parlament getty stock
Gazdaság

Magyarország több sebből vérzik - Két évtized regénye

„Azok voltak a legjobb idők; azok voltak a legrosszabb idők. A bölcsesség kora volt az; meg a bolondság kora. A hit korszaka; a hitetlenség korszaka. A Világosság ideje; a Sötétség ideje. A remény tavasza; a kétségbeesés tele. Előttünk volt még minden; nem volt már előttünk semmi. Mind egyenesen a Mennyországba indultunk; vagy ellenkező irányba. Röviden: annyiból volt az a kor a miénkhez hasonlatos, hogy leghangosabb nagyságairól - jóban-rosszban - csak áradozó szuperlatívuszokban szabadott beszélni.”

(Charles Dickens: Két város regénye)

Két évtized, két dramaturgia, hasonló befejezés

Az elmúlt húsz év kormányai bár jelentősen eltérő gazdaságpolitikával, összességében nagyon hasonló növekedési pályán vezették az országot. Ha megvizsgáljuk a 2000-es és a 2010-es évek magyar gazdasági fejlődését, szembetűnő, hogy a GDP-bővülése mennyire egyformán alakult a két évtizedben.

Az első tíz évben 2,5 százalék, a másodikban 2,8 százalék volt az átlagos éves reálgazdasági növekedés. (Ha euróban, vásárlóerő-paritáson nézzük, 6,5 százalék, illetve 4,8 százalék.)

Ugyan a világgazdasági környezet eltérő volt, mindkét évtized egy-egy komoly, bár természetében nagyon eltérő világválsággal zárult, összességében pedig elmondható, hogy a környező kelet-európai országokhoz képest lemaradva zártuk az új évszázad első húsz évét. Sőt, a szomorú helyzet az, hogy tagállamként Magyarország tudott a legkevésbé felzárkózni az EU átlagához a volt szocialista országok közül.

Az ábrán ugyan mögöttünk szerepel Szlovénia és Horvátország, előbbi már a belépésekor is jóval közelebb volt az uniós átlaghoz, így valójában a kisebb elmozdulással is fejlettebb szinten áll, Horvátország pedig később csatlakozott, így kevesebb ideje volt a felzárkózásra.

A gyenge teljesítmény megkívánja az okok legalább említésszerű feltárását, noha minden egyes területre kiterjedő mély elemzésre nincs lehetőségünk, és nem is a mi tisztünk. Bízva az írásunk széleskörű olvasottságában, megpróbáljuk közérthetően és bárki számára rendelkezésre álló forrásokra támaszkodva megfogalmazni mindezt.

Élet a bruttó hazai terméken túl

Bár itt elsőként mi is a növekedést vettük elő összehasonlítási alapként, ma már épelméjű közgazdász nem vitatja, hogy a bruttó hazai termék, és annak változása sem önmagában, sem más makroszintű mutatóval együtt nem alkalmas egy társadalom fejlődésének, fejlettségének, a közösségek és az egyén jólétének mérésére. Ezért sokféle összetett mutató és az ezekhez szükséges módszertan kialakítására történtek kísérletek az elmúlt évtizedben. Az egyik leginkább alkalmazott összetett mutató a Humán Fejlettségi Index (Human Development Index). Magyarország HDI alapján a 40. helyen van a világon, a papírformát követve Csehország, Szlovénia, Szlovákia és Lengyelország mögött, de néhány hellyel Románia előtt.

Egy másik megközelítés még távolabbra visz a szokványos gazdasági és társadalmi statisztika világától – ez a boldogság mérése. Bár a forrása nem a Bhutáni Királyság Bruttó Nemzeti Boldogság (GNH) mutatója, de a buddhista értékrenden alapuló bhutáni szemlélet erősen befolyásolta az ezzel kapcsolatos kutatásokat. Olyannyira, hogy a ma már alkotmányos királyságként működő állam alkotmányába is belekerült, hogy a kormány felelőssége az emberek boldogságának növelése, és a Gallup felmérésen alapuló 2012-es Global Happiness Report függelékében is a bhutáni GNH módszertan került bemutatásra.

De hogy állunk mi magyarok a boldogsággal? Sokat változott ennek a mérése az elmúlt évtizedben, de egyértelmű a trend, a magyarok boldogabbnak érzik magukat. Ezzel együtt csak a 43. helyre (95 országból) futotta a 2021 évi felmérés szerint is, illetve az 53-ra a 2018-2021 időszak átlagát nézve. Az EU-n belül a 27 tagállam közül a 9. legrosszabb értéket képviseljük az általános élettel való elégedettség tekintetében az Eurobarometer 2021 tavaszi felmérése alapján.

Erős ellenszélben

A 2000-es évek elején hazánk nagy költségvetési és fizetésimérleg-hiánnyal, és ennek megfelelően viszonylag magas inflációval működött. Ennek a gazdaságpolitikának a fenntarthatatlansága 2006-tól megszorításokhoz vezetett, majd a 2008-09-es válsággal ért véget. A monetáris politika az uniós tagsággal támogatva a forint felértékelődését eredményezte a válságig, egy évtized alatt 36 százalékkal erősödött a hazai fizetőeszköz. Vagyis versenyképességi szempontból a magyar gazdaság már a válság előtt is erős ellenszélben haladt.

Innen szép nyerni – ahogy mondani szokták. Nem meglepő, hogy nem is sikerült. A válság után induló évtized elején, bár az új kormánynak voltak erre elképzelései, nem lehetett folytatni az expanzív költségvetési politikát. Erre nemcsak az ország (nemzetközi) pénzügyi egyensúlyi helyzete, de az EU sem adott lehetőséget. Ezért az Orbán-kormány a megelőző közel másfél évtizednyi magánnyugdíj-pénztári megtakarítás szinte teljes egészének államosításával próbálta összhangba hozni gazdasági álmait és a valóságot.

Nem lennénk sem szakszerűek, sem igazságosak, hogy ha nem tesszük hozzá, hogy a kormány lobbizása 2010-11-ben az EU-ban annak érdekében, hogy a maastrichti kritériumok vizsgálatakor vegyék figyelembe (ha nem is egy az egyben) a nyugdíjreform hatásait teljességgel védhetőek mind szakmai, mind morális alapon. Csak éppen nem voltak és sajnos még ma sem időszerűek.

Bár a nyugdíjvagyonból a magyarázatok szerint az államadósságot szerették volna csökkenteni, elköltése ellenére 2010 és 2020 között ugyanannyi, mintegy 80 százalék maradt az államadósság aránya a bruttó hazai termékhez képest. Igaz összetételét tekintve jelentősen csökkent devizatartozás.

Nemcsak a kormány, de a magánszektor devizaadóssága is nagymértékben csökkent, így az ország külső eladósodottsága a GDP 54 százalékáról 8 százalékra esett vissza, amiben nem kis szerepe volt az EU-tól kapott több, mint 50 milliárd eurónak és a külföldön dolgozó magyarok 3,3 milliárd eurónyi hazautalásának. Ezek nélkül a külföldi adósságunk gyakorlatilag nem csökkent volna.

A válság által kikényszerített és a gazdaságpolitikai mix révén is segített hitelleépülés a magánszektorban a 2010-es évek szinte egészére jellemző volt, és ezzel párhuzamosan a drasztikusan jobb fizetésimérleg-pozíció is.

A 2010-es évek gazdaságpolitikáját a forint tudatos reálleértékelése követte, amely egyrészt az évtized első felében kényszerűen alkalmazott megszorításokat volt hivatott ellensúlyozni, másrészt az egyetlen kézzelfogható eszköz volt a versenyképesség fenntartására, kismértékű javítására. A forint reáleffektív árfolyama 14 százalékkal csökkent 2010 és 2020 vége között.

Egyre többen dolgozunk, de nem elég jó hatékonysággal

Említettük már, hogy a 2000-es és a 2010-es években hasonló volt a reálgazdasági növekedés, éves átlagban 2,5 és 2,8 százalékos dinamikáról beszélhetünk. A munka termelékenységét jelző index alakulásában ennél valamivel nagyobb, de nem extrém a különbség. Viszont az irány ellentétes: az első évtized 6,7 százalékos éves átlagos termelékenység-növekedését 3,7 százalékos átlagos növekedés követte. (Recesszió, illetve relatíve lassabb GDP-növekedés idején a termelékenység is visszaesett mindkét időszakban.)

Az első időszakot 3,9 millió közelében stagnáló foglalkoztatottság jellemezte, míg 2010-től 2019-ig lényegében töretlenül emelkedett a foglalkoztatottak száma, egészen 4,6 millióig. Ez a növekedés azonban a termelékenységi statisztikákban nem hozott arányos növekedést.

Olyannyira nem, hogy nemzetközi összehasonlításban a visegrádi országoktól érdemben lemaradva, az EU sereghajtói között szerepel Magyarország. A munkatermelékenységi ranglistán csak Lettország és Bulgária áll mögöttünk. (Az egy munkaórára vetített gazdasági eredményben valamivel kedvezőbb a kép, de még ez a mutató is több, mint 30 százalékos elmaradást jelez az EU átlagához viszonyítva.)

A termelékenységi elmaradásban az emberi tényező mögött meghúzódó egészségi és oktatási háttér miatti különbségek - amelyekre még később visszatérünk - mellett a magyar gazdaság kétarcúsága is szerepet játszik. A kkv-szektor termelékenysége lényegesen jobban elmarad a nagyvállalati, multinacionális szereplők által dominált szektortól, mint Európa fejlettebb részében.

Ebben a tekintetben viszont látható javulás, különösen 2016 óta, és az EU-s források hatékonyabb felhasználása a jövőben ezen a területen különösen kívánatos lenne. (Ugyanakkor itt látszik egy másik probléma: a fejlettebb Budapest, illetve nyugat-magyarországi régiók termelékenység-javulásban is dinamikusabbak, mint az ország keleti-déli régiói.)

Másfél szintű bank-, kettős szintű kamatrendszer, elkorcsosult és emiatt korlátozottan funkcionáló tőkepiac

Ha az ország gyenge gazdasági teljesítményét elemezzük, megkerülhetetlen, hogy szót ejtsünk a tőkepiacról is, amely rendszerint a dinamikusan növekvő gazdaságok fontos motorja. Forrást biztosít a vállalatok számára, támogatja az innovációt, munkát teremt, és nem utolsósorban a megtakarítási, befektetési palettát szélesíti.  A magyar tőkepiac azonban már régóta a lehetőségei alatt teljesít.

Az állampapírpiacról és a vállalati kötvénypiacról hosszabban nem írnék, előbbi méretét és gazdasági súlyát tekintve is komoly szegmens, de már inkább gátja, mint támogatója a gazdaság fejlődésének, részben a crowding out, másrészt a rajta keresztül alkalmazott kettős kamatrendszer révén. Vállalati kötvénypiac pedig, mint olyan nem létezik Magyarországon. Ezt és a pénzügyi közvetítőrendszer sok egyéb funkcióját a jegybank különböző programjai próbálják betölteni.

A tőzsdéről viszont érdemes néhány szót szólni, problémái túlmutatnak önmagukon. Indulása után ugyan több mint egy évtizeden át gyors fejlődés jellemezte, a jelenét pedig a tulajdonosainak és menedzsmentjének áldozatos munkája kíséri, az eredmény azonban sajnos nem túl szívderítő, ha a lényeget nézzük: kevés a nagy kapitalizációjú vállalat és alacsony a forgalom.

Persze egy ország természeti adottságai és ipara is behatárolják a nemzeti tőzsde méreteit, annak fejlettsége mindig kulturális kérdés is. Például hogy mennyire presztízs ott megjelenni, hogy a vállalat alapítói, vagy akár a szélesebb közvélemény hogyan tekint egy cég tőzsdére menetelére. Számos külföldi esetben látjuk, hogy az alapítók számára a legnagyobb elismerés, hogy üzletük tőzsdére érett. A tőzsdei jelenlét ugyanakkor nagyobb transzparenciát, folyamatos megmérettetést jelent, jelentős költségekkel jár, és a versenytársaknak is több információt ad a cég működéséről. Magyarországon alighanem ezek is gátjai a tőzsdére lépésnek.

Ráadásul még nehezebb a tőzsdére lépes mellett érvelni egy olyan piaci környezetben, ahol ilyen rettentő nagy a pénzbőség, és az átlagos reál(hitel)finanszírozási költség évek óta tartósan nulla közelében van. Magyarország esetében az uniós támogatások értéke 2004 óta meghaladta a 70 milliárd eurót, aminek 83 százaléka pedig az elmúlt évtizedre csoportosult, komoly forrást biztosított a gazdasági szereplők – igaz nem túl tág – körének.

Bár lényegesen kevesebb információ áll rendelkezésünkre az EU-támogatások farvizén működő Jeremie-programról, valószínűsíthető, hogy legalább 210 milliárd forint forrást biztosított a vállalatok számára, miközben kevesebb transzparenciát és adminisztratív költséget várnak el, mint a tőkepiac, lényegesen alacsonyabb kockázattal súlyozott hozamot elvárva. Ezzel pedig nehéz versenyezni. (Igaz ez a vonzó lehetőség is sok máshoz hasonlóan csak a vállalati szektor nagyon szűk, bennfentes szegmense számára volt teljesen nyitva.)

Eközben a régióban több sikeres tőzsdére lépést látunk. Említhetnénk Romániában az egészségügyi szolgáltatásokat kínáló Medlife vagy a román borászatokat Európa térképére feltevő Purcari Wine történetét, vagy Lengyelországban a számítógépes játékokat gyártó CD Projekt vagy az Allegro esetét. Utóbbi a régió legnagyobb kibocsátásaként debütált, közel 11 milliárd dollárra értékelve a vállalatot. Vagy ott van a divatmárkákat áruló CCC, amely az utóbbi években az e-kereskedelem irányába indult el, és bár a covid válság majdnem bedöntötte az online nyitás felszínen tartotta a haldokló klasszikus bolti hálózatot. Csehországban pedig a vírusirtó Avast példája mutatja, hogy a technológiai szektorban milyen gyorsan lehet egy közepes méretű vállalatból egy olyan vállalat, amelyet aztán a Norton 8.6 milliárd dollárért szeretne megvásárolni.

Magyarországon nem hemzsegnek a hasonló példák, pedig hogy nemzetközileg is sikeres cégek itthon is létre tudnak jönni, azt a Prezi, vagy a Ustream példája jól bizonyítja. Esetük azonban éppen arra mutat rá, hogy ezek a sikertörténetek a magyar tőzsdétől nagyjából függetlenül zajlanak. Az olyan méretű Magyarországról indult cégek pedig, mint például a WizzAir, nem a magyar tőzsdét választják.

Az emberi tényező

Az ország gyenge teljesítménye mögötti okokat azonban aligha érdemes csak a szűk értelemben vett gazdaságban keresni. Hazánk hozzáférése a nemzetközi működőtőke befektetésekhez, tőke- és hitelpiacokhoz, mindezeken keresztül a megfelelő színvonalú technikai és technológiai feltételekhez nem rosszabb, mint bármely hozzánk hasonló fejlettségi szinten lévő országé. Az uniós csatlakozás után pedig az EU-n kívüli versenytársainkhoz képest nagyságrenddel javultak ezen lehetőségeink.

Lemaradásunk okai tehát ennél minden bizonnyal szerteágazóbbak és mélyebben húzódnak, vizsgálódásunkban pedig futólag mindenképpen érintenünk kell néhány olyan tényezőt, amelyek jelentős gátjai lehetnek az ország fejlődésének.

Ép testben ép lélek

A várható élettartam, az egészségben eltöltött évek száma, a legmagasabb mortalitású betegségek előfordulása és halálozási rátája alapján a magyar az EU egyik legrosszabb állapotú társadalma. Ez alapvetően két okra vezethető vissza.

Az egyik az alulfinanszírozott és rossz premisszák mentén, lényegében évtizedek óta halogatott reformoknak köszönhetően nem megfelelő struktúrában konzerválódott egészségügyi ellátó és azt finanszírozó társadalombiztosítási rendszer. Ezen a járvány hatására tavaly eldöntött és szükséges, de nem elégséges változtatások (hálapénz betiltása, magán és állami ellátás közötti átjárás részleges szabályozása, leginkább az orvosok korlátozása) önmagukban nem sokat javítanak.

A másik ok a magyarok rossz egészségügyi állapota. A stressz, a dohányzás, alkoholfogyasztás, túlsúly, kevés mozgás mutatói alapján hazánk a sereghajtók között van, és sajnos a helyzet rosszabb is lehet, mint amit a hivatalos statisztika sugall.

A gyógyító-megelőző közkiadások alapján Magyarország az OECD második leginkább alulfinanszírozott egészségügyi rendszerét működtette a 2010-es években. A forráskivonás nominálisan a 2006-os megszorításokkal kezdődött, amely akkor a GDP nagyjából két százalékával csökkentette az egészségügyi kiadásokat, a tendencia a GDP százalékában mérve folytatódott az elmúlt évtizedben is. Nem csoda, hogy nálunk található az egyik legmagasabb magánfinanszírozási arány az egészségügyben.

Ennél is szomorúbb, hogy a megelőzhető és gyógyítható halálesetek száma évente 20-35 ezer között becsült (az összesen 130 ezer körüli éves halálozásból) és az ötödik legrosszabb az EU-ban. A legsúlyosabb betegségek mortalitási rátája másfélszerese az EU átlagnak, de a máj- és keringési megbetegedések esetén a szorzó kétszeres. Magyarországon döbbenetesen rossz a helyzet a daganatos betegségek előfordulási arányát tekintve is, és még szomorúbb, ha az ezekhez köthető mortalitást nézzük.

A fentiek alapján nem kérdés, hogy a lényegében eredménytelen, szülési hajlandóságot támogató és évente több százmilliárd forintot felemésztő programok helyett a megelőzhető és gyógyítható, évente 20-30 ezer ember életének megmentését és egészségben aktívan eltöltött éveinek számát meghosszabbító intézkedéseknek lett volna helye.

Ráadásul könnyen kiszámítható, hogy évente ennyi ember életét megmentve a magyar munkaerőpiac az elmúlt években nagyjából 150 ezer emberrel bővült volna, ennek megfelelően a bruttó hazai termék évente mintegy 100, az elmúlt évtizedben összesen ezer milliárd forinttal lehetett volna több (2010-es reál GDP szinthez viszonyítva). Természetesen a költségvetés helyzete sokszorosan jobb lenne, hiszen a betegek reménytelen ellátása és finanszírozása helyett plusz adóbevételekhez juthatott volna a magasabb GDP szinttel párhuzamosan.

Mindehhez kiindulópontként a gyerekvállalási kedv növelésére elpazarolt költségvetési kiadások jelentős részének egészségügybe történő becsatornázására lett volna szükség, hiszen ahogy az alábbi ábrából kiderül, az a várható élettartam növekedéséhez vezethetne, az eleve sikertelenségre ítélt demográfiai innovációval szemben. Az sem mellékes, hogy a születések számának növelése (szinten tartása) közel két évtized múlva fejt ki hatást a munkaerőpiacra, és ezen keresztül a gazdaságra, miközben a ma egészséges életet élők száma korunk gazdasági jólétét befolyásolja.

A jó pap esete a magyar oktatással

Nehéz lenne olyan szakmai anyagot, előadást, konferenciát találni, amely a magyar társadalmi gazdasági fejlődést vizsgálva ne emelné ki első helyen, az oktatás problémás helyzetét és évtizedes távlatban egyre romló tendenciáját. Nem véletlenül, ha akár Európában, az amerikai kontinensen vagy Ázsiában körülnézünk, az elmúlt évtizedekben a gyors és stabil fejlődésükkel kitűnő országok mind nagy hangsúlyt helyeztek az oktatás fejlesztésére (skandináv és balti országok, Izrael, Dél-Korea, Szingapúr). Magyarország jó ideje az a példa, ami erősíti a szabályt: az oktatás elhanyagolása, illetve „bad practice” alapú működtetése sokat megmagyaráz relatív lemaradásunkból.

A rendszerváltáskor nyugodtan hihettük, hogy Kornai János korszakalkotó munkája, a Hiány már csak gazdaságtörténeti szempontból lesz fontos a jövő közgazdászai számára, hiszen a piacgazdaság megoldja a szocialista hiánygazdaság válságát. És ez így is lett, azonban, ahol nem a piacgazdaság, hanem az állam működtette tovább a rendszereket, ott Kornai meglátásai érvényben maradtak. Ennek megfelelően az első szó, ami – az egészségügyhöz hasonlóan – a magyar oktatás helyzetét vizsgálva eszünkbe jut az a hiány.  Az Egyensúly Intézet „Hogyan legyünk okos nemzet?” néven futó javaslatcsomagja első körben hat fő problémát különböztet meg a magyar oktatással kapcsolatban. Ezek a problémák a hatékonysághiány, az autonómiahiány, a pedagógushiány, a jövőképhiány, a teljesítményhiány és az esélyhiány.

A hosszú távú stratégiaalkotást igencsak megnehezíti, hogy míg hazánk oktatásra fordított GDP-arányos ráfordításai ugyan az európai uniós átlag körül mozognak, addig költéseink összegét és a finanszírozást kiszámíthatatlannak, ingadozónak, rossz szerkezetűnek és pazarlónak tekinthetjük. Ennek következtében a fejlesztésekre fordítható kiadások elaprózódnak, amit a felsőoktatási intézmények k+f-re fordított kiadásai is jól tükröznek. Itt, ahogyan az ábrán is látható, a magyar szint jelentősen elmarad a régiós átlagtól.

Tehát nem a kevés forrás a magyar közoktatás egyik fő problémája, hanem az, hogy azt hogyan és mire költjük el.

2011 előtti oktatásirányítási rendszerben jelentős mértékű egyensúlytalanságok alakultak ki az iskolák anyagi helyzetei között, mivel a különböző iskolákat fenntartó önkormányzatok oktatásra felhasználható forrásai szignifikánsan eltértek. Ezt a decentralizált rendszert egy már-már radikálisnak mondható centralizáció váltotta fel, melynek keretein belül az iskolák szakmai és operatív döntéseinek aránya a korábbi közel 70 százalékról 29 százalékra mérséklődött. Ez sem segít a hazai helyzeten.

A felsőoktatási intézmények nemzetközi rangsorát tekintve magyar egyetemet 2021 őszéig (jelen anyag zárásának időpontjáig) nem találtunk az élvonalban, azaz a világ 500 legjobb egyeteme között. A teljes, 1000 egyetemet tartalmazó listában összesen 8 magyar egyetem szerepel.

Az unió egészében jelenlévő probléma a pedagógusok elöregedése. Hazánkról is elmondható, hogy idős tanárok számát tekintve az élbolyban helyezkedik el, míg ezzel szemben sajnálatos módon a fiatal tanárok arányát tekintve a sereghajtók között kullogunk. Míg a 2010-es évek elején a harmincéves, vagy annál fiatalabb tanárok aránya 17,5 százalék volt, addig ez a szám ma már csupán 10 százalék. Azaz ma már csak minden tízedik pedagógus tartozik ebbe a korcsoportba, míg már majdnem minden második oktató ötven év feletti (2013-ban ez a szám alig haladta meg az egyharmadot).

A pedagógusi életpályamodell 2013-as bevezetése ugyan javított a tanítók keresetén, de a béremelés elsősorban az idősebb pedagógusoknak kedvezett, amivel a pályakezdők számára nem tette vonzóbbá a pályát. Azonban a jövedelmek ezen a szinten történő befagyasztása miatt a hazai pedagógusbérek nem követték a gazdaságban tapasztalt dinamikus bérnövekedést, azaz a pedagógusbérek elszakadtak az átlagbérektől.

Pedig a felkészült és minőségi tanári állomány kulcskérdés, egy-egy ország eredményességét az oktatásban ugyanis nem csupán a jó tanár-diák arányszám és a rendszerre fordított állami kiadások mértéke határozza meg. Kiemelten fontos a készségek fejlesztésére fordított figyelem, valamint a tanulás képessége. Ezekben pedig nem túl jó a helyzet.

A PISA-kérdőívek rákérdeztek, hogy a matematikaórákon mennyire érik kognitív kihívások a tanulókat.  A magyar tanulók – saját bevallásuk szerint – a többi ország tanulóihoz képest ritkábban találkoznak olyan szituációval a tanórán, ahol a hibájukból tudnak tanulni, illetve ahol a tanultakat új helyzetben tudják alkalmazni. Egyúttal kiderült az is, hogy a magyar tanulók fegyelmezettebbek az átlagnál, sokat is tanulnak, csak rosszul.

Ami azért lehet problémás, mert ma már egy ország munkaerejének átlagos kompetencia szintjénél fontosabb a kompetenciák fejlődési dinamikája: szükséges, hogy a munkavállalók folyamatosan képezzék magukat és adaptálódjanak a folyamatosan változó munkáltatói igényekhez. Az egyének felnőttkori tanulási kedvét pedig jelentős mértékben befolyásolja, hogy korábban milyen tapasztalatokat szereztek, mennyire vette el a közoktatásban megfigyelhető számonkérési rendszer a diákok kedvét. Fontos lenne tehát, ha a fókusz az amúgy is zsúfolt tananyag rövid idő alatt való letanításáról inkább a gyakorlatorientált oktatásra kerülne át, ami a mindennapi életben felmerülő problémák felismerésére és kezelésére készítene fel a diákokat.

Akármennyi pénzt beleölhetünk egy rosszul működő és rossz célokat követő rendszerbe: az oktatás sikeressége nem ebben rejlik. A sikeres oktatási rendszer előfeltétele a megfelelő célok kitűzése és a diákok középpontba helyezése. Ehhez meg kell teremteni a jól működő tanulási környezetet, amely egyaránt foglalja magába a fizikai, pszicho szociális, és a digitális környezetet.

Lerobbant társadalmi rendszer, populizmus és elitellenesség

Egy ország gazdasági fejlődését nehéz a társadalmi folyamatok mélyebb megismerése és megértése nélkül elemezni, értelmezni. Hamecz István barátunk elhíresült mondása szerint nem a magyar teljesítménnyel van a baj, hanem azzal, hogy rossz benchmarkot választunk – utalt ezzel a 2000-es évek World Value Survey felméréseinek értéktérképére, amelyen Magyarország feltűnően és vizuálisan is jól megállapíthatóan közelebb volt a dél-kelet európai, balkán országok társadalmainak értékválasztásaihoz, mint az összehasonlítási alapként vagy hovatartozási imperatívuszként kezelt közép-kelet európai és balti egykori szocialista országokhoz. Ebben, mint látni fogjuk az elmúlt két évtizedben, bár lassú és nem minden területen megnyilvánuló, de mindenképp pozitív elmozdulás tapasztalható.

Az Ipsos 2021 júliusi globális, huszonöt kiválasztott ország mintáján végrehajtott kutatása érdekes bepillantást nyújt “a magyar néplélekbe”. Míg a vizsgált országokban átlagosan 57 százalék ért egyet azzal a megállapítással, hogy a társadalmi rendszer lerobbant, nagyon rosszul működik, addig – második legmagasabb értékkel – a magyarok 72 százaléka gondolja így. (2019-hez képest 6 százalékpontot romlott a magyar érték.)

Azt, hogy hanyatlik az ország kevesebben, csak a megkérdezettek 63 százaléka gondolja, de így is a hetedik legrosszabb helyen vagyunk. A rendszer romlottságát mérő index viszont nagyon erősen kapcsolódik a Transparency International korrupciós indexéhez, amely hazánkat a legrosszabb nyolc közé sorolja az Ipsos25-ből. Hasonlóan erős a kapcsolat a Social Progress Imperative 2020 évi társadalmi fejlődés indexével (Social Progress Index), amely alapján Magyarország szintén az alsó harmadban található.

A magyarok elsöprő többsége, Kolumbia mögött harmadik legrosszabb aránnyal (81 a globális átlag 71 százalékkal szemben) érzi úgy, hogy a rendszer romlott, és arra épül, hogy a hatalommal és gazdagsággal bíróknak kedvezzen.

Nálunk csak 40 százalék gondolja a globális átlag 44 százalékkal szemben, hogy az országnak „erős vezetőre van szüksége, aki akár szabályok áthágására is hajlandó”. Azt viszont már 72 százalékunk gondolja, hogy igenis erős vezetőre van szükség, hogy visszaszerezze az országot a gazdagoktól és hatalmasoktól. Szóval forradalmat akarunk, de nem minden áron.

Magyarországnak Chile után a legmagasabb a populizmus indexe, amely alapvetően a politikai és gazdasági elit és a társadalom közötti szakadékot jeleníti meg öt mutató alapján. Azzal az állítással, hogy a „politikusoknak mindig azt kellene mondaniuk, amit gondolnak, és nem, amit mások hallani akarnak” a magyarok értettek a leginkább (77 százalék) egyet.

A magyarok nagyon kevéssé tudnak azonosulni az elittel, és abszolút elsőként a legtöbben a magyarok gondolják (76 százalék), hogy az ország elitje magukra hagyta őket, és hogy az elit csak a saját boldogulásával van elfoglalva az ország, illetve a többség kárára.

Az adófizetőknek drága kampány és intenzív agymosás ellenére a magyarok nem tartoznak az élvonalba a nativizmus szempontjából, vagyis az idegenellenesség (elsősorban a munkahelyeket tekintve) csak a hetedik helyet biztosítja a ranglistán. A magyaroknak 41, szemben az átlag 38 százalékkal gondolja, hogy az országa sikeresebb lenne bevándorlás nélkül, és ennél is alacsonyabb 35 százalék (globális átlag 38 százalék) szerint a migránsok veszik el a munkahelyeiket. A krónikus munkaerőhiányt ismerve persze még ez is magasnak számít.

Európai értékek, európai hovatartozás

A társadalmi értékválasztások fejlődését vizsgálva egyértelműen az EU-csatlakozás és az azzal járó (annak hiányában nagyrészt valószínűleg soha meg nem valósuló) gazdasági fellendülés a legfontosabb tényező. Bár mint láttuk, ezt az ország messze nem aknázta ki megfelelően, az uniós támogatások szempontjából a legkedvezőbb helyzetben voltunk és vagyunk. Nem véletlenül az EU átlagánál magasabb az uniós tagság hazai támogatottságának szintje, illetve ezzel összefüggésben annak változása 2009 és 2019 között (38-ról 88,9 százalékra nőtt).

Miközben sok korábban csatlakozott fejlett (nyugat-)európai országban magasabb a hazai politikai rendszer és intézmények támogatottsága, mint az uniós intézményeké, itthon éppen fordított a helyzet. A magyar politikusokkal és politikai intézményrendszerrel szemben feltűnően alacsony és az uniós intézményekkel szemben nagyon magas a magyarok bizalma. Nem meglepő módon az euró-zónához csatlakozás és az euró bevezetése is hasonlóan magas támogatottsággal bír a magyar társadalom esetében, a Brüsszellel szemben vívott szabadságharc ellenére, vagy talán éppen azért.

A magyarok Európai Unió iránti barátságosabb viszonyában bizonyára nagy szerepet játszik mindaz, amit anyagi vonalon direkt vagy indirekt módon szinte minden család érzékelhet az uniós csatlakozás óta. Ezért különös jelentősége van, hogy a hazánknak járó uniós támogatások csökkenése (a jogállami és tágabb értelemben vett európai normák megsértése miatt) hogyan hat erre a folyamatra. Az Eurobarometer felmérése szerint a közép-európai egykori szocialista blokk országai közül mi magyarok gondoljuk a leginkább (a megkérdezettek 77 százaléka), hogy a támogatásokat a jogállamisághoz kell kötni, igaz még ezzel is a tagállamok alsó harmadában vagyunk. Nem túl meglepő módon a magyarok 61 százaléka bizalmatlan a magyar kormánnyal szemben az EU források elosztását tekintve és ez a harmadik legrosszabb helyezést biztosítja az unión belül.

Tanulság

Minden mesének, így a mi két évtizedes történetünknek is van tanulsága. A magyar gazdaság és társadalom bár izgalmas és lehetőségekkel teli két évtizedet tud maga mögött az európai integráció jegyében, de sajnos ezt a pályát nem jól használta ki, mondhatnánk kevés gól és még kevesebb megnyert meccs származott belőle eddig. A state capture-re, járadékvadászatra, először nemzetközi eladósodásra, majd ingyenes uniós pénzekre és a laza monetáris és fiskális politika által biztosított olcsó finanszírozásra alapozott gazdaságpolitika nagyon gyenge, 2,5-2,8 százalékos növekedést produkált a vizsgált időszakban és a legkevésbé tudtuk kihasználni az uniós csatlakozásból fakadó előnyöket, noha pozíciónk ennél lényegesen többre predesztinált volna. Az egészségügy és az oktatás alulfinanszírozottsága, modernizációjának hiánya és általában véve negligálása a gazdaságpolitikai prioritások szintjén egy beteges, kiábrándult, a nemzetközi versenyben képzettségével lemaradó, a változó világra egyre kevésbé felkészült és nyitott társadalmat eredményez(ett). A makroökonómiai lemaradás tetten érhető mikroszinten is, ahol nem találunk nulláról induló (tehát nem az egykori állami vagyonon, vagy annak maradványain, részein alapuló), a globális versenyben helytálló, magát a valós tőkepiacról finanszírozni képes (tehát nem az elvtársi vagy urambátyám magyar viszonyok között épülő) és nemzetközi összehasonlításban is kimagasló értékű (milliárd dollárban mérhető) vállalatot, miközben egyre több ilyen cég jelenik meg a régió és a világ tőzsdéin Közép-Kelet Európából. Ezen folyamatok megfordítása nélkül minden gazdaság- és társadalompolitikai kezdeményezés esetleges vagy csak vélt rövidtávú sikerei ellenére hosszútávon kudarcra van ítélve.

A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

schiphol
repülés légitársaság boeing dreamliner utazás naplemente repülő
Amerika Kína sakk stockfotó
karácsony utca boltok tömeg

Kiszámoló Újabb kamatemelés

Ma a jegybank szerencsére újra kamatot emelt, az elmúlt másfél hétben most harmadjára. Ennek oka a borzasztóan gyenge...

Tematikus PR cikk
Online előadás
Telepítés, testreszabás, megbízások, beállítások.
Ingyenes online előadás
Kérdések és válaszok azzal kapcsolatban, hogy mire figyelj, ha kezdő befektető vagy!
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Kiadó raktárak és logisztikai központok

A legmodernebb ipari és logisztikai központok kínálata egy helyen

Infostart.hu

Back-office munkatárs

Back-office munkatárs
2021. december 9.
Agrárszektor Konferencia 2021
2021. december 2.
Waberer's - Első kézből a jövő stratégiája
Kiderült, hogy mikor ül össze az új Országgyűlés - Itt a menetrend