Tényleg elszállt az idő a magyar nyugdíjrendszer felett: már nem dughatjuk homokba a fejünket

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Ha a nyugdíjrendszer – cikksorozatom második részében bemutatott  – valóban égető, rendszerszintű anomáliáit sikerül kijavítani (ez a választások után minimális törvényhozói erőfeszítéssel is megvalósítható), akkor kezdődhet a valódi munka: megtalálni a folyó finanszírozású magyar nyugdíjrendszer, továbbá az idősödő társadalom minden tagját érintő egészségügyi és szociális ellátórendszer hosszú távú fenntarthatóságának és fejlesztésének valós lehetőségeit.

E tekintetben célszerű lesz figyelembe venni, hogy minden modern öregségi nyugdíjrendszer kapcsán a társadalomnak három kérdést kell megválaszolnia.

Az első kérdés: mi a nyugdíjrendszer célja? Erre alapvetően két válasz adható:

• az aktív korban elért életszínvonal legalább egy részének megőrzése nyugdíjasként (ez a járulékfizetéstől függő munkanyugdíj-verzió) vagy
• az időskori elnyomorodás megakadályozása (ez az adóból finanszírozott állami alapnyugdíj verzió).

A második kérdés: nyugdíjas korukra mit ígér az állam a polgárainak? Erre is két alapválasz adható:

• kifizetünk minden jogosultnak egy előre megígért szintű nyugdíjat, függetlenül attól, hogy erre a célra mennyi pénz áll rendelkezésre (ez a szolgáltatás-meghatározott, defined benefit, DB változat), vagy
• csak annyi nyugdíjat fizetünk minden jogosultnak, amennyi pénzünk erre a célra aktuálisan tényleg van (ez a járulék-meghatározott, defined contribution, DC változat).

A harmadik kérdés: ki finanszírozza a nyugdíjrendszert? Erre a kérdésre is két válasz adható:

• generációk közötti jövedelem-átcsoportosításra alapozzuk (ez a felosztó-kirovó, folyó finanszírozású, pay-as-you-go, PAYG rendszer, amikor a mindenkori aktív korosztályok fizetik a mindenkori nyugdíjasok járandóságát), vagy
• generáción belüli pénzáramlásra (ez a kötelező tőkefedezeti rendszer, amelyben a fiatalabb korban befizetett pénzünket idős korunkig a tőkepiacokon fektetjük be).

A felosztó-kirovó rendszer paradigmája már nem tartható

Az 1891 óta működő társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek tervezése az elmúlt 134 évben mindig e három alapkérdésre adható hat alapválasz körül forgott, és sokáig egyértelműen jónak tűnt a német Bismarck, majd az angol Beveridge nevével is fémjelzett modell alkalmazása: a sok aktív dolgozó jól átlátható, könnyen ellenőrizhető és ritkán változó, nagyon hosszú munkaviszonyokban szerzett jövedelme után fizetett viszonylag alacsony járulékokból fizessük a nyugdíjazásukat követően jellemzően már csak néhány évig élő, viszonylag kevés időskorú nyugdíját (vagyis: élőmunkát terhelő járulékokból fizetett, szolgáltatás-meghatározott munkanyugdíj felosztó-kirovó finanszírozással).

Ez a megoldás azonban egyre kevésbé tartható a demográfiai öregedés és a globális gazdasági és politikai fejlemények örvényében, így az alapkérdésekre adott hagyományos válaszok érvényességi ideje lassan lejár. Ezért sok európai kormányzat érzi annak a kényszerét, hogy lépnie kell, mielőtt a nyugdíjrendszer finanszírozása elviselhetetlen költségvetési kihívásokkal járna. A nyugdíj-design művészete természetesen továbbra is a három alapkérdésre adható hat alapválasz megfelelő arányú vegyítését jelenti.

A munkanyugdíj-verziót alapjában fenyegeti a XXI. század technológiai robbanása.

A hagyományos munkahelyek gyorsuló tempóban szűnhetnek meg, és senki nem tudja, létrejönnek-e helyettük hasonló számban új munkahelyek. A gazdasági hozzáadott értéket mindinkább a mesterséges intelligencia, a digitalizáció, a robotizáció, az új technikák révén teremtik meg. A termelékenység növekedése az exponenciális fejlődés korában nem attól függ, hányan dolgoznak egy adott területen, hanem attól, hogy a néhány képzett és szakadatlanul tanuló szakember hogyan uralja a technológiákat (az automatizált gyáraktól és a 3D nyomtatástól kezdve az elektromos és az önjáró autók előállításán és hadrendbe állításán keresztül a mesterséges intelligencia ma még elképzelhetetlen alkalmazási spektrumáig).

A foglalkoztatottak töredéke maradt a mezőgazdasági és ipari területeken, túlnyomó többségük már ma is a szolgáltatás milliónyi területén dolgozik, ahol azonban nem a tradicionális munkaviszony a jellemző, hanem számtalan vállalkozási, megbízási, részmunkaidős, bedolgozós megoldás, amelyekre nem lehet egyszerűen és nem lehet annyi közterhet kivetni, mint az élethosszig egy helyen végzett munkára. A nyugdíjjogosultságok gyűjtögetése terén a helyzetet jelentősen súlyosbítja a munkaerő sokszor követhetetlen nemzetközi vándorlása.

Csak annyit tudhatunk biztosan, hogy

a felosztó-kirovó rendszernek az 1890-es években született, az élőmunkát terhelő járulékokra, mint legfőbb bevételi forrásra alapozott paradigmája semmilyen toldozgatással nem tartható fenn,

ha az élőmunkát terhelő járulékok összege az élő munkaerő drámai zsugorodása miatt zuhanórepülésbe vált.

Ráadásul öregedő társadalomban a növekedés egyetlen forrása a termelékenység növekedése, hiszen tömeges bevándorlás engedélyezése nélkül nem lehet extenzív módon a munkaerőpiacra hajtani új, fiatal munkavállalók tömegeit – de a termelékenység egy öregedő, ráadásul egyre konzervatívabb társadalomban eleve nehezebben nő. Az aktív kori életszínvonal legalább részbeni megőrzése lehetetlenné válik, ha sokkal több és sokkal tovább élő időskorú jogosult járadékát sokkal kevesebb aktív korú dolgozó által fizetett járulékból kellene finanszírozni.

Szakítani kell a munkanyugdíj gondolatával

A megoldás természetesen az lehet, ha a kényszerek hatására változtatunk a bevételi forrásokon. Nem írja elő természeti törvény, hogy egy nyugdíjrendszer csak felosztó-kirovó elven működhet. Az élőmunka helyett például sikeresen adóztatható a fogyasztás:

miért ne lenne elképzelhető egy fogyasztási adóra épülő nyugdíjrendszer?

Ekkor persze szakítanunk kell a munkanyugdíj gondolatával, de a technológia exponenciális fejlődése ezt egyébként is megteszi helyettünk.

Lehet, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem elvét kell majd alkalmazni a nyugdíjakra, ez esetben az emberi kéz érintése nélkül létrejött GDP meghatározott százalékát lehet majd felosztani az idősek között.

Az állampolgári alapnyugdíj már nem terv, hanem valóság egyre több államban (Új-Zéland, Ausztrália és részben a skandináv országok, különösen Dánia és Svédország).

Mit ígérhetünk a jövő nyugdíjasainak?

A másik nagy lego-kocka a nyugdíjdesign tervezése során az, hogy mit ígérhetünk a jövő nyugdíjasainak.

Ma az ígéret az, hogy aki járulékfizetéssel vagy gyermekneveléssel megszerzi a szükséges szolgálati időt, az a nyugdíjtörvényben meghatározott nyugellátásra jogosult, függetlenül attól, hogy van-e elég fedezet rá. Ez jellemző a világ legtöbb állami nyugdíjrendszerére. A fedezetet elsősorban a járulékbevételekből és egyéb nyugdíjcélú befizetésekből (itthon a munkáltatók szociális hozzájárulási adó befizetéseiből) kell megteremteni, de ha ez nem lenne elég, akkor az állam köteles helytállni, vagyis más forrásból betömni a lyukakat és fizetni az ígéret szerint a nyugdíjakat.

A magyar nyugdíjtörvény például rögtön az első rendelkezései között kimondja: „Az állam a társadalombiztosítási nyugellátások kifizetését akkor is biztosítja, ha a Nyugdíjbiztosítási Alap kiadásai meghaladják a bevételeket. Ha a Nyugdíjbiztosítási Alap tervezett kiadásai meghaladják a bevételeket, a központi költségvetés a különbség összegét előirányzatként biztosítja.” Emiatt beszélhetünk az állam implicit kötelezettségvállalásáról. A világ minden fejlett országában elképzelhetetlen méretűre dagadt és tovább nő a nyugdíjígérvények miatti implicit államadósság, amely a demográfiai öregedés egyenes következménye, hiszen egyre több embernek egyre hosszabb ideig kell fizetni a megígért járadékokat.

Emiatt is fokozott óvatossággal kell szemlélni a járulékfedezet nélkül beígért plusz nyugdíjas juttatásokat (nálunk ilyen a 13. és 2026-tól már a 14. havi nyugdíj).

Persze a magyar nyugdíjrendszerben az implicit államadósságot jelentősen csökkenti a nyugdíjak rendszeres emelésére vonatkozó rezsim, amely szerint csak a fogyasztói árnövekedés mértékével nőnek a nyugdíjak – hiszen, mint említettem, így a gyorsabban növekvő országos átlagbérhez viszonyítva a nyugdíjak értéke relatíve minden évben csökkenhet, ami összességében jelentősen csökkentheti az implicit adósságot (ezért is nehéz lobbizási feladat a nyugdíjemelési eljárás megváltoztatását kiharcolni).

A magyar nyugdíjasokat jelenleg a nyugdíjmegállapítás pillanatától felültetik egy relatív elszegényedési csúszdára, amelynek meredeksége a mindenkori nominális nettó országos átlagkereset változásának és az infláció alakulásának a függvénye.

Finanszírozás – az egyik fő nyugdíjtervezési kérdés

A finanszírozás kérdésében – ami a harmadik nagy nyugdíjtervezési lego-kocka – világszerte szenvedélyes viták zajlanak (nálunk persze nem).

A mindenkori aktívak keresetét terhelő járulék – mint a nyugdíj ősforrása – tekintetében látható, hogy ez nem jelenthet garanciát a nyugdíjak jövőbeni finanszírozására. A magánnyugdíjpénztárak fémjelezte tőkefedezeti rendszer működési lehetőségeit pedig még a világ fejlett államaiban is gyöngítik az utóbbi másfél évtizedben. Ennek nagyon egyszerű oka van: a kötelező tőkefedezeti nyugdíjrendszerben nagyon jelentős megtakarítások halmozódhatnak föl, amelyek túlságosan kívánatosak és viszonylag könnyen megszerezhetőek a rájuk éhes kormányzatok számára. Nem csak nálunk (bár talán nem annyira drasztikusan, mint nálunk), de Európa-szerte majdnem minden kormányzat megcsapolta a nyugdíjtartalékokat az elmúlt években. Emiatt az ilyen rendszerekben részes dolgozók bizalma vészesen megcsappant, és legnagyobb sajnálatomra nem csupán az állami kötelező rendszerek, hanem az öngondoskodás eszközei tekintetében is. Ezért is értékelődhetett fel a nálunk egyre fájdalmasabb módon hiányzó foglalkoztatói nyugdíjpillér szerepe az EU tagállamaiban.

A nyugdíjak finanszírozása egyre kevésbé képzelhető el a jelenlegi generációközi bizalmi alapon, hiszen a jövőben sokkal több és sokkal hosszabban élő nyugdíjas járadékát kellene előteremtenie sokkal kevesebb olyan aktív korú dolgozónak, akinek egyáltalán nem biztos, hogy lesz munkája a tradicionális értelemben, ráadásul sokkal hosszabban terheli őket a gesztáció (azaz a gyerekek felnevelése és önálló életre bocsátása), mint a korábban élt nemzedékeket – elegendő, ha a mamahotel/papabank jelenségének tömeges elterjedésére gondolunk.

Magyarországon ténylegesen már ma is több mint egy inaktív személy eltartásáról kell gondoskodnia egy aktív személynek.

Ezért félrevezető a magyar nyugdíjrendszer kapcsán azzal számolni, hogy még mindig közel három aktív korú ember jut egy nyugdíjasra, hiszen az aktív korú embereknek nem csak a nyugdíjak fedezetét kell megteremteniük, hanem el kell tartaniuk a hosszan velük élő és későn önállósodó gyermekeik mellett a saját korosztályaik inaktív (beteg, rokkant, munkanélküli) tagjait is.

A helyzetet pedig még ennél is súlyosabbá teszi, hogy az aktív korú népességből több százezer ember külföldön dolgozik, vagyis külföldön fizeti a közterheket, így valójában a magyarországi teherviselés szempontjából a módosított létszámú aktív korú népesség létszámát tovább kell csökkenteni a tartósan külföldön dolgozó magyarok számával is – így az itthon élő szendvicsgeneráció teljes terhelése még nagyobb lehet.

A felvillantott demográfiai és gazdasági folyamatok tükrében egyre kevésbé érthető, hogy továbbra sincs semmilyen kormányzati döntés a nyugdíjrendszer ténylegesen meglévő ellentmondásainak kezeléséről, sőt, további finanszírozási aknát telepítenek a 14. havi nyugdíj bevezetésével.

A jövő évi választások után már tényleg nem lehet tovább halogatni a magyar nyugdíjrendszer korszerűsítéséről, fenntarthatóságának és méltányosságának növeléséről szóló társadalmi, szakértői és politikai vita megkezdését.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images