afganisztán
Globál

Amerika kivonul Afganisztánból, közben a civilizációs harc ma már Európában is dúl

A kör bezárul: egy szívbemarkolóan jelképes, szeptember 11-i kivonulási dátummal ér véget Amerika húsz éven át tartó afganisztáni háborúja. Legalábbis hivatalosan, és ha minden a tervek szerint halad. Már amennyire tervről egyáltalán még beszélni lehet egy ilyen gigantikus fiaskó kapcsán. Herbert McMaster korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó szerint az Egyesült Államok az afgán beavatkozást úgy kezelte, mint „egy egyéves háborút, hússzor egymás után”. A NATO ehhez szófogadóan – néha kicsit fogát csikorgatva – asszisztált. Most pedig mindenki lélegzetvisszafojtva figyel, hogy mit lépnek a „levadászásukhoz” képest meglehetősen jó formában lévő, időközben tárgyalópartnerré avanzsált terroristák.

Csődtömeg, utólag kitálalva

Donald Rumsfeld védelmi miniszter tizennyolc éve, 2003. május 1-jén jelentette be Kabulban, hogy az Amerikát ért 2001. szeptember 11-i terrortámadásra válaszul (az elkövető al-Káida és az őket bújtató tálibok felszámolására) indított afganisztáni háború „komolyabb harci cselekményei” véget értek. Pont aznap, amikor Bush elnök a USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozón az iraki invázió sikerét méltatva hirdette: „küldetés teljesítve”. Valójában a fekete leves mindkét hadszíntéren még csak ezután következett. Afganisztánban egy véget nem érő hullámvasút indult: az USA időről-időre hol a kivonulást lebegtette meg, hol az elért sikereket méltatta, koalíciójának tagjait „csak még egy kis” erőfeszítésre buzdítva, hol felemás mandátummal (nem harcolunk, de mégis) építgette le finoman a jelenlétét.

Az értelmetlen nyűglődés végére most Joe Biden április 14-i bejelentése tett pontot: az Egyesült Államok öt hónapon belül minden feltétel nélkül kivonja utolsó katonáit is az országból.

Ez persze így nem hangzik túl jól. Különösen, mivel előző nap jött ki az amerikai hírszerző szervezetek éves jelentése, mely az USA távozása esetén a tálibok további térnyerését, az afgán kormány tehetetlenségét jósolta. Februárban a Kongresszus által megbízott „Afgán Kutató Csoport” nyolcvan oldalas tanulmánya ugyanezt mondta, némiképp pontosítva: békemegállapodás nélkül történő amerikai kivonulás esetén az afganisztáni-pakisztáni térségben ténykedő terrorista csoportok 18-36 hónap alatt lesznek képesek felturbózni magukat úgy, hogy – ha akarnak – ismét az Egyesült Államokban támadhatnak. Biden viszont a hírszerzőket, a Pentagont és a szokványos tanácsadókat felülírva úgy döntött, elég volt, véget vet a „vég nélküli” háborúnak.

Ebben segítségére volt Donald Trump döntése, aki ugyan egy általa remélt békemegállapodás mellett, de május 1-jei dátumot irányozott elő a teljes kivonulásra. További muníciót adott Biden számára az, hogy a Washington Post által 2019 decemberében közzétett ún. Afgán Dosszié óta két kínos tény mindenki számára világos a háborúval kapcsolatban. A hivatalos dokumentumokból egyrészt kiderül, hogy a valós helyzet ismerői hazudtak, a politikai-katonai vezetők a kilátástalanság teljes tudatában sikerekről papoltak. Másrészt ablakon kidobott pénz volt a háborúra fordított dollár százmilliárdok java. Nem csak azért, mert – az első pár hónap eredményes terrorista üldözése után – húsz éven át egy kudarcra ítélt  vállalkozásba ment, nem is csak azért mert olyan eszement dolgokra költöttek a NASA egész éves költségvetésének megfelelő összegeket, mint a katonák sátrainak légkondicionálása a sivatagban. Hanem egészen egyszerűen már csak abból kifolyólag, hogy a számítások szerint az országba érkező pénz 40 százalékának lába kélt a korrupciós labirintusban.

Amerika főz, a NATO mosogat

Először úgy tűnt, a NATO az egész afgán akcióból kimarad. A Pentagon irtózott már a gondolattól is, hogy „bizottságosdit játsszon” háború közben, mint a két évvel korábbi NATO-beavatkozás során Koszovóban. Az európaiak pedig ezidőtájt épp kézzel-lábbal próbálták megakadályozni, hogy Washington a NATO-t Európán kívül, a maga „globális csendőr” szerepének szolgálatába állítsa. Ennek megfelelően 2001. szeptember 11. után a NATO ugyan életbe léptette a kollektív védelmi 5. cikkét, de abból csak pár szolidaritási gesztusra futotta. Az érdemi részt, Afganisztánban a terroristák barlangról barlangra üldözését, Amerika magánakcióban, pár legszorosabb szövetségesét maga köré tömörítve folytatta.

Csakhogy időközben a feladat hosszadalmas és költséges demokrácia-építéssé módosult.

Ez kapóra jött az USA 2003-as iraki inváziója kapcsán egymás torkának ugró szövetségesek számára: a NATO intézményi bevonása Amerika afganisztáni háborújába – a ENSZ által felhatalmazott nemzetközi biztonsági erők, az ISAF élén – remek alkalomnak ígérkezett az egység újrakovácsolására.

Amerika megoldotta, hogy így vagy úgy, de teljes kontrollt gyakorolt az afganisztáni műveletek minden ága felett, az európaiak pedig a csapataik bevetéséhez fűzött „megkötésekkel” biztosították, hogy azok csak a saját kormányuk által szigorúan jóváhagyott feltételek között ténykedhessenek. Mindkettő komoly ellenérzések forrása lett. Az amerikaiak azon gúnyolódtak, hogy az ISAF a „láttam az amerikaiakat harcolni” (I Saw Americans Fight) rövidítése. Az európaiaknak viszont eszük ágában sem volt átengedni a katonáik feletti ellenőrzést, miközben a legalapvetőbb döntéseket – például a háborús erőfeszítések intenzitásának növeléséről, vagy épp ellenkezőleg, azok leépítéséről – Washingtonban hozták, azokról ők gyakran csak utólag értesültek. Konzultáció téren a Biden-adminisztráció sem igen változtatott a gyakorlaton, azt leszámítva, hogy most pár nappal a bejelentés előtt legalább szólt, hogy végleg kivonul. A NATO-ban azért volt egy kis morgolódás, főleg, mivel az amerikaiak ma már csak az országban állomásozó csapatok negyedét adják. Ettől még a többiek szokás szerint jó képet vágtak hozzá, és saját kivonulási menetrendjüket az amerikaihoz igazították.

A terroristákkal most mi lesz?

Miként másról, úgy a konfliktus végcéljának módosulásairól sem egyeztetett Amerika a terepen tüsténkedő szövetségeseivel. Magyarázzák ahogy tudják, mindenki a maga közvéleményének, hogy épp miért lett a megtorló tálibvadászatból afganisztáni demokrácia-építés, majd újra inkább csak a terrortámadások megelőzése, ekkor viszont már tálib tárgyalópartnerekkel. Mert hogy a „fickók”, akikről a CIA terrorellenes központjának igazgatója azt ígérte George W. Bushnak, hogy „legyek fognak sétálni a szemgolyóikon”, 2010-től már nélkülözhetetlen tárgyalófelek lettek, akik a folyamatosan zajló harcok közepette NATO-kísérettel furikázhattak ilyen-olyan béketárgyalásokra.

Ők pedig kivártak. Afganisztán egyre nagyobb részeit vonták immár újra ellenőrzésük alá, míg végül Washington minden korábbi feltételét félredobta, csak hogy katonáit végleg kivonhassa.

Az egyetlen, továbbra is hajthatatlanul érvényesíteni kívánt szempont az, hogy Afganisztán ne biztosítson háttérbázist (búvóhelyet, logisztikát, kiképzőtábort) az Egyesült Államokat és szövetségeseit célzó terrorista támadásokhoz. Húsz év háború, 2300 elesett amerikai katona, több mint kétezer milliárd beleölt dollár után ez azért mégiscsak a minimum volna. Biden elnök meg is ígérte: a távolból is a terrorista fenyegetésen tartják majd a szemüket. Ezt azonban mondani könnyű, megcsinálni nehezebb. A tálibok részei egy afganisztáni-pakisztáni terrorista „ökoszisztémának”: húszegynéhány terrorista csoport ténykedik a térségben, néhányan versengenek, akár harcolnak is egymással, de többségükben hasonló célokat vallanak, sokszor a forrásokon, embereken is osztoznak, közösen gyakorlatoznak, sőt, mint a Talibán és az al-Káida, keresztházasságokkal családi kötelékekbe is fonódnak.

A helyzetet csak tovább bonyolítják a regionális hatalmi játszmák. A tálibok legfontosabb (félhivatalos) támogatója ugyanis az egyébként atombombával rendelkező Pakisztán, s az afganisztáni homokbuckák között zajló fejlemények – ilyen vagy olyan okokból – erősen érdeklik Indiát, Iránt, Oroszországot és Kínát. David Petraeus tábornok, az afganisztáni USA és NATO csapatok volt parancsnoka, korábbi CIA-igazgató szerint két év múlva Amerika sajnálni fogja a mostani döntést, McMaster tábornok pedig már korábban arra figyelmeztetett, hogy gyors és teljes kivonulás esetén Washingtonnak – az eddiginél jóval magasabb árat fizetve – vissza kell majd térnie.

Lehet, de akkor nem csak ide. Szíria, Jemen, a Száhel-övezet vagy Szomália dzsihádista szempontból szintén kedvező terep. És egyre több hely egyre inkább az lesz.

„Civilizációk összecsapása”, immár Európában is

Érdemes felidézni, hogy a szovjet-afgán háború tíz éve alatt Afganisztán – erős amerikai/CIA támogatással – egyfajta nemzetközi dzsihádista továbbképzőként funkcionált. Az 1989-es szovjet kivonulást követően harcedzett, ideológiailag felvértezett, a győzelemtől magabiztos iszlámharcosok rajzottak szerteszét Algériától Egyiptomon, Jemenen, Szudánon, Azerbajdzsánon át Indiáig.

A „civilizációk összecsapását” előre vetítő Samuel Huntington szerint a dzsihádista töltet folytán a szovjet-afgán volt az első civilizációs háború.

Egy amerikai hírszerzőtiszt pedig már 1994-ben szólt: az Afganisztánban „diplomázottakra” nagy a kereslet az iszlám világban mindenütt, mondván „megverték az egyik szuperhatalmat, most a másik jön”. Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója még utólag sem látta, hogy a szovjetellenes dzsihád-támogatással mi volt a baj. Egy 1998-ban adott interjúban úgy fogalmazott:

történelmi távlatból nézve a szovjet birodalom széteséséhez képest mi az a néhány izgága iszlámista?

Csakhogy ezzel nagyon is múltban ragadt keretekben gondolkodott. S nem csupán azért, mert a XXI. század a „néhány izgága” által Amerika szívében végrehajtott támadással indult. Földrajzi-demográfiai okoknál fogva az Egyesült Államokat az iszlám töltésű terrorizmus legfeljebb egy-egy megrázó merénylet erejéig sújthatja, az ő új nagy ellenfele Kína. Európa viszont a frontvonalon van. Számára a dzsihádista ideológia a határai mentén és azokon belül egyaránt a következő évtizedek meghatározó kihívása. Erdogan török elnök politikai alapon „nem három, hanem öt” gyermek vállalására biztatja az Európában élő török családokat, s azzal fenyeget,

hogy ha egyes EU-országok itt vagy ott neki keresztbe tesznek, „az európaiak az utcán sem sétálhatnak majd biztonságban”.

Az Unió terrorizmus elleni koordinátora 2010. óta figyelmeztet a külső hadszínterekre dzsihád céljából utazó több ezer európai lakosra, akiknek jó része a harcot hazatérése után sem hagyja abba. És már otthon is van hozzá „hátországa”. Miközben az európai katonák sok ezer kilométernyire az afgán nők jogaiért háborúztak, Párizsban a nők egyre több helyen nem hordhatnak miniszoknyát és nem léphetnek be a kávézókba.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre.

Elindult a Portfolio Vélemény rovata, az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

utazás koronavírus
bécs
üveg
vakcina maszkviselés viszlát koronavírus
digitális bank chip
vakcina koronavírus beadás szputnyik

Alapblog Tőzsde, a mentorunk

Archívumunkból (2019): A tőzsde sokak szemében egy kiszámíthatatlan terület. Aki viszont közelebb merészkedik hozzá...

Friss hírek TÖBB FRISS HÍR
2021-06-01
HR Revolution 2021
2021-06-03
Financial and Corporate IT 2021
2021-06-08
FM & Hybrid Office 2021
2021-06-09
Hitelezés 2021
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Kiadó raktárak és logisztikai központok

A legmodernebb ipari és logisztikai központok kínálata egy helyen

Infostart.hu

Lakossági kockázatkezelési szakértő

Lakossági kockázatkezelési szakértő
Online előadás
Hol fordul az árfolyam, vételi, eladási zónák, piaci aktualitások.
Könyv
Alapmű mindenkinek, akit érdekel a tőzsde világa.
zoldek annalena baerbock