Mit tehet egy kormányzat?
Miért ragaszkodik a legtöbb kormányzat egy olyan társadalmi újraelosztó szisztémához, amelynek minden eleme porlad a 21. század demográfiai, foglalkoztatási és migrációs viharaiban? Miért olyan nehéz belátni, hogy ugyanolyan színvonalon a korábbinál törvényszerűen kevesebb járulékfizetővel nem lehet a korábbinál sokkal több nyugdíjast a korábbinál hosszabb ideig eltartani? Hogyan lenne fenntartható a generációközi hallgatólagos eltartási szerződés, ha egyre nyilvánvalóbb, hogy e hallgatólagos szerződés minden rendelkezése a demográfiai tótágas miatt pénzügyi önbecsapásra épül?
Nyilván a politikai döntéshozatal természetében kell keresni a válaszokat. A társadalmak elöregedésével a legtöbb szavazatot az idős polgárok adják le, s ha a politikai aktorok nem keresik a kegyeiket, a jövőben már nem ők lesznek a politikai aktorok (ha külföldi példát keresnénk, nézzük meg Macron helyzetét). Így aztán mindaddig nem várható érdemi változás a nyugdíjrendszer működtetésében, amíg a nyugdíjba áramló új évjáratok - köztük a korábban regnáló politikai aktorok és rokonaik - nem szembesülnek egyértelműen és egyöntetűen a nyugdíjvárományuk kétségbeejtő zuhanásával.
Persze érdemi (vagy felületes) megoldás nyilván van, hiszen minden fejlett állam hasonló gondokkal küzd, és az utóbbi két évtized nyugdíjreformjaiból sokat tanulhatunk mi is.
Bár ez nehéz tanulási folyamat. Mert az első reakciója az egy fiatal vagy középkorú embernek, ha a leendő nyugdíja kerül valahogyan szóba, hogy ráérünk még erről beszélni, messze van még a nyugdíjkorhatár, lehet, hogy meg sem élem, egyébként is az életem mai gondjait kell sürgősen megoldanom. Meglepő, hogy a legtöbb fiatal azzal söpri le a témát a saját napirendjéről, hogy úgysem lesz nyugdíja, így aztán nem is kell foglalkoznia a kérdéssel. Majd csak lesz valahogy, hiszen eddig is lett valahogy. Ezúton is ki kell ábrándítanom a halogatókat, a hárítókat, a szőnyeg alá söprőket és a jövő gondjai elől fejüket homokba dugókat. A kijózanító válasz igazságának belátásához csak néhány közismert tényt kell felidéznünk.
Mindenekelőtt nem árt, ha tudjuk, hogy a mi leendő nyugdíjunk fedezetét nem a mi saját, mai járulékbefizetéseink teremtik meg (1927 és 1946 között így volt, és a magánnyugdíjpénztári rendszerben, béke poraira, így lett volna, legalábbis az onnan várt nyugdíj-rész tekintetében). A mi mai járulékbefizetéseinkből ugyanis a mai nyugdíjasok járandóságát fizeti ki a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer.
A mi leendő nyugdíjunkat az utánunk következő generációk járulékbefizetései fedezik majd.
Az öregségi nyugdíj pénzügyi alapjai az egymást követő nemzedékek közötti hallgatólagos bizalmi egyezségre épülnek. A generációk közötti bizalmon múlik minden, amely a társadalombiztosítás intézményrendszerében ölt testet. Mindez nagyon jól működik mindaddig, amíg az éppen fizető nemzedéknek nem kell túl sokat költenie az éppen nyugdíjasok ellátására - hiszen ne felejtsük el, hogy az éppen fizető nemzedék mindig kettős eltartási szorításban él, mert a gyermekeit is el kell tartania, fel kell nevelnie. A gyermeknevelés családi kötelezettség (közvetlenül fizetem), a nyugdíjasok eltartása pedig társadalmasított kötelezettség (közvetve, a járulékokon keresztül fizetem), ráadásul részben ismét családi kötelezettség is lett (szülőtartási kötelezettség).
Elméletileg mikor kell nem túl sokat költenie a nyugdíjak fedezetének megteremtésére egy aktív korú (fiatal és középkorú) személynek? Vagyis mikor kell nem elviselhetetlenül magas nyugdíjjárulékot fizetnie?
- Egyrészt akkor, ha nagyon sokan fizetnek nyugdíjjárulékot - hiszen így többfelé oszlik a finanszírozási teher.
- Másrészt akkor, ha nem kell túl sok nyugdíjas között szétosztani a járulékbevételt, hiszen így kevesebb bevétel is elég.
Persze az is segít, ha a nyugdíjban töltött életszakasz nem túl hosszú, mivel így nem kell nagyon sokáig fizetni egy adott nyugdíjas részére a nyugdíját, vagyis kevesebb bevétel is elég lesz. Mi akkor a gond? A képlet egyszerű, a rendszer több mint egy évszázada működik, a nyugdíjasok nem halnak éhen, sőt, az egyik legmegbízhatóbb bevételi forrással rendelkező társadalmi réteget alkotják.
Csakhogy időközben a feje tetejére állt a magyar társadalom (és ha már itt tartunk, egész Európa és a teljes fejlett világ) demográfiai szerkezete.
Megborultak az arányok, és a fejlett országokban már nem a fiatalok, hanem az idősek vannak többségben. Soha nem volt még például olyan a történelemben, hogy a 60 évesnél idősebbek többen legyenek, mint az 5 évesnél fiatalabbak, sőt, Magyarországon a KSH előzetes népszámlási jelentése szerint a 65 évesnél idősebbek 21%-os arányával szemben a 14 évesnél fiatalabbak mindössze 15%-os aránya áll. Vagyis demográfiai okokból a jövőben csökken a járulékfizetők (a fiatalok és a középkorúak) száma, miközben tovább nő a nyugdíjasok száma. Így a járulékterhelés egyre kevesebb ember között oszlik meg, miközben a beszedett járulékbevételt egyre több ember között kell szétosztani.
- Növeljük tehát a járulékbevételt, hogy meglegyen a szükséges bevétel?
- Vagy csökkentsük a nyugdíjakat?
Az első esetben az aktív generációk haragját, a második esetben a nyugdíjas társadalom dühét váltjuk ki. Sem ez, sem az nem könnyen járható út.
De akkor mit lehet tenni? Pontosan ezt a kérdést kell(ene) megválaszolnia a kormányzat által az RRF kapcsán bevállalt, és 2025-ben már életbe is léptetendő nyugdíjreformnak. A nagy feladvány valójában az, hogy a sokkal kockázatosabbá vált nemzetközi környezetben a magyar nyugdíjkassza csökkenő bevételei (szocho-csökkentés) és növekvő kiadásai (gondoljunk csak a 13. havi nyugdíj idén több mint 440 milliárdos plusz tételére, a nők kedvezményes nyugdíja 340 milliárdos költségére, vagy egyetlen százaléknyi nyugdíjemelés 55 milliárdos kiadási igényére) mellett hogyan tartható fent a rendszer komolyabb változtatások nélkül.
A magyar nyugdíjrendszer változatlanul fejnehéz, az állami nyugdíj teszi ki a nyugdíjaskori bevétel átlagosan 85 százalékát, így bármilyen változás, amely negatívan érinti a társadalombiztosítási nyugellátás jövőbeni finanszírozását, különösen veszélyes következményekkel járhat. Ennek két fő oka az, hogy
- a kötelező állami nyugdíjpillér mellett Magyarországon a szükségesnél jóval erőtlenebb az öngondoskodás pillére,
- de ennél is fájdalmasabb, hogy teljes mértékben hiányzik a munkáltatói nyugdíjpillér, vagyis a jövőbeni nyugdíjasok anyagi helyzetéért csak az állam és (minimális részben) az egyén felelős, a munkáltató e felelősség alól mentesül.
Mindenesetre ideje feláldozni a nyugdíjfinanszírozás szent tehenét, a felosztó-kirovó elvet, és áttérni például az adóból fedezett állampolgári alapnyugdíj és a járulékokból fedezett foglalkoztatói nyugdíj kombójára - a nyugdíjcélú öngondoskodás sokkal erősebb állami ösztönzése mellett.
Vagy inkább áldás az öregedés?
Nyilván az, hiszen mindannyian sokáig szeretnénk élni, ez kezdetektől az emberiség alapvető vágya.
Ha az orosz-ukrán háború befejezését követően a békét sikerül megőrizni, akkor a közeli és távolabbi jövő legfontosabb társadalmi kérdései közé tartozik, hogy miként viszonyulunk idősebb honfitársainkhoz. Az egyetlen morálisan helyes és gazdasági racionalitással belátható hozzáállás nyilván az lehet, ha az öregeket - akik közé egy idő után mindannyian tartozunk, ha addig véletlenül meg nem halunk - növekvő és elengedhetetlen társadalmi erőforrásnak tekintjük.
Az idősebb korosztály a társadalom legfontosabb stabilizáló ereje, a családi összetartozás és az érzelmi intelligencia legfőbb forrása lehet.
Ehhez azonban mindenekelőtt újra kell definiálni az öreg fogalmát, hiszen abszolút anakronizmus öregnek titulálni olyan embereket, akik további harminc, akár negyven életévre számíthatnak (vagyis akikre hatvanévesen még annyi idő vár, mint amennyi egy embernek a születésekor összesen jutott egészen kétszáz évvel ezelőttig). Az öregek megítélésének éppen úgy változnia kell, ahogyan a nők megítélése is változott az elmúlt száz évben.
Az evolúció évszázezredei alatt nem volt arra alkalom, hogy kialakuljon az a képességünk, amelynek révén a gondolkodásunk ösztönösen a hosszú távú problémák megoldására koncentrálhatott volna, egyszerűen azért, mert nem létezett semmilyen érdemi hosszú táv az ember legfeljebb három-négy évtizedes átlagos teljes élettartama alatt. S ha ez nem lenne elég, jellemzően még ma sem gondolunk arra, hogy a jövőben nem biztos, hogy ugyanolyan épek, egészségesek, elszántak, cselekvőképesek leszünk, mint most. A tudati téveszmék e tekintetben tökéletesen működtetik az öncsalás, az önbecsapás, az önáltatás erőit, és egyenesen képtelenné tesznek minket arra, hogy magunktól a saját jövőnk kockázatai között szerepeltessük a saját egészségünket, életminőségünket és anyagi biztonságunkat.
Éppen ez az egyik magyarázata az időseket sújtó életkori diszkriminációnak is: saját öregkori önmagunktól és a saját halandóságunktól félünk, ezért eltávolítjuk magunkat a mostani öregektől, és az előítéleteink rácsai mögé zárjuk őket. Miután egyikünknek sincsenek a jövőnkből olyan emlékei, amelyek a jelenbeni, azonnali cselekvésre ösztönöznének minket, a jövőben jelentkező problémák a jelen sürgető gondjaiként nem válnak érzékelhetővé, hiszen az idősebb környezetünk jelenbeni élő tapasztalatait elzárjuk, eltávolítjuk magunktól, nem vetítjük a saját jövőnkre, s így lelkiismeretfurdalás nélkül a szőnyeg alá söpörhetjük a jövőnkkel való foglalkozás gondját. Ezt a téves hozzállásunkat az öregedés új narratívájának kell felülírnia, amely szerint a nyugdíjas nem "nyugszik", hanem aktív, hozzáadott-értéket termelő, saját magát kiteljesítő életet él, amelynek során kamatoztathatja az élete során felhalmozott tapasztalati és érzelmi tőkéjét.
Az öregeket létszámukban és erejükben egyre növekvő társadalmi erőforrásnak kell tekintenünk - saját magukat is annak kell tekinteniük -, akik a családok mellett a munkahelyi közösségeket, a lakóhelyi közösségeket, és végsősoron az egész társadalmat képesek stabilizálni. Az öregek (a nagyik és dédik, hamarosan talán az ükszülők és szépszülők is) olyan család- és társadalomszervező erőt, tudást, érzelmi és gyakorlati tapasztalatot képviselnek, amely egyedülálló módon képes stabilizálni törékeny jövőbeni társadalmainkat. A 91 éves korában elhunyt Picasso látta ezt, amikor megjegyezte:
hosszú időbe telik, hogy fiatallá válj.
EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Címlapkép: Getty Images
