A vonakodó látnok: Jacques Delors (nem is annyira) föderalista Európája

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Tisztázatlan célok

A tíz éves bizottsági elnöklése (1985-1995) óta nemes egyszerűséggel csak Mr. Európaként emlegetett Jacques Delors rengeteg találó, szállóigévé lett megállapítást tett az integrációról. Hozzá fűződik az Unió definiálása mint „gazdasági óriás, és politikai törpe”, továbbá az UFO rövidítés mintájára Európa „azonosítatlan politikai tárgy”-ként jelölése. Kedvenc mondása szerint „a verseny, ami ösztönöz, az együttműködés, ami erősít, és a szolidaritás, ami összetart” szentháromságára épül az integráció egésze. Azon igyekezett, hogy az Unió ne csupán egy óriási szupermarket legyen, hanem politikai és szociális tartalommal ruházódjék fel, hiszen „egy nagy piac iránt senki nem lobban szerelemre”. Az ezredforduló táján Delors egyre kritikusabb hangot ütött meg, egyesek azzal viccelődtek, hogy – uram bocsá’ – egyenesen euroszkeptikus lett.

Ez persze így nem igaz. Az integráció minden ágának-bogának ismerőjeként azonban világosan látta, hogy a kilencvenes években felgyorsuló folyamat nem kívánt hatásokat gerjeszt: „a mi Európánk” – miként előszeretettel utalt rá – korántsem úgy működik, ahogy kellene. A problémák eredőjében szerinte az áll, hogy a tagállamok nem hajlandók feltenni az alapvető kérdést: „mi az, amit közösen csinálni szeretnénk?”. Attól tartanak, hogy a válaszok túl feltűnően eltérőek volnának.

Rögvest világossá válna: nem ugyanazt várják az integrációtól, sőt, eleve nem is ugyanazt értik alatta.

Delors szerint ez önmagában nem volna baj, a tisztázásra azonban mielőbb szükség volna. Meggyőződése szerint sürgős lenne a „differenciálást” központi szervezőelvvé emelni, magyarán lehetővé tenni, hogy a tagállamok hajlandóságuk és képességük szerint különböző politikai tartalmú csoportokba rendeződjenek. A volt bizottsági elnök két évtizede figyelmeztetett:

Aggaszt, hogy talán már most is túl késő ehhez. Jobb volna azonnal feltenni a valódi kérdéseket, még akkor is ha ez ellenálláshoz vagy kimondottan válsághoz vezet, mintsem a homályban haladni tovább csak azért, nehogy bárkinek valami rosszul essen.

Erősebb Európa

Delors egy 2004-es interjúban azt mondta: egyes történészek „csodának” szokták hívni az európai integrációnak azokat a döntő pillanatait, amikor az nem várt új lendületet kap. S hogy honnan jöhet a következő – a többkörös Európát végre szentesítő – csoda? Szerinte „az európaiak azon szándékából, hogy geopolitikai értelemben megmaradjanak”. Korábban már kifejtette, hogy az integráció alapító atyáinak szemében Európának nem pusztán a béke szigetévé, de külső hatalmaktól függetlenné és a világban befolyásossá is kell válnia. Írásaikra hivatkozva azt állította: Jean Monnet és társai autonóm Európát akartak, mert tartottak tőle, hogy az amerikai hatalom jóindulatból bár, de maga alá gyűri kontinensünket, és befolyásos Európát képzeltek el, mely képes érdekeink védelmére, s nem csupán passzív szemlélője a nemzetközi eseményeknek.

Amikor Delors-t megkérdezték, mit ért az uniós szerződések elején szereplő „egyre szorosabb integráció” alatt, ő azt felelte: „egy olyan Európát, mely egyre inkább igyekszik megvédeni saját modelljét és érdekeit a világban”. S mindjárt hozzátette, hogy korántsem „közös” európai külpolitikában gondolkodik, ez szerinte nem reális (sőt: nem is feltétlenül volna ideális). Minden tagállamnak megvan a saját geopolitikai öröksége, történelmi emlékezete, stratégiája – ezek felülről, vezényszóra nem összegyúrhatók. Mint mondta, ő a Maastrichti Szerződés tárgyalásakor azt javasolta: szerényen inkább úgy fogalmazzanak, hogy „amikor a tagállamoknak közösek az érdekeik, akkor közös cselekvéshez folyamodnak”. Ehelyett került a szövegbe az azóta folyamatos csalódást okozó „közös kül- és biztonságpolitika”. Ha pedig ez utóbbi tényleg egységesített volna, Delors szerint akkor a nemzeti sajátosságok elradírozásával saját maguk alatt vágnák a fát az európaiak, hiszen egyik tagállamnak itt, másiknak ott van több kapcsolata, tapasztalata, befolyása.

Korlátozott integráció

A Delors-nak tulajdonított – s a 2010-ben alapított Spinelli Csoportba lépésével általa is vállalt – föderalista irányultság tehát minden, csak nem egyértelmű. Ettől még persze határozottan síkra szállt az uniós kompetenciák kiterjesztéséért azokon a – főként gazdasági – területeken, melyeken azt hasznosnak ítélte. Hogy naiv volt-e vagy álszent, amikor nem látta ezek dominóhatás jellegű következményeit – ezt vélhetőleg már soha nem tudjuk meg. Mindenesetre ő maga integrációs végcélként „nemzetállamok föderációját” emlegetett, leszögezve, hogy értelmezésében a föderáció mindössze annyit jelent: pontosan meg van határozva, hogy ki mit csinál, miről melyik szinten döntenek. Ráadásul mindezt az úgynevezett szubszidiaritás elve szerint, vagyis mindent az állampolgárokhoz legközelebbi, helyi szinten kell intézni, s csak ami ott nem megoldható, azt lehet eggyel magasabb, nemzeti, majd európai szintre emelni.

Delors újra és újra hangsúlyozta, hogy a nemzetállamok nem fognak eltűnni, és ne is tűnjenek el: a társadalmi összetartásban nélkülözhetetlen szerepet töltenek be. Bizottsági elnökké választása után föderalista körökben felháborodást váltott ki, hogy az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács szerepét szándékozott növelni. Nem egyszer hangoztatta: „a Bizottság elnöke akkor végzi jól a feladatát, ha a tagállamokat szolgálja”. Mint mondta: „megálljt kell parancsolni akkor, amikor a nemzeti szuverenitás bizonyos vetületeinek az Unióra ruházása felesleges, vagy akár egyenesen veszélyes volna”. Szerinte az EU gyengeségének oka nem a túl kevés nemzetekfeletti kompetencia, hanem a tagállamok közötti együttműködés elégtelen állapota: „ez az Unió Achilles-sarka”. Az egyik legárulkodóbb észrevételt egy francia parlamenti meghallgatás során ejtette el: arról biztosította a képviselőket, hogy

a Bizottság nem valamiféle lappangó despota, legalábbis azóta nem, hogy Charles de Gaulle elnök – a nemzeti vétójog kiharcolásával – megállította…

Többféle tagsági kör

Jacques Delors Európa-elképzelésének lényege két, nagyon különböző kerületű és tartalmú projekt elkülönítése. Az első, a kibővült „nagy Európa” hármas célt követ: megszilárdítja a népek közt a békét, beleértve a kisebbségek kérdésének rendezését; keretbe foglal egy jól szabályozott, fenntartható modellen alapuló gazdasági közösséget; s mindeközben a globalizációs úthengerrel szemben védi Európában a kulturális sokszínűséget. A másik projekt, amit ő előörsnek nevez, „kettős célt szolgál: továbbviszi az alapító atyák elképzeléseit és megteremti a politikai cselekvés feltételét”. A kettős képlet azonnali haszna abban áll, hogy feloldja az EU-t hosszú évtizedek óta marcangoló „bővítés kontra mélyítés” dilemmát. És főleg: kihúzza a szőnyeget azok lába alól, akik elhitetnék, hogy a bővülő Unió működőképességének egyedüli záloga a további szuverenitás-átruházás, vétó eltörlés, többségi döntéshozatal.   

Ráadásul Delors szerint az EU már most messze túlnyújtózkodott. Mint mondta: „a Maastrichti Szerződésben foglalt célkitűzések nekem már akkor, a Tizenkettek számára is túlzónak tűntek”. A kibővült Európa észszerű közös ambícióit az 1987-es Európai Egységokmány szintjén – vagyis négy szerződéssel a mostani előtt – határozta meg. Itt alapvetően az intézményi háromszögé (Bizottság-Tanács-Parlament) lenne a főszerep, ám szigorúan csak a leszűkített területeken és a szubszidiaritás betartása mellett. Minden további együttműködésre – kül- és védelempolitika, bel- és igazságügy, egyebek – az előörsön belül kerülne csak sor, ahol Delors a kormányközi Miniszterek Tanácsát helyezné előtérbe. A konkrétumokat illetően meglehetősen nagyvonalú: nem világos, néhol ellentmondásos, hogy pontosan mely országok, milyen alapon és milyen szabályokkal kapnának benne helyet. Egy dolog azonban bizonyos: a volt bizottsági elnök még itt, a belső körben sem vég nélküli szuverenitás-megosztásban gondolkodott.

S hogy mindez miért különösen aktuális mostanság? A brüsszeli kulisszák mögött hónapok óta azon mennek a viták, milyen „reformokat” kell az EU-nak előzetesen életbe léptetnie, hogy a következő beharangozott bővítés ne bénítsa le teljesen . Két szemlélet ütközik egymással: az egyik a „föderalizálásban” látja a megoldást, a másik a „differenciálásban”. A kommentárok ezt gyakran a hatékonyság érdekében a nemzeti vétóról önzetlenül lemondó, többségi szavazást szorgalmazó „jó európai”, illetve a megosztó „kétsebességes Európa”-tervet támogató, kormányköziséghez ragaszkodó „nem elég jó európai” tábor harcaként jelenítik meg. Kell-e jobb példa, mint Jacques Delors, hogy lássuk: messze nem erről van szó?

EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait avelemeny@portfolio.hucímre. A Portfolio Vélemény rovata azOn The Other Hand. A megjelent cikkekittolvashatók.

Címlapkép forrása: MERILLON/SIMON/Gamma-Rapho via Getty Images