Közel 30 éves nyugdíjtervet vehetnénk elő a fiókból - Ez lehetne az új magyar reform?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Régi, de korszerű javaslat

Az 1997-es nyugdíjreformot megelőző vitákban az akkori nyugdíjbiztosítási önkormányzat – mai szemmel – meglepően korszerű javaslatot terjesztett elő az állami nyugdíjrendszer átalakítására. Végül nem ez a javaslat futott be, hanem az akkori Pénzügyminisztérium által a Világbank javaslataival összhangban preferált magánnyugdíjpénztári rendszer indult el.

Mindenesetre a nyugdíjbiztosítási önkormányzat javaslata szerint a kötelező állami nyugdíjrendszert két részrendszer alkotta volna.

• Az első részrendszer adóbevételekből fedezett alapnyugdíjat biztosított volna állampolgári (alanyi) jogon.
• A második részrendszer lett volna a járulékarányos munkanyugdíj. Ebben a rendszerben a nyugdíj összegét egyéni járuléknyilvántartásra épített pontrendszer határozta volna meg, amelynek aktuális értékét minden évben közölték volna minden biztosított személlyel.

Ez a megoldás kizárta volna a nyugdíjképlet utólagos manipulálását, és mindenkor a járulékfizetéssel arányos nyugdíjakat biztosított volna. A nettó keresetek alakulása alapján az Országgyűlés évente meghatározta volna a nyugdíjpont értékét.

A részrendszer ráadásul rugalmas nyugdíjkorhatárral párosult volna, méltányos növelést és csökkentést számítva az elhalasztott, illetve előrehozott nyugdíjaztatásért.

Egy leendő magyar nyugdíjreform tervezése során ezt a koncepciót feltétlenül érdemes elővenni.

Már csak amiatt is, mert hasonló koncepcióra épül a német vagy az osztrák állami nyugdíjrendszer.

• A német nyugdíjrendszer nyugdíjpontokra épül, a reformot 2001-ben vezették be.
• Az osztrák nyugdíjrendszer pedig az egyéni nyugdíjszámlákon alapul, a reformot 2005-ben vezették be.

Inkább a részleges tőkefedezetesítést választották

A magyar nyugdíjbiztosítási önkormányzat 1996-ban dolgozta ki a javaslatait. A történelem tanúsága szerint ezek az elvek megfeleltek a német és osztrák rendszereknek, a magyarnak viszont nem, így inkább elindult 1997-ben a nyugdíjrendszer részleges tőkefedezetesítése.

A magánnyugdíjpénztári láb, mint az állami nyugdíjrendszer tőkefedezeti részrendszere persze akár tökéletesen is működhetett volna, ha lett volna idő kijavítani a gyermekbetegségeit és kapkodó kényszerrel nem államosították volna vissza 2010-ben.

A nyugdíjbiztosítási önkormányzat 1997-es alternatív javaslatában a kettős (alapnyugdíj + munkanyugdíj) rendszert úgy határozták volna meg, hogy a két részrendszerből kapható nyugdíj együttes átlagos összege a mindenkori átlagos nettó kereset 60%-a legyen. A modellszámítások szerint ez a kettős rendszer a demográfiailag kedvező 1995 és 2015 közötti két évtizedben (a magyar demográfiai osztalék aranykorában) elegendő tartalékot halmozhatott volna föl a 2020-2040 közötti egyre szűkebb esztendőkre. Nem ez történt.

A történelem szokásos keserű iróniája, hogy a magánnyugdíjpénztárak visszaállamosítása – azaz a megreformált nyugdíjrendszer reformmentesítése – és a demográfiai osztalék bealkonyulása után megint visszatérhetünk a kiindulópontra és szembesülhetünk ugyanazokkal a rendszerszintű problémákkal, mint az 1990-es években.  

Hamar korrigálni kellett

Nem sokan emlékeznek már rá, de a nyugdíjak korrekciós célú emeléséről szóló 2005-ös törvény bevezetője a következőképpen fogalmazott: „Az Országgyűlés a nyugdíjak között kialakult aránytalanságok vállalható mérséklése céljából, annak érdekében, hogy az érintett nyugdíjak arányaiban jobban kifejezésre jussanak az aktív korban teljesített szolgálati időben és az elért, a járulékfizetés alapjául szolgáló keresetekben meglevő különbségek, enyhüljenek az e téren a nyugdíjas évek során létrejött ellentmondások, azzal a szándékkal, hogy mérséklődjenek ezen nyugdíjak összegeiben a nyugdíjazás éve szerinti eltérések, ugyanakkor figyelembe véve a nyugdíjak korrekciójának jelentős, csak több egymást követő évben vállalható, illetve megtervezhető forrásigényét, a következő törvényt alkotja.” Vagyis

1997-et követően már kevesebb mint egy évtizeden belül korrigálni kellett az öregségi és hozzátartozó nyugdíjak értékét, olyan drámai mértékben szakadtak el egymástól és szakadtak le az aktív keresetektől.

E korrekciós törvényt követően eltelt újabb két évtized, de a törvény preambulumában foglalt kényszerítő indokok ma is fennállnak, sőt, tovább erősödtek:

• a nyugdíjak között kialakult aránytalanságok egyre vállalhatatlanabbak, a medián nyugdíj értékénél (idén 216 ezer forint) akár 10-15-ször, a 17. éve változatlan minimálnyugdíj összegénél (28.500 forint) akár százszor nagyobb nyugdíjakat is megállapíthatnak,
• az érintett nyugdíjak arányaiban továbbra sem jutnak megfelelően kifejezésre az aktív korban szerzett szolgálati időben meglevő különbségek (az első húsz év kétszer annyit ér mind a mai napig, mint a második húsz év, miközben az egyes évek értékének rángása továbbra is fennáll),
• az érintett nyugdíjak arányaiban – a járulékfizetési plafon 2013-as eltörlése következtében – túlságosan is kifejezésre juthatnak az aktív korban elért, járulékfizetés alapjául szolgáló keresetekben meglevő különbségek, amelyet a degresszió 2013 óta változatlan keretrendszere semmilyen módon nem tud kordában tartani,
• a nyugdíjak összegeiben nemhogy nem mérséklődtek a nyugdíjazás éve szerinti eltérések, hanem egyenesen drámaivá fokozódtak.

A magyar nyugdíjrendszer továbbra is áttekinthetetlen.

Senki nem látja előre az élete során azt, hogy miképpen, milyen időtartamok, keresetek, járulékok alapján nő a nyugdíja, hogyan épülnek föl évről-évre a jogosultságai, s ezek ismeretében mennyi plusz járulékot érdemes fizetnie vagy milyen nyugdíjcélú előtakarékossági programba érdemes belevágnia.

Az átláthatóság hiányát az előzőekben kifejtett súlyos történelmi örökségek mellett elsősorban az az előírás okozza, hogy a magyar rendszerben idestova 37 évre visszanyúlva (1988-tól) a bruttó kereseteinkből számol nettó nyugdíjat a rendszer, emiatt olyan bonyolult számítás-sorozat szükséges a nyugdíj összegének meghatározásához, amit a nyugdíjigénylő egyszerűen nem tud követni és ellenőrizni.

Hasonló életpályák – eltérő összegű nyugdíjak

A közelmúltbeli és a jelenlegi nyugdíjrendszer talán legnagyobb méltánytalansága – ami továbbra is meglepően kevés nyugdíjast háborít föl – abból ered, hogy hasonló életpályák, hasonló szolgálati időtartamok, hasonló keresetek mellett is drámai mértékben eltérő összegű nyugdíjakat állapíthatnak meg attól függően, hogy melyik évben igényelte a jogosult a nyugdíját. Ennek a jelenlegi oka, hogy a nyugdíjszámítás során a korábbi évekre kiszámított nettó éves kereseteket a nyugdíjbavonulás évét megelőző év átlagos kereseti szintjéhez kell igazítani (valorizálni), s miután az utóbbi években nagyon meglódult a nemzetgazdasági átlagbér növekedése, a valorizációs mértékek is megugrottak.

A jelenlegi nyugdíjemelés az előre jelzett éves infláció mértékétől függ, és semmi mástól.

• A kilencvenes évek előtt minden emelés ad hoc jellegű volt,
• a kilencvenes években a nettó keresetek alakulásától függött (amely zuhanórepülésben volt),
• aztán következett a svájci indexálás (különböző arányokban a 30-70 %-tól az 50-50 %-ig),
• majd ezt megszüntetve jött az inflációs emelés.

Az utóbbi években nem attól kell félni a nyugdíjasoknak – mint a kilencvenes években –, hogy a nyugdíjak abszolút vásárlóértéke is beszakad, hanem attól, hogy a nyugdíjak relatív vásárlóértéke zuhan. Ha az infláció alacsony, miközben a nemzetgazdasági átlagbér növekedése magas, akkor a nyugdíjak vásárlóértéke az aktív korúak keresetének vásárlóértékéhez képest hihetetlenül gyorsan lemarad.

Szegényedik minden nyugdíjas a többiekhez képest minden évben, amíg az infláció alacsony, a bérnövekedés pedig magas.

Hogyan lehet mindezt orvosolni? A valódi megoldás a szomszédos államok utóbbi években végrehajtott nyugdíjemelési reformjaiban rejlik: a nyugdíjakat megemelik az infláció teljes mértékével – ez tartja szinten a nyugdíjakat –, majd ezt követően megemelik a nyugdíjakat a reálbér-növekedés meghatározott százalékával (25, 33, 50%-ával az adott országtól függően). Olyan évben, amikor reálbér-növekedés nem volt vagy éppen csökkentek a reálbérek, akkor ez az emelés nulla százalékos lesz, vagyis az inflációval mindenképpen karbantartják a nyugdíjak értékét. Ezzel a megoldással Magyarországon is érdemben csökkenthető lenne a nyugdíjasok relatív elszegényedése.

Ha ezeket a valóban égető rendszerszintű anomáliákat sikerül kijavítani (ez a választások után minimális törvényhozói erőfeszítéssel is megvalósítható), akkor kezdődhet a valódi munka: megtalálni a folyó finanszírozású magyar nyugdíjrendszer, továbbá az idősödő társadalom minden tagját érintő egészségügyi és szociális ellátórendszer hosszú távú fenntarthatóságának és fejlesztésének valós lehetőségeit.

A cikksorozat harmadik részében a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságának és fejlesztésének valós lehetőségeit vázolom fel.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images