Mi a receptje az infláció csökkentésének?

Az infláció vizsgálata a közgazdaságtan egyik kiemelt kutatási területe. Számos olyan elemzés készült, amelyik a világgazdaságban előforduló magas inflációs időszakok elemzésével foglalkozik, arra keresve magyarázatot, hogy mi a közös bennük (pl. Modern Hyper- and High Inflations (researchgate.net), vagy What triggers prolonged inflation regimes? A historical analysis (europa.eu). Nem is közgazdászokról lenne szó, ha mindenben egyetértés lenne a kutatók között, de abban azért megegyezés van, hogy az inflációs epizódok eredete a politikai hibák, a globális sokkok és a strukturális tényezők kombinációjában rejlik.

Milton Friedman szerint „az infláció mindig és mindenhol monetáris jelenség". Az adatok valóban azt mutatják, hogy az infláció és a pénzmennyiség növekedése közötti kapcsolat kivételesen erős, mind hosszú, mind rövid távon. De mi okozza a pénzmennyiség növekedését?

• Az egyik válasz erre a kérdésre, az, hogy ennek a forrása a költségvetés, vagyis olyan politikai döntések összessége vagy sorozata amelyek magas inflációt eredményeznek. E nézet szerint az infláció költségvetési jelenség. Noha a költségvetési hiányok valóban magyarázhatják a magas inflációs epizódokat, de léteznek olyan kutatások is, amelyek szerint sem a költségvetési politika, sem a pénzmennyiség növekedése nem korrelálnak az infláció megindulásával, de legalábbis nem sikerült bizonyítani szisztematikus hatásukat az inflációs epizódokban. Valójában a fentiek szerepét erősen befolyásolja a kontextus – így az adott ország fejlettségi szintje, aktuális növekedési ciklusa, inflációs történelme és még számtalan egyéb tényező. Iránymutatónak tekinthető az a kutatás, melynek eredményei azt mutatják, hogy a költségvetési hiány GDP-hez viszonyított arányának 1 százalékos csökkenése jellemzően 1,5-6 százalékponttal csökkenti az inflációt, a pénzkínálat nagyságától függően (Fiscal Deficits and Inflation by Luis Catão, Marco E. Terrones). Ennek alapján Magyarországon van mozgástér a költségvetési hiány csökkentésével mérsékelni az inflációt a következő években – mint ahogyan annak európai összehasonlításban kiemelkedő szintjét is magyarázta az emelkedett hiány a mögöttünk álló években (hiszen már 2018 közepe óta érzékelhető, hogy a hazai inflációs ráta jelentősen meghaladja az EU-s átlagot).
• Egy másik válasz arra a kérdésre, hogy mi hajtja a pénzmennyiség növekedését, az, hogy az a nem megfelelő monetáris politika nem szándékolt következménye, például olyan politikáké, amelyek olyan reáleredményeket hoznak létre, amelyek nincsenek összhangban a gazdaság reálegyensúlyával, legyen szó akár a munkanélküliségről, a reálárfolyamról, a reálbérekről vagy a reálkamatlábról. Itt érdemes arra a hazai jegybanki politikára gondolni, amelyik a hitelezés felpörgetésével a beruházási szint emelésére, a gazdasági felzárkózás felgyorsítására összpontosított, támogatott jegybanki hitelekkel és kötvényekkel, valamint alacsony kamatkörnyezet kialakításával és fenntartásával. Nagyon hosszú ideig ennek a politikának leginkább csak az előnyeivel szembesültünk elsősorban a magas növekedés formájában, és való igaz, hogy az MNB viszonylag korán felismerte annak a szükségét, hogy lezárja ezt a szakaszt. Utólag persze okosabbak vagyunk, és mondhatjuk, hogy még hamarabb és határozottabb fordulatra lett volna szükség, de az is igaz, hogy a költségvetési politika ebben sokáig nem volt megfelelő partner.

Mit mond a tudomány, hogyan lehet kijönni a magas inflációs időszakból, azaz stabilizálni? Az viszonylag egyértelmű, és kellően alátámasztható a rendelkezésre álló esettanulmányok alapján, hogy

az inflációnak véget lehet vetni, ha a pénzcsapokat elzárjuk, tehát a jelenlegi likviditásszűkítő hazai monetáris politika minden bizonnyal hatékonyan tud hozzájárulni az infláció mérsékléséhez.

Azonban azt érdemes elkerülni, hogy a pénzmennyiséget szabályozó stabilizáció likviditási válságot idézzen elő.

A szakirodalom szerint az árfolyam-alapú stabilizáció esetében a reálgazdasági költségek alacsonyabbak lehetnek a likviditásszűkítő stabilizációhoz képest. Az infláció "fizetési mérleg" szemlélete az árfolyam szerepét hangsúlyozza a belföldi árak meghatározásában. A hagyományos bölcsesség szerint a nagy külső sokkhatásoknak kitett országoknak engedniük kell, hogy árfolyamuk a külső egyensúlytalanságok korrigálása érdekében elmozduljon. A rugalmas árfolyam választásának fontos következménye, hogy a belföldi árakat részben az árfolyam határozza meg.

• Első körben az árfolyam mozgása közvetlenül befolyásolja az inflációt azáltal, hogy megváltoztatja az import hazai valutaárát.
• A második körös hatás attól függ, hogy ez a kezdeti sokk a költségek és az inflációs várakozások változásán keresztül hogyan terjed át más ágazatokra.

Éppen ezért különösen kritikus a forint árfolyamának az alakulása és az, hogy elkerüljük a további leértékelődését - az árfolyam rendkívül jól tükrözi a makrogazdasági, politikai és gazdaságpolitikai kockázatokkal kapocslatos piaci véleményeket és várakozásokat. Ebben számos tényező játszik szerepet, aktuálisan, az EU-pénzekhez való hozzájutás kérdése vagy az energiaárak elszállása miatti külső egyensúly felborulásának a mértéke kiemelkedően fontos. Amennyiben tartós maradna a forint árfolyamának stabilizálódása a jelenlegi szint közelében (vagy esetleg még erősödne is a hazai fizetőeszköz), az jelentős mértékben tudna hozzájárulni az infláció mérsékléséhez.

A várakozások szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni amikor az inflációs kilátásokról beszélünk.

Az élelmiszerek és az energia viszonylag nagy arányt képviselnek a fogyasztói árindexben. Ezen áruk árának erőteljes emelkedése nemcsak a rövid távú inflációt emeli, mivel a fogyasztói árindexben nagy súlyuk van, hanem az inflációs ráta tartós emelkedéséhez is vezethet, ha az inflációs várakozásokat növeli. Októberben az élelmiszerárak éves növekedési üteme 40 százalékos volt, a háztartási energiáé 64,4 százalékos.

Ez pedig elég rossz előjelnek tekinthető. Ebben a környezetben a magas infláció megállítása jellemzően az infláció saját lendületét adó mechanizmusok megtörésére irányuló erőfeszítéseket kell, hogy jelentse. Vagyis az infláció addig emelkedik, amíg a reálkereslet a potenciális kibocsátással összhangban lévő szintre nem csökken. A kibocsátási résnek is csökkennie kell. Magyarán nemcsak egyszerűen alacsony, de a potenciális növekedéshez képest is alacsonyabb növekedési időszak tekinthető a magas inflációs epizód lezárása feltételének a szakirodalom szerint. De éppen ez az, ami ellen kézzel-lábbal tiltakoznak a munkavállalók, és követelnek inflációt követő, de inkább az inflációt meghaladó béremelést. Márpedig az aktuális munkaerőpiaci helyzetben sok helyen lehetnek sikeresek ezek a kísérletek.

A globális gazdasági lassulás miatt immáron hónapok óta csökkennek a nyersanyag és energiaárak a világpiacon – ez támogatja az infláció mérséklődését Magyarországon is. A fentiek alapján azt lehet gondolni, hogy a hazai gazdaságpolitika jelentős késéssel bár, de beállt abba az irányba, ami kedvező lehet az inflációs stabilizáció szempontjából. Arra a kérdésre azonban nem tudjuk a választ, hogy meddig tart ki emellett az irány mellett. Ennek a politikának ugyanis jelentős a reálgazdasági, és így a politikai költsége. Arról nem is beszélve, hogy rendkívül nehéz (gyakorlatilag lehetetlen) megmondani, hol van az a pont, ahol már a ló túloldalára esik a gazdaságpolitika és a szigorítás fenntartásával több kárt okoz, mint hasznot. Ráadásul az inflációs várakozások is magasak, ami különösen nehézzé teszi a tartós elköteleződést ebben az irányban hiszen az infláció sikeres csökkentésének éppen a munkavállalók magas bérkövetelése a gátja.

Címlapkép: Getty Images