bevándorlók fehérorosz lengyel
Globál

A mini-migránsválság telibe találta az EU Achilles-sarkát

A lengyel-fehérorosz határon zajló migránsdráma kapcsán az Európai Unió geopolitikai értelemben ismét nem jeleskedett. Ország-világ előtt bemutatta, hogy heteken át bárki kedvére packázhat vele, elég, ha az amúgy is több sebből vérző migrációs politikájánál fogja meg. És változást ebben egyhamar remélni sem lehet. Az EU-t a fehérorosz elnökkel szembeállító konfliktus ugyanis semmi azokhoz az ellentétekhez képest, melyek bevándorlás-menekültügy téren a tagállamok között feszülnek, netán a Parlament, a Bizottság és a Tanács között törnek felszínre, vagy éppenséggel a politikai vezetőket ütköztetik saját közvéleményük túlnyomó többségével. Mindezt akkor, amikor az Unió Lukasenkánál nagyságrendekkel komolyabb játékosoknak is a célkeresztjében van, a rá nehezedő migrációs nyomás pedig a következő évtizedekben nem pár ezer, hanem sok millió bevándorlójelöltet mozgósíthat.

Hibrid zűrzavar

A „migrációs csapon” tartott kéz az EU rémálma lett az elmúlt években. Marokkó Spanyolországot leckézteti meg a bejutni vágyók jól időzített átengedésével, Törökország folyamatosan a hatmilliárd euró fejében nála tartott mintegy 4 millió migráns „Európára szabadítását” lebegtetve ér el ilyen-olyan engedményeket, a Líbiában zajló hatalmi vetélkedésnek pedig részben az a tétje, hogy ki tudja onnan is zsarolni az EU-t a bevándorlójelöltek visszatartásával, illetve szélnek-tengernek eresztésével. A mostani helyzet újdonsága az, hogy Lukasenka végtelen cinizmussal szándékosan szedi össze és utaztatja őket olyan határrészre, Lengyelország és a balti államok felé, ahova spontán nem érkeznének. Tehát egy ellenséges érzelmű ország ártó szándékkal fegyverként használja a migránsokat. Pár ezer főt, miközben  a hivatalos szövegkönyv szerint évi több százezer belépő meg se kottyan Európának. Most viszont mégis erősen úgy tűnik, hogy jelenleg már ennek töredékénél is az Unió destabilizálásától tartanak és ún. hibrid támadásra panaszkodnak.

Ehhez persze az kellett, hogy a helyzet elmismásolhatatlan legyen. Egyrészt, mert a nyomásgyakorlás olyan szereplőtől jön, aki nem csak hogy nem NATO-szövetséges, mint Törökország, de ráadásul Putyin közeli partnere. Másrészt, mert közvetlenül azt a Lengyelországot éri, aki kapva kap az alkalmon, hogy példát statuálhat, s megmutathatja milyen erős kézzel védi a végeket. Nem kis bosszúságot okozva ezzel a humanitárius alapon megengedőbb, kevésbé demonstratív fellépést remélő uniós országoknak és intézményeknek. Ezen a ponton azonban homokszem került a gépezetbe. Egy dolog ugyanis, ha a fekete bárány Lengyelország a migránsok feltartóztatására határt erősít, katonákat vezényel ki, kerítést épít. Azonban most az egyébként jó magaviseletű Litvánia és Lettország ugyanezt teszi. Az már csak a hab a tortán, hogy egy olyan EU-belügybe, ami a fehérorosz rezsim elleni uniós szankciókból indult ki és a schengeni határokat érinti, az európaiak bizonytalankodásai miatt nem az EU Szerződés ide vonatkozó passzusait, hanem a NATO 4. („tanácskozós”) cikkelyét tervezik esetleg életre hívni.

Európa, mint önmaga karikatúrája

Nem véletlen, hogy az EU-országoknak évek óta nem sikerül a Migrációs Paktumról dűlőre jutniuk egymással. A helyzetükből adódó különbségeik mellett ugyanis mélyen húzódó ideológiai nézetellentétek is nehezítik a dolgukat. Október elején például a 27-ből 12 tagállam azzal a kéréssel fordult a Bizottsághoz, hogy az támogassa finanszírozással az EU külső határain építendő „fizikai korlátokat”. A brüsszeli testület elnöke ezt felháborodva utasította el, mondván: az Unió nem fog pénzt adni falakra és szögesdrótokra. Az EU Tanács elnöke viszont megjegyezte, hogy „jogilag nem lenne akadálya”. Hasonló csörték játszódnak le Németországban. A Zöldek szerint a visszatoloncolás elfogadhatatlan, a migránsokat át kellene venni és szétosztani az EU-ban. Az ügyvivő belügyminiszter viszont úgy véli, ezzel csak lovat adnánk Lukasenka alá, inkább a határok biztosításában kellene segíteni Varsónak. A francia Európa-ügyi miniszternek sikerül egy személyben megjelenítenie az ellentétes elképzeléseket. Clément Beaune szerint fontos, hogy a határok hatékonyak legyenek, és ez egy „európai dolog”, de nem szögesdróttal, mert „az már nem mi vagyunk”. A határon minden nyomásnak ellenállunk, szól Beaune, de aki mégis átjut, annak az ügyét megvizsgáljuk.

Ez a kavarodottság jól mutatja, milyen bajossá vált mára az egyre kezelhetetlenebb valóság takargatása.

A tények ugyanis makacs dolgok, s az elmúlt pár évben minden igyekezet dacára azért előbukkantak imitt-amott. Például amikor a progresszív-liberális Újítsuk meg Európát (Renew Europe) parlamenti csoportban főszerepet játszó Nathalie Loiseau maga is „menedék-shoppingolást” emlegetett, utalva a gyakorlatra, miszerint a menekültként érkezők sokszor válogatnak a különböző EU-országok között az alapján, hogy melyikben kedvezőbb számukra a „kínálat”. Az európai határvédelmi ügynökség, a Frontex, már jó ideje beszámolt arról is, hogy az hogy egyes humanitárius szervezetek és az embercsempészek bizony nemritkán összejátszanak. Az EU Számvevőszéke idén szeptemberi jelentésében pedig azt állapítja meg, hogy az Európán kívülről illegálisan érkező, menedékjogra nem jogosult, kitoloncolt külföldieknek kevesebb, mint egy ötöde távozik csak. A Frontex igazgatója szerint egy ilyen ráta lényegében az illegális bevándorlás „közvetett bátorítása”. Mindezek fényében talán kevéssé meglepő, ha már a migrációt érintő legapróbb incidens is érzékeny reakciókat szül.

Migrációs válság kívül-belül

Mert hogy ez a mostani kötélhúzás a lengyel határon nagyságrendileg sehol nincs az Európa irányában nap mint nap zajló, spontán migrációs mozgásoktól. Lukasenka minden leleményessége eltörpül a valós demográfiai folyamatok mellett. Stephen Smith amerikai újságíró, aki csaknem 20 éven át a francia baloldali Libération, majd Le Monde napilapok Afrika-rovatának vezetője volt, most pedig az észak-karolinai Duke Egyetemen oktat Afrika-tanulmányokat, igen élesen fogalmaz: a tömeges migráció Európa felé még előttünk van, és nem a háborúkból menekülés, de még csak nem is a nyomor hajtja.

Épp ellenkezőleg: a fejlődő Afrikában gyarapodó középosztály tagjai azok, akik elő tudják teremteni az illegális úthoz szükséges, több ezer eurónyi, gyakran az ottani éves átlagkeresetnek megfelelő összeget.

Ám, mint azt Smith mondja, Európa a szemükben Eldorádóként jelenik meg, hiszen itt a Föld népességének 7 százaléka saját forrásainak újraelosztását úgy szervezte meg, hogy szociális juttatásai a felét teszik ki az egész világban elérhetőknek.  

Ehhez a jóléti vonzerőhöz kell még hozzáadni azt az elképesztő demográfiai robbanást, ami a Fekete Kontinensen végbemegy. Önmagában is, de még inkább velünk összevetve. 1950-ben Európa népessége közel kétszerese volt Afrikáénak, ma utóbbi több, mint duplája az európainak. 2050-re 2,5 milliárd fővel ötször, az évszázad végére pedig az előrejelzések szerint tízszer annyian lesznek Afrikában (addigra 4,5 milliárdan), mint az elöregedő, mostani népességéből is tovább vesztő EU-ban. Kisebb mértékben, de a tendencia ugyanez az Európával közvetlenül határos – észak-afrikai és nyugat-ázsiai – „muzulmán kifli” viszonylatában. Miként Kishore Mahbubani írta „Kína nyert?” című könyvében, a tavalyi év egyik geopolitikai bestsellerében: a számokat látva Európa több tíz, vagy akár több száz millió migránsra számíthat ebben az évszázadban. Szerinte ez „egzisztenciális kihívás” kontinensünknek, mely – ha hagyjuk – „drasztikusan fogja megváltoztatni az európai nemzetek politikai és társadalmi alapvetéseit”.

Nem csoda, ha az európai közvélemény egy ilyesfajta forgatókönyvet mérsékelt lelkesedéssel fogad.

S nem azért, mert „rasszista” vagy „idegengyűlölő” volna. A francia Hubert Védrine, korábbi szocialista külügyminiszter (Mitterand elnöktől Emmanuel Macronig valamennyi francia elnök tanácsadója) úgy véli: „Semmilyen nép nem támogatja a tömeges bevándorlást. A migrációs mozgás kezelhető, ha mennyiségileg nem túl nagy, időben jól szét van húzva, és nem ütköztet túlzottan eltérő életmódokat. Amikor ennek ellentéte történik, mint most is, az már bonyolultabb”. Ilyenkor lenne (lett volna) szükség tényleges politikákra. A lengyel-fehérorosz patthelyzethez visszatérve ugyanis valahogy el kellett jutni addig, hogy egyáltalán felmerüljön, majd heteken át politikai szinten összeurópai neurózist okozzon, vajon hagyjuk-e az erdőben megfagyni (máskor, más helyeken: a tengerbe veszni) pár ezer embertársunkat.

Az elmúlt évtizedek politikai tehetetlenkedése, álmoralizálása és jogi kényszerzubbonyba zárkózása folytán lassan ott tartunk, hogy vagy emberségünkről, vagy a határainkról mondhatunk le. Nyilván egyetlen napig sem lehet életveszélyben hagyni az Európába bejutni vágyó embereket – ám épp ilyen nyilván nem lehet engedni a humanitárius zsarolásnak, s a letelepedés akár legcsekélyebb reményével beengedni őket. Hacsak nem akarjuk, hogy holnap ne ezrek, hanem százezrek fagyjanak-fulladjanak meg. Vagy pedig saját állampolgáraink elvárásait tekintsük semmisnek. Mert hogy a Nemzetközi Migrációs Hivatal jelentése már 2002-ben úgy értékelte: Európában „eluralkodott az érzés, miszerint a bevándorlási nyomás elviselhetetlen lett”. Ennek lassan húsz éve. Azóta a nyomás is, az érzés is hatványozottan növekedett.

Épp elég idő lett volna rá, hogy az új helyzethez alkalmazkodva átalakítsuk az immár életidegenné vált jogi-politikai szabályrendszerünket. Hogy Európában a menedékkérelem ne az „így is, úgy is ott maradok” szinte biztos tudatában folyjék, hanem az EU területén kívül, és pont fordított logika szerint. Mert legyünk őszinték: a manapság menekült státuszt célzó tömegek között meglehetősen elenyésző számban akad egy-egy Salman Rushdie vagy Szolzsenyicin. A minimum az volna, hogy a mozgatórugókat illetően tartsuk világosan elkülönítve a valódi „veszély, üldöztetés” és a „jobb élet reménye” közti határvonalat. Az ilyen egyértelműsítés és kiszámíthatóság először is a bevándorlójelöltek felé volna fair: nem kockáztatnák testi épségüket és pazarolnák nehezen megspórolt euróezreseiket egy eleve kudarcra ítélt kísérletre. Egyúttal nem dőlnének be sem az emberbaráti-embercsempész társulások, sem a Lukesenka és Erdogan féle állami migránskufárok manővereinek. Ez rögvest kihúzná az utóbbiak méregfogát, az Európai Uniónak pedig bővülne a politikai mozgástere. Persze attól, hogy a saját határait végre komolyan venné és vetetné, még nem lenne hirtelen geopolitikai óriás – de legalább kevésbé volna törpe.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

capitolium usa
tálib fegyveresek

Holdblog Fejlődő országok

Az amerikai részvénypiac meneteléséről naponta értesülhet az olvasó, ha máshogy nem is, de egyedi részvénysztorik...

2021. december 9.
Agrárszektor Konferencia 2021
2021. december 2.
Waberer's - Első kézből a jövő stratégiája
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Kiadó modern irodaházak

Az iroda ma már több, mint egy munkahely. Találják meg most cégük új otthonát.

Infostart.hu

Back-office munkatárs

Back-office munkatárs
Ingyenes online előadás
Könnyebb, mint gondolnád.
Online előadás
Hosszú távú befektetési módszerek, portfólióépítés.
koronavirus uj varian omikron kotelezo oltas