ha nem reklámról, hanem napi tudósításokról van szó: ekkor ugyanis a nyugdíjas jellemzően nélkülöző, panaszkodó, sértett, áldozat, és leginkább a Muppet Show zsémbes öregeire hajaz - csakhogy ilyen esetekben is egészséges és életerős időseket szólítanak meg, hiszen másként nem tudnának nyilatkozni sem.

Az internalizált édzsizmus miatt áldozzák föl sokan az időskori önbecsülésüket - és megtakarításaikat - a fiatalság álnok oltárán. Pedig a görög bölcselők óta tudniuk kellene, hogy a sors vonszolni fogja azt, aki ellenáll. Az ősi igazságoknál azonban erősebb a friss téveszmék hatása.

Persze a közvetlen környezetük hozzáállásától és a szemlélő távolságától függően számtalan pozitív sztereotípia is övezheti az öregeket, amelyek szerint melegszívűek, bölcsek, erkölcsösek, tapasztaltak, hűségesek, megbízhatóak (látható, hogy képesek vagyunk a nagyszüleink iránti szeretetet kivetíteni idegen öregekre is, csak ne legyenek túl közel hozzánk). Mint minden általánosítás, a pozitív előítélet éppúgy megalapozatlan lehet az egyes emberek esetében, mint amilyen hamis a negatív sztereotípia.

Az öregeket sújtó leggyakoribb negatív sztereotípiák szerint egy idős ember nem kreatív, nem tud és nem is akar új kunsztokat tanulni, így a termelékenysége egyre csak romlik (ha egyáltalán dolgozik valamit). Annak ellenére makacsul tartja magát ez a sértő téveszme, hogy mindenki képes kapásból számtalan ellenpéldát hozni. Csak a képzőművészet nagyjai közül Michelangelo, Ingres, Picasso, Monet, Matisse, O'Keeffee legjobb munkáik közül sokat igazán idős korukban hozták létre. Kedvenc példám azonban Leopold Stokowski, aki karmesterként 90 évesen még tíz évre szóló szerződést írt alá egy stúdióval lemezfelvételekre (95 éves korában halt meg).

Művészként bárkiben, aki betölti a 70-et, felmerül a halandóság kérdése. Hány éved van még hátra? Ez arra késztet, hogy szabadulj meg a felesleges, lényegtelen elemektől és csak arra koncentrálj, ami igazán fontos

- mondja Jack Whitten afroamerikai absztrakt festő (1939 - 2018, meghalt 78 évesen). Nem véletlen, hogy sok író, zeneszerző, képzőművész, rendező, színész idős korában képes igazán kiteljesedni. (Friss példákat hozott az idei Oscar-díjátadó gála is.) És ez a politikusokra is igaz.

Az előítélet mégis erősen tartja magát, akárcsak az a bántó általánosítás, hogy minél öregebb valaki, annál inkább elmagányosodik, annál inkább betegeskedik, annál inkább szorong, ettől még betegebbé válik, és egyre inkább megfelel a többség öregekről alkotott véleményének. Íme, az önbeteljesítő korstigma példája: az öreg tényleg kolonccá válik a társadalom nyakán. Az ilyen közegben élő öreg számára mindennapos tapasztalat a vele szemben tanúsított tisztelet hiánya, a vele folytatott kommunikáció leereszkedő, gyerekes hangneme (az angolok már megalkották az "elderspeak" kifejezést az orwelli newspeak mintájára, amit magyarra újbeszélként fordítottak, ennek mintájára az elderspeak lehetne "óbeszél").

Az édzsizmus tükrében az öregedés a társadalmi eljelentéktelenedés, a társadalom számára láthatatlanná válás lassú, de kérlelhetetlen folyamata. Ezt a hamis tükröt kell késedelem nélkül újrafoncsorozni.

Az öregedés új narratívája

A fentiek alapján a lényeg egyetlen mondatban összefoglalható: minden életszakasz azonosan értékes, így az öregkorunk is, különösen, ha ennek hossza - az öregedés mint gyógyítható alapbetegség kezelése esetén - akár több évtizedig is tarthat.

A nyugdíjas szónak el kell vesztenie enervált, lemondó, feladást sugalló jelentését: a nyugdíjas nem nyugszik, hanem aktív, hozzáadott-értéket termelő, saját magát kiteljesítő életet él, amelynek során kamatoztathatja az élete során felhalmozott tapasztalati és érzelmi tőkéjét. Az öregeket létszámukban és erejükben egyre növekvő társadalmi erőforrásnak kell tekintenünk - saját magukat is annak kell tekinteniük -, akik a családok mellett a munkahelyi közösségeket, a lakóhelyi közösségeket, és végsősoron az egész társadalmat képesek stabilizálni.

Csermely Péter rejtett hálózatokról írt könyvében (A rejtett hálózatok ereje - Mi segíti a világ stabilitását?, Vince Kiadó, 2005) említ egy pontosan ideillő példát Rómeó és Júlia tragédiája kapcsán. Ha a Capulet és a Montague nagymamik együtt kötögettek volna a helyi nagyi-klubban, az egyik nagyi óhatatlanul elpötyögte volna, hogy ez a Rómeó gyerek a Julis körül legyeskedik, mire a többi nagyi is tovább szőtte volna a pletyka fonalát, mígnem együtt sírtak volna, hogy ez a két gyönyörű unoka nem lehet egymásé, mert az apáik - a nagyik gyerekei - csak kardélre hánynák egymást. Nem tartott volna sokáig, amíg az egyik nagyi föláll, és határozottan kijelenti, hogy a Rómeó márpedig elveszi a Julist, és punktum. Ezután a nagyik kezelésbe vették volna megátalkodott fiaikat, és hamarosan hetedhétországra szóló lakodalmat csaptak volna a családok. Szegény Shakespeare meg kereshetett volna más témát.

És ez az öregedés új narratívájának a lényege: az öregek (a nagyik és dédik, hamarosan talán az ükszülők és szépszülők is) olyan család- és társadalomszervező erőt, tudást, érzelmi és gyakorlati tapasztalatot képviselnek, amely egyedülálló módon képes stabilizálni törékeny jövőbeni társadalmainkat.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

GettyImages-1233503994
covid-19
ebrahim raiszi
bezárt üzlet - koronavírus
bear_1
matolcsy gyorgy koltsegvetes hadjarat 210621

Alapblog Tyúk és tojás

Az ábrán azt látjuk, hogyan viszonyulnak a Trump és Biden szavazók a vakcinákhoz. Például a Biden szavazók 3,...

Tematikus PR cikk
Friss hírek TÖBB FRISS HÍR
Online előadás
Hasznos tippek, trükkök, használati gyorstalpaló
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Ügyvédek

A legjobb ügyvédek egy helyen

Infostart.hu

Trade Surveillance Analyst

Trade Surveillance Analyst

Treasury Associate

Treasury Associate

Client Asset Analyst

Client Asset Analyst
2021-09-07
Sustainable World 2021
2021-09-08
Business and Finance Summit 2021 - CFO of the year
2021-09-21
Hiventures - Portfolio Vállalati Tőkefinanszírozás 2021
2021-09-30
Energy Investment Forum 2021
GettyImages-1233503994